Mit ér az ember, ha kommos
Csodálatosan szép júniusi nap volt. Az ózonsipkás napocska még csak cirógatta a több gigabájtnyi felesleges információval töltött fejemet, mely a sok tanulással töltött éjszaka után kissé összeasszott állapotba került. Ott álltam a főiskola rozsdabarna, szocreál aulájában és meglazítottam a nyakkendőmet. A kígyószerű ruhadarab most talán még jobban szorított a végső ítélet kimondása után: „Önök sikeres záróvizsgát tettek és ezzel befejezték főiskolai tanulmányikat, de higgyék el nekem, a neheze még csak most kezdődik.” –bocsájtott el minket Isten hírével a vizsgabizottság elnöke. A neheze? Hát nem ez volt az? Hisz ha valaki mondjuk felrázott volna az éjszaka közepén, hogy mondjam el neki Morris szemiotikai kategóriáit, én gond nélkül teljesíteni tudtam volna perverz kívánságát, ami azért nem kis teljesítmény, azt tudva, hogy az első olvasásakor kis híján ordítottam kínomban. Sebaj, a fő, hogy itt a vége. Igaz, csak fél sikert könyvelhettem el, lévén, hogy a diploma ünnepélyes átvételéről és a rektorral való kézfogásról még kiscsikó koromban le kellett mondanom. Igen, kitaláltad, kedves olvasó, a nyelvvizsga miatt. Itt szintén fél sikert arattam, mert csak a szóbeli lett meg (másodjára), míg az írásbeli sajnos nem sikerült (harmadjára sem). Erről az egész nyelvvizsga ügyről egyébként sokáig meggyőződésem volt, hogy az egész csak azért van, hogy a hiéna nyelvvizsgaközpontok minél több bevételre tegyenek szert (vö.: a jogosítvány megszerzése. Ha van elég pénzed, kis túlzással amputált végtagokkal is megszerezheted a hőn áhított vezetői engedélyt. Igaz, mivel vidéki vagyok, nekem annak idején még elég volt egy oldal szalonna ahhoz, hogy másodjára végre sikerüljön a vizsgám ép végtagokkal is.). Mára azonban rá kellett jönnöm, hogy nagyon hasznos az, ha mondjuk egy londoni étteremben az újdonsült magyar jogász verbálisan is képes előadni, hogy a kettes asztalhoz három borjúsültet kértek, vagy a bécsi építkezésen az ifjú filozófus meg tudja kérdezni, hogy hány lapát sódert rakjon a betonkeverőbe. Második lecke: beszéljünk minél több nyelven, hisz Európai Uniós tagok vagyunk.
Az államvizsga-bizottság elnökének utolsó szavait akkor értettem meg, amikor Kurrikulum Vitézként az első bevetésre indultam. Ma már belátom, hogy azokban a júniusi napokban valamiféle romantikus naivitás lett rajtam úrrá. Két hétig maradhattunk még az éppen aktuális albérletünkben, és én természetesnek vettem, hogy ezen időintervallumon belül el fogok helyezkedni. Valamiért biztos voltam benne, hogy valahol egy szerkesztőségben alkalmazni fognak újságíróként. Végre azt fogom csinálni, amire mindig vágytam: adni valamit az embereknek. Adni valami olyat, amit szavakkal nehéz megfogalmazni és azt sem tudom, hogy kik és hányan olvassák azokat a keresetlen karaktereket, amiket bepötyögök a gépbe, de ha sikerül valamit megmozdítanom bennük, akkor azt mondom megérte. Elég egy mosoly, vagy egy merengő, réveteg tekintet is olvasás közben, mert az minden befektetett munkaórámért elismerés. Pályakezdő értelmiségiként meg 110 ezernél úgyse’ kaphatok kevesebbet. Semmi okom nem volt arra, hogy kételkedjem e meggyőződésemben, hisz négy éven át a főiskolán szinte folyamatosan ezt sulykolták belénk. Még az én 28 éves idióta fejemmel is el tudták hitetni, hogy meg tudom váltani a világot. A szakmai tanáraimban bíztam, felnéztem rájuk. Nekik elhittem, ha egy-egy írásomat megdicsérték. „Ha majd a szerkesztőségben…”, „Majd ha újságírók lesznek…” kezdték gyakran magyarázataikat. Úgy, hogy „Nehéz lesz elhelyezkedni…” csak ritkán érveltek. Félreértés ne essék: nem hibáztatom őket, zsurnalisztákat neveltek, a többi meg ránk bízták.
A másik szakommal szintén hasonló a helyzet. Bár annyira azért nem voltam naiv, hogy be ne lássam: a mai illegális letöltős, torrentes időkben a mozgóképes iparágban számomra nem terem babér. Annyi haszna volt az egésznek, hogy ma már nem ész nélkül választok filmet, ha beülök a moziba. De az újságírói munkában valami belső megérzés alapján azért bíztam.
Azt már az idejekorán megtanították velünk, hogy olyan álláshirdetés, hogy újságíró nincs. Ezt könnyen beláttam, ennek ellenére én mégis vettem egy hirdetési újságot. Ennek gyorsan a végére értem, ugyanis az ott található ajánlatok (mind a tizenöt) három, jól elkülöníthető kategóriába voltak besorolhatóak. Az egyik csoport ribancokat toborzott Mexikóba, a másik CNC hegesztőket bárhová, míg a harmadik osztály a különféle házalóké volt (bocsánat: területi menedzsereké).
Második lépésben magam elé vettem a vörldvájdvebet, és laptopommal felhajtottam az információs szupersztrádára. Itt ugyan volt millió álláskeresési oldal, azonban hamar rájöttem, hogy a problémámon a világháló sem tud segíteni. Lehetetlen állásokra, lehetetlen feltételekkel keresnek nem létező embereket. Baromság az egész. Mint ahogy az is az, hogy az egyetlen munkánál, ami a médiához kapcsolódott a filippínó és a tahiti nyelv ismeretét jelölték meg feltételnek. Nevetséges.
Harmadik lehetőségként eldöntöttem, hogy Mohamedként megyek a hegyhez, vagyis személyesen keresem meg azokat a lapokat, tévéket és rádiókat, melyek szóba jöhetnek, mint potencionális munkaadók. Megnyitottam egy tematizált linkeket összegyűjtő oldalt, és amíg a gép le nem fagyott, küldtem serényen az önéletrajzomat és a referenciamunkákat. Ebből kifolyólag kevés médiavállalkozás van Magyarországon, aki elvileg ne találkozott volna a bemutatkozó anyagommal. Ezúton is köszönöm annak a három, vagy négy cégnek, akik vették a fáradságot, és visszaírtak, hogy jelenleg nincs szükségük kommunikációs szakemberre, de az életrajzomat bedobják a többi közé.
Az egyetlen komolynak tűnő ajánlatot egy ismerősömtől kaptam, aki becsületes foglalkozásra nézve pornóproducer. Nos, az ő kötelékében kellett volna a leforgatott anyagot filmekké vágni. Az erkölcsi béklyóimat hamar ledobtam magamról, mert az összeg, amit fizetett volna érte elég mesésnek tűnt. Így egy percig sem gondolkodtam azon, hogy elvállalom-e, hisz technikailag majdhogynem mindegy, hogy kiállítás-megnyitót vágok, mint azt az iskolában tettem, vagy orális aktust. Az egyetlen probléma az volt ezzel az egésszel, hogy ez a bizonyos ismerősöm csak beszélni szeret, cselekedni viszont nem annyira. Így miután már kezdtem beleélni magam ebbe az egész pornó-dologba, ő folyamatosan hátrált és ígérgetett. Végül az egészből nem lett semmi.
Ezek után, és egyéb apró momentumok hatására gondolkodni kezdtem a miérteken. Miért van az, hogy éveken át azt mondták, jó amit írok, és mégsem tudok elhelyezkedni? Vagy ha rossz, miért nem mondták meg, és akkor én egy másodpercig sem áltattam volna magam? Nincs sehol az országban egy cég, aminek újságíróra, képvágóra, operatőrre, filmes megmondóemberre, esetleg művelődésszervezőre lenne szüksége? E fajsúlyos kérdésekre a választ a jövő héten adom meg. Köszönöm a türelmet!
