Katonaság, bolondság
Utálom a katonatörténeteket. Mindig is utáltam. Ha valamelyik harmincon túli ismerősöm néhanap engem talál meg, hogy felelevenítse seregbeli élményeit, unott mosollyal és kényszerű bólogatással válaszolok. Tudniillik ezek a sztorik általában nem a haza védelméről, hanem tengernyi alkoholról szólnak, ami először a laktanyába, majd a kiskatona szervezetébe kerül. Én meg csak nézek a közben teljesen extatikus állapotba került mesélőre faarccal, esetleg néha nevetést tettetek. Belül azonban ordítok kínomban. „Hagyd már abba! Nem érdekel! Beszéljünk inkább az időjárásról.” Egyébként sem vagyok egy militáns alkat. Persze, gyerekkoromban játszottunk kommandósat, tapadóspuskával, de őszintén szólva már a rózsapatronos pisztoly is túl erőszakos volt számomra. Miután pedig kinőttem a fröccsöntött lőfegyvereket és apám tudatosította bennem a sorkatonai szolgálat kötelezettségét, feltett szándékom lett elbliccelni a terepzöld tébolydát.
Ettől kezdve Damoklész kardjaként nehezedett rám e teher és néha, rémálmaimban fogkefével sikáltam a laktanya folyosójának fugáit. Rendszerint ezzel riogattak a hadak útját már megjárt rokonok. „A seregbe’ az ilyeneket szétszopassák az öregek, főleg még kopasz.” Imádtam az ilyen beszélgetéseket. Arról nem is szólva, hogy Borsod megye legmélyén a biztos munkanélküliség várta a frissen leszerelt honvédeket. Ezek után el lehet képzelni, mit éreztem, amikor egy szép őszi délelőtt a postás a kezembe adta a sorozási behívót. A fiatalabbak miatt itt kell megjegyeznem, hogy sorkatonai szolgálatra a 18 évnél idősebb, mondjuk úgy, férfiakat sorozták be kilenc hónapra, valamely, a lakóhelytől legtávolabb eső, magyarországi telephelyre. A horrornak 2004-ben lett vége. Ekkortól kezdve csak szerződéses állomány létezik, mellyel igazolták ismert népdalunk sorait: „Csak az gyüjjön katonának, aki ilyet szeret.”
A szívem a torkomban dobogott és legszívesebben felrúgtam volna a postást, bár mint mondtam, nem vagyok egy erőszakos személyiség. Menekvés nem volt, így az adott napon, vagy száz szerencsétlen társammal együtt megjelentem a miskolci Bocskai Laktanya előtt. Mire észbe kaptunk, egy szál alsógatyában ültünk egy rosszul világított folyosón orvosi vizsgálatra várva. Úgy éreztem magam, mintha valami posztmodern installáció része lettem volna. Ehhez képest semmi extra nem történt. Súly, magasság, vérnyomás, ilyenek. A nagybátyáim szerint ezen a ponton még van egy utolsó mentsvár, ha meg akarod úszni. „Bemégy az orvoshoz, oszt megmondod neki, hogy a fiúkat szereted.” Akkor inkább a katonaság! Meg amúgy sem lenne pofám odaállni, még ha igaz lenne is, mert ha bevisznek, az maga lenne a Mennyország, nem? Megrögzött nőpártiként azonban nem maradt más, csak a krétapor evés, amitől egy ideig állítólag lázas leszek. Esetleg mondhattam volna azt, hogy vallási okokból nem fogok fegyvert. Mondjuk amúgy sem, hisz a történetekben fából faragott gránátokról és töltény nélküli gépfegyverekről meséltek, aminek a hangját a kiskatona a tulajdon szájával imitálta. Pont, mint gyerekkorunkban. Egyébként a doktorok a toleranciának a legkisebb jelét sem mutatták, úgyhogy holmi lúdtalppal, rövidlátással, vagy túlsúllyal esélye sem volt elhasalni a reménybeli sorozottnak.
Ezután már csak egy kapaszkodó maradt, az IQ teszt. A külső szemlélő azt gondolná, hogy ha valaki elég meggyőzően alakítja a hülyét, nyert ügye van. Direkt elrontja a feladatlapot és hazaküldik. Viszont egy olyan matematikai feladatnál, ahol a következő számsorból kell kiválasztani az oda nem illőt, baromira meg kell erőltetned magad. 22, 23, 24, 41, 26, 27, 28, 29, 30. Az irodalmi műveltséget firtató kérdéskörben is hasonlóan bonyolult feladványok voltak. „Isten áldd meg a……….. Jó kedvvel, bőséggel” Na, mi hiányzik a kipontozott helyről? Bár, azt el kell mondani, hogy a tesztek kiértékelése után volt néhány gyerek, akit visszahívtak, mert néhány pontot még valahogy össze kellett kaparnia az elégségeshez. Mondjuk, voltak szituációs feladványok is, melyeket tényleg nem volt egyszerű értelmezni sem. Igen, tudom, az emberi lélek rejtett összefüggéseit próbálták górcső alá venni a kutatók eme EU kompatibilis (ez ekkoriban felettébb divatos szókapcsolat volt) tesztsoron. Ha azt láttam volna a rajzon, hogy A pálcikaember fegyvert fog B-re és a „Mit csinál A?” kérdésre három lehetséges válasz között dönthetek, akkor a)semmit, görcs állt a karjába és B pont az útjában van, b)lelövi B-t és halotti tort rendez, illetve c)öngyilkos lesz és csak utána lövi le B-t. A megoldókulcs: ha szerinted az a) válasz a helyes, akkor egészségügyileg van bajod, de ettől eltekintve még alkalmas vagy. Ha a b) válasz a legszimpatikusabb, akkor agyilag ugyan van egy kis királyfurfang, de hát senki sem tökéletes. Fegyverről ne is álmodj, viszont a konyhán nagyszerű babgulyást fogsz készíteni. A c) válasszal pedig kiugratják a nyulat a bokorból, hisz minden bizonnyal ezt húzza be az, aki a háta közepére sem kívánja az eszement ugrabugrálást menetfelszerelésben. Már csak azért is besorozzák!
A valóság viszont sokkal árnyaltabb képet mutatott, ugyanis a rajzon láttam ugyan A és B pálcikaembereket és A kezében tényleg volt valami kör alakú izé, csakhogy a „Mit csinál A?” kérdésre adható válaszokat nehéz volt ép ésszel felfogni. Tehát: a) A eltörte B lámpáját, aki szomorú, b) A elrejtette B elől a lámpáját és nem adja vissza neki, c) A megjavítja B lámpáját. Már nem emlékszem, mit karikáztam be, de azt tudom, hogy volt még három-négy hasonló szituáció. Kitöltöttem mindet a legjobb tudásom szerint. Így kerültem a laktanya pszichológusához. Az ötvenes értelmiségi pedig faggatni kezdett: „Vannak barátai? Gyakran érzi magát magányosnak? Van olyan ember, akit gyűlöl? Mit érez, ha lát az út szélén egy döglött macskát?” Mégis, mit lehet ezekre válaszolni?
Miután a leendő sorkatonák a helyőrség udvarán elszívták az utolsó cigarettájukat és lélekben felkészültek arra, hogy mostantól meztelen nőt maximum a falon fognak látni és kocsmában is csak akkor lesznek, ha tavasszal elönti a folyó és ki kell menteni a berendezést. Közben én is megszabadultam a lélekturkásztól és lélegzet- visszafojtva vártuk az eredményhirdetést. Azokat a keveseket, akik E, azaz katonai szolgálatra végleg alkalmatlan besorolást kaptak, valószínűleg meglincselték a Tiszai pályaudvaron. Én megúsztam pár irigy pillantással, amikor a zöld zubbonyos mesterek közölték, hogy I, azaz ideiglenesen alkalmatlan minősítéssel végeztem. Mély megrendüléssel vettem tudomásul, viszont az agyamban örömtüzek gyulladtak és tűzijáték robbant a retinámban. Ez a kategória ugyanis azt jelenti, hogy talán akkor hívhatnak be, ha Burkina Faso megtámadja Magyarországot, vagy a Paksi Atomerőművet szétrágja egy tirannoszaurusz. Apám és a rokonság sokkot kapott, én pedig éltem tovább addigi életem, míg egy kormánydöntés nyomán le nem építették az egész sorállományt.
Mostanában azonban gyakran olvasom különböző fórumokon, hogy vissza kellene állítani a sorkatonai szolgálatot, mert a mai tizen-és huszonévesek eléggé el vannak kanászosodva. Szerintem meg inkább örüljünk, hogy többé nem kell kényszerrel berugdosni a fiatalokat a laktanyákba. Fizetünk egy ütőképes, szerződéses hadsereget, akik háború esetén valószínűleg ugyanúgy fejvesztve menekülnének, mint az ifjú kiskatonák. Ne feledjük, hogy kilencven százalékuk a vidéket sújtó munkanélküliség elől menekült erre a pályára. Szereljük le és küldjük haza őket? Töltsük fel a hadiszállásokat kutyaütőkkel, az úgymond hozzáértők meg menjenek vissza a faluba közhasznú munkára? Tegyük kockára a hazát csak azért, hogy a tinédzserek fegyelmet tanuljanak? Hát gondolkodjunk már!
Ha engem kérdeznek, én csakis azzal a nézettel tudok azonosulni, amit a hetvenes évek elején John Lennon hirdetett világszerte: „Make love, not war!” Szeretkezz, ne háborúzz! Ez az üzenet.
