kurrikulum vitéz kalandjai

Boldog fertőzött ünnepeket!

          „We live in cities you’ll never see on screens, Not very pretty but we sure know how to run free…” Trallala… „Nem hiszem el! Már megint ez a rohadt reklám!”- hördültem fel karácsony előtt pár nappal, amikor zenehallgatási szándékomat sokadszorra hiúsította meg a Telenor ünnepi spotja. Semmi extra, csak a tökéletes emberek művi pózolása valamely retusáló program alá dobott Budapesten. Meg egy jávorszarvas, amelyik a Király utcában legelészik… Megszólalt a szirupkórus és éreztem, hogy a vérnyomásom az egekbe szökik. És nem a katarzistól… Elkezdtem nyomogatni a gépet, amitől azonnal lefagyott. Mire magához tért, döbbenten tapasztaltam, hogy egy vírus az asztalon lévő összes dokumentumomat letitkosította. „Vajon mit hozhat még ez a karácsony?” – meredtem a monitorra, mint ahogy a tudálékos nő mondja valamelyik hitelreklámba’. Nem volt más választás, muszáj volt szervizbe vinni.

       Odakinn tombolt a mediterrán tél, a maga plusz 10 Celsiusával. Párás és szürke volt minden. Azon tűnődtem, vajon ne menjek-e vissza a tavaszi kabátomért. Épp ezért, különösen mókásnak tűnt Keresztúron az adventi vásár, ahol próbálták zimankóra venni a figurát. Egy óriási hűtőgép-féle táplálta a takaros jégpályát, bár az emberek jobbára csak egy vékony pulóverben korcsolyáztak. A levegőben sült gesztenye és forralt bor illata terjengett. Egyedül a gurulós plüsslovakat nem értettem. Ha a gyerek felpattan rá és elindul, azzal egyidejűleg a paci beépített hangszórójából megszólal Pharell Williams-től a Happy, amit igen nehezen viselek. Ez keveredett a központilag nyüszítő Mariah Carey-vel, ami maga volt a szonikus horror. Erre még rátett egy lapáttal az egyik multi óriásplakátja, amin egy cirka négy méter hosszú óriás bejgli volt, minden felesleges információ nélkül. Olyan volt, mint valami szoláriumozott tremorf. Elképzeltem, ahogy lemászik a plakátról és felfalja az egész vásárt a vastag szárú, frotírzoknitól kezdve, a töki pomposig bezárólag.

       A számítógépszerviz előtt egy felfújt, gigantikus méretű télapó integetett. Miután előadtam a problémámat, az eladó közölte, hogy mondjak búcsút a képeimnek a 2004-es családi disznóölésről és a Woody Allen-gyűjteményemet sem látom többé. A fájljaim ugyanis a legmodernebb katonai titkosítási rendszer szerint vannak kódolva, így forduljak inkább egy adatmentő céghez. Illetve szívesen segít befizetni az 1400 dollár váltságdíjat, amit az adatrablók követelnek. Tudják mikor!

      Így átballagtam a két utcával arrébb lévő boltba, ahol echte informatikusok üdvözöltek. Soha nem tudtam elképzelni, hogy eme szakmunkások vajon miért hordanak hosszú hajat befőttes gumival copfban? És ehhez miért vesznek fel szürke-fekete kötött pulóvert? A pult mögött ott állt velem szemben a komplett Ossian. Itt is meghallgatták a mondókámat és drasztikus lépést javasoltak: „Le kell darálni az egész rendszert a gépről, mert az élősködőt máshogy nem lehet megállítani!” Én ezt nem akartam. Bíztam valamiféle digitális, ünnepi csodában. Így a basszusgitáros adott egy szaloncukrot, boldog karácsonyt kívánt és utamra bocsájtott.

       „We live in cities you’ll never see on screens, Not very pretty but we sure know how to run free…” „Hát én mindjárt meghülyülök! Hányszor kell még ezt meghallgatni?” Dühösen a távirányító után kaptam és megnyomtam az első gombot. Nem kellett volna. Ami a képernyőn zajlott az a legmerészebb képzeletemet is felülmúlta! Elmondom, mit láttam: a soktagú család, útban a téli vakációjukra (már ez is mennyire átlag magyar, ugye?) veszi észre, hogy otthon hagyták Ervint, az ötéves-forma kisfiút a hatalmas lakásban. Ismerős a sztori? Nem, ez nem az, amire gondolsz! A Telekom karácsonyi hirdetése a mindenkori ünnepi műsor ékkövét játszatja el makulátlan magyarokkal, idilli környezetben. Fröcsög a nyál a tévéből, nekem meg csak dülled a szemem és csodálkozom, hogyan vetemedhet ilyesmire egy sokmilliós reklámbüdzséből gazdálkodó cég 2015-ben?

      Még aznap este kiderült, hogy talán mégis van remény: a belvárosban van egy üzlet, ami kifejezetten e vírusok irtására specializálódott. Alig vártam a másnapot! Viszont azt a reggelt a szokásos, éves stressz hadjárattal kezdtem, melynek ajándékvásárlás a neve. Persze, megérdemlem, hisz megvehettem volna júliusban is. Így a beteg gépemmel a hátamon törtem magam előtt az akadályokat a plázában. Cekkeres vénasszonyok, ordító csecsemők, emberkedő tizenévesek, dühtől elfásult férfiak és extatikus állapotban, boltról-boltra járó nők hadán áthatolva sikerült teljesítenem a küldetést. A következő szintre léphettem.

        A szervizbe lépve azonban kissé alábbhagyott a lelkesedésem, ugyanis a mester közölte, hogy a vírust ugyan likvidálják, de a titkosított dokumentumokat nem tudják visszaállítani. Illetve ha szeretném, ők is segítenek befizetni a váltságdíjat. Állítólag egyszer valakinek már megadták a tolvajok a feltörőkulcsot… Végül otthagytam a notebookot és újabb adrenalin fröccsre vágyva folytattam utamat.

      „We live in cities you’ll never see on screens, Not very pretty but we sure know how to run free…” Ez alkalommal a fenyőfaárus standján ottfelejtett rádióból szólalt meg a gyűlölt refrén. Az a helyzet, hogy minden évben kis, csinos karácsonyfát képzelünk el, ami a vásárláshoz érve elképesztő behemóttá nő. Volt olyan év, amikor egy általános iskola fenyőünnepe is csodájára járt volna a választásunknak. Igazi, tornaterembe illő darab volt! Szerencsére, idén tényleg sikerült emberi méretek között maradni…

     A megadott időre visszatértem a számítógépboltba. A vírust megállították, de a tetemes film-és zenegyűjteményem odalett. Félve kattintottam a képek mappára. Ha hiszed, ha nem, sértetlen volt! Ott volt makulátlan rendben 15 évnyi fotó! A 2004-es disznóölős kollekciótól különb karácsonyi ajándékot elképzelni sem tudok!

      „Az a baj, hogy azt hiszed, van időd.” –mondta egy alkalommal Buddha. Ne felejtsetek menteni minden fontos dokumentumot a jó öreg DVD-re, memóriakártyára, vagy külső winchesterre, mert lehet, hogy holnap már késő lesz!

Ezzel a gondolattal kívánok mindenkinek kellemes, vírusmentes karácsonyt és egy boldogabb új évet!

Ja, és kívánom, hogy az ünnepek alatt, minél kevesebbszer fussatok bele a gyűlölt refrénbe!

Őszi pszicho

        „Na, itt van! Gyerünk! Nézd és koncentrálj erősen!”- mondta a kedvesem és kezembe nyomta a telefonját. A készülék kijelzőjén egy fél lábon forgó női sziluett jelent meg. „Mi ez a baromság már megint?” –kérdeztem. Mert a múlt hétvége is így kezdődött. Véleményt kellett mondanom a Jófogásra felrakott összes fekete táskáról. Igazi férfimulatság volt… „Ha jól csinálod, a forgás iránya egy idő után ellentétesre változik. Ha nem, akkor használd az ujjad, hátha be tudod csapni a szemed.” Kiderült, akinek a lány az óramutató járásával megegyező irányban halad, a jobb agyféltekéje a domináns. Akinek ellentétesen, annak a bal. Az egyik forgásirányra a logikus, tényszerű gondolkodás a jellemző, míg a másikra a gazdag fantáziavilág, a képzelőerő és a kreativitás. Ez vagyok én. Pedig hát a homlokom majd’ behorpadt az összpontosítástól, mégsem változott semmi.

      Visszagondolva, talán azért vallottam kudarcot, mert előtte még soha nem végeztem hasonló lelki gyakorlatot. Egy buddhista szerzetesnek például gyerekjáték lenne. Nemcsak a nő forgási irányát változtatná meg, hanem a kanapét is megpörgetné a puszta akaratával, amin ülök. Mondjuk, neki azért könnyű, mert szemben velem, szinte állandó mentális stimulációban vibrál. Ha pedig meditálni akar, hetekre bezárkózik étlen-szomjan, vagy elvonul a természetbe. Nos, én ezt nem engedhetem meg magamnak, mert éhen halnék. De már ott megbukik az egész, hogy egy csinos, fiatal nőt kell bámulnom, aki ráadásul teljesen meztelen. Illetve, igazság szerint ez egy fekete sziluett, de hidd el, hogy tízből kilenc férfi meztelennek látja. A maradék vak, vagy buddhista szerzetes.  Mindenesetre, ilyen helyzetben irtó nehéz működésre bírni a bal agyféltekémet is.

      Ráadásul pont vasárnap volt. Gyerekkorom óta utálom ezt a napot. Igaz, akkor még nem volt választásom, így anno ezt a gondolatot megtartottam magamnak. Emlékszem, már a délelőtt olyan volt, mint egy lajhár, aki az ónos esőben próbál a halálba vánszorogni. Általában pont ilyen tempóban járultam a szent asztalhoz ebédelni. A lakást átható illatról tudtam, hogy megint húsleves van, sült kacsával, desszertnek meg kókuszkocka. Már messziről hallottam a rádiósmagnóból ordító Jó ebédhez szól a nótát, amitől a maradék életkedvem is elment. „Fa villa, de fa kanál, de fa tányér, meghalok a, meghalok a, babámér’.” Délután aztán megint lajhártempó emésztéssel. Mondjuk, ezt jócskán megnehezítette a Megveszem ezt a nőt, a Rosalinda és egyéb brazil borzalmak a tévében, illetve a Kossuth Rádió, Szív küldi műsora. „Orchideák, lila orchideák, mondjátok el, hogy szherethem…” Néha, még évtizedek múlva is belém nyilall… Persze, ma már visszasírom ezt az egészet, de a vasárnapot nehezen viselem a mai napig. Tömény, égett olajszag járja be a teret és a szomszédból tompa pufogás hallatszik. Az, hogy lapockát klopfolnak, vagy a Förhöjstörm-szekrényt ütik fel a falra, esetleg valami zenefélét hallgatnak, tulajdonképpen mindegy. Lélekőrlő az egész. Ha a városban vagy, akkor sem jobb a helyzet, ugyanis ezen a napon általában furcsa őrültek lepik el az utcákat. Régi teóriám, hogy a Vasárnapi Gnómtalálkozóra igyekeznek, ahol hörögnek, meg vicsorítanak egy jót, oszt’ hazamennek.

       Egyszóval mióta nem függök a szüleimtől, kétségbeesetten próbálok menekülni minden vasárnap elől. Ekkor sem volt másképp. Valami súlyos basszusokkal teli glitch hop áradt a hangfalakból, miközben a bundás kenyeret gyűrtük le teával. Tudniillik a délelőtti tévénézéssel a világból ki lehet kergetni! Ha ilyenkor valaki bekapcsolja a készüléket, betegnek érzem magam. Ami nem is csoda, hisz a csajos-picsogós műsoroktól, a mohák és zuzmók értelmi képességeit megcélzó animációs filmektől, vagy a Teleshop csodás ajánlataitól túlzás nélkül a gutaütés kerülget.

     Gyönyörű őszi idő volt, ezért reggeli után elindultunk a Budai-hegyek felé. A móka kedvéért anyósomat is magunkkal vittük. Mondanom sem kell, a forgó nő útközben is előkerült. Csak hát nehéz úgy koncentrálni, hogy a jobb lábamon egy vénasszony cekkere volt, benne egy tyúktelepre való farháttal, körülöttem meg a harmadik bé ordított, vagy tízezer wattal.

       Már a buszon szembesültem vele, hogy az aktuális Gnómtalálkozót a Normafára szervezték. Gondolom az összegyűlt klubtagsági díjakból, de aznap mindenki a Libegőt akarta kipróbálni, így népes lakodalmas menet csoportosult az induló pont előtt. Miután felküzdöttük magunkat az Erzsébet-kilátó tetejére, a zsíros hajkoronák közül rápillantottunk a szmogban úszó városra. Megettük a szendvicseinket, majd néztem egy kicsit a forgó nőt az orrom alá dugott telefonon.

       Este lett, mire hazaértünk. Utólag belegondolva, szerintem a fáradtság miatt történhetett, de a kedvesem már az előszobában toporzékolni kezdett. „Nem akarok olyan pasit, akinek csak az egyik agyféltekéje működik!” Ezzel a kijelentéssel nehéz volt vitatkozni. Hiába próbáltam menteni magam, hogy a maradékkal is ki tudok cserélni egy villanykörtét és be tudok foltozni egy defektes bicikligumit. Hidat építeni, vagy vakbélt operálni meg úgyse’ fogok soha az életben. Hajthatatlan volt. Durcásan ledobta magát a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Már csak ez kellett…  A híradó, akarom mondani a szíradó, bezzeg árasztotta magából a megingathatatlan stabilitás varázsát! A műsorvezető nyakkendőjén kívül, hónapok óta nem változik semmi. Visszafogott aggodalommal a hangjában, estéről-estére mantrázza az ősz divatszavait: „Határzár… kvóta… Merkel… drótkerítés…” Pedig az ipar döglődik, a nő meg csak egy irányba forog…

     Néhány hét múlva már teljesen elfelejtettük az egész agyféltekés hókuszpókuszt. Koncertre mentünk, ahol a Krush mögötti kivetítőn egyszer csak megjelent a mi tesztalanyunkhoz kísértetiesen hasonlító nőalak. Viszont ez már alapból visszafelé forgott! Egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés.

    Recsegve lépett működésbe a bal agyféltekém is.

    Meggyógyultam.

Zsírfitnesz

       Az első öt viszonylag könnyen ment. Aztán a hatodiknál a fejem olyan színű lett, mint a padlizsán. A hetediknél megrogyott a gerincem, a nyolcadiknál már alkoholistákat megszégyenítő módon rángatta a váratlanul jött terhelés a karjaimat. A maradék erőmet összeszedve még a kilencediket is elkezdtem, de a mozdulatsor felénél összeestem. Erőtlenül pihegtem a nappalink szőnyegén verejtékezve és nem akartam elhinni, hogy nem tudok tíz fekvőtámaszt lenyomni. Be kellett látnom, utoljára anyám hasában voltam ilyen kondícióban.

      Ahogy ott szenvedtem a padlón, arra lettem figyelmes, hogy elkezdett peregni előttem az életem filmje. Bár, tudtommal még nem haldoklottam. Valamiféle vígjátéknak tűnt, de semmiképpen sem kaland, vagy akciófilmnek. Láttam az elkummantott tesiórákat és a focimeccseket, ahol én mindig közvetítő voltam. A bölcsészdiplomámat, na meg a borzalmasan rossz esti tévéműsorokat, melyek káros hatását édességgel tompítottam. Az utolsó kép az volt, amikor karácsony után állok a tükör előtt az egyik nyári pólómban, amit fogalmam sincs minek vettem fel télen. Láttam, hogy a hasamnál egy kisebb strandlabda türemkedik ki. Megrémültem. Tudniillik mindig sovány testalkatú voltam, ezért először valami betegségre gyanakodtam. Ám, ezt hamar elvetettem és beláttam, hogy egyszerűen sörhasam nőtt. Ahogy tapogattam a labdát és morfondíroztam magamban, a nyitott tetőablakból fejen csapott egy lapostányér méretű sajtburger.  Furcsa, de nem lepett meg. „A Mekiben miért nem ekkorát adnak?” –tűnődtem és ki tudja miért, reflexszerűen hátrafordultam. Azt vettem észre, hogy egy körülbelül harminc méter magas kólacunami közeledik a ház felé…

      Köhögve, prüszkölve riadtam fel. Álom volt. Rájöttem, hogy még mindig a kék Ikea szőttesen hasalok, csak időközben beállt a derekam is. Négykézláb vánszorogtam el az ágyig. Nem volt kérdés: most azonnal változtatnom kell! Vagyis, majd holnap… Igazság szerint, már ezelőtt is kaptam rosszalló megjegyzéseket a bicepszemre, a mellizmomra és az újonnan kialakult, jóllakott busmanra emlékeztető hasamra, de eddig hidegen hagyott. Aztán a szívemre vettem, majd végrehajtottam a fent taglalt bizarr emberkísérletet. 

     Másnap csodálatos februári napra ébredtem! A varjak károgtak a szemközti fákon és esett valami hódaraszerűség. Egy új élet kezdete! Húsz év után először éreztem azt, hogy vannak izmaim! Ugyanis az összes sajgott, mint a veszedelem! Hosszas vívódás után nekiveselkedtem és körülbelül öt perc alatt tettem meg a tíz lépcsőfokot a földszintig. Beírtam a Gugliba, hogy „otthoni edzésterv férfiaknak” és kerestem egy viszonylag szimpatikus halálnemet. Ezzel letudtam az aznapi tornát. Persze, egy tökéletes világban elsétálnék a közeli gymbe, kibérelnék egy edzőt, aki adott időn belül „vindízellé” fejlesztene. Csak hát, hogy őszinte legyek, mindig viszolygással töltött el az edzőtermek világa. Mondjuk, személyesen még egyben sem jártam. Az ellenszenvem kialakulása kizárólag homályos sztereotípiákon alapult. A lelki szemeim előtt ilyenkor mindig Gálvölgyi nyomasztóan kínos klasszikusa jelenik meg. Tudod, amikor a nemzet színésze egy hasonszőrű társával gimnasztikát mímel és közben magasröptű filozofálással múlatják az időt. „Gyúrunk vazze? Ja, gyúrunk vazze! Jóvan’ akkor gyúrjunk vazze.” Mindez fűszerezve a proli kivagyiság összes kiegészítőjével. Belőtt séró, másfélkilós színarany fukszok és mobiltelefonok. Nyilván, tisztában vagyok vele, hogy ez egy paródia, de valahányszor ráakadok erre a szégyentelenkedésre a tévében, fizikai fájdalmat érzek. Talán ezért gondoltam, hogy cizelláltabb formában ugyan, de ez a majomkodás zajlik a konditeremben is.

     Ebben a hitben erősítettek azok a 18-20 év körüli, diszkó bicepszet növesztett ifjak is, akiket a bevásárlóközpontokban szoktam látni. Különös ismérvük, hogy mindig egy ruhadarabbal kevesebb van rajtuk, mint másokon. Ha te kabátot viselsz, ő pulóverben van. Szigorúan kapucnisban, mely csak mellközépig van összehúzva, ezáltal optikailag szélesebb felsőtestet láttat. Ha viszont te vagy pulóverben, akkor ő pólóban feszít. Mindig egy számmal kisebben, szintén az optikai tuning jegyében. Ha nem lenne hőérzete, legszívesebben félmeztelenül járna. Had irigykedjenek a pókhasú plázadroidok a csodálatosan csipkézett lapockára és a szálkásított felkarokra. Meg aztán a testen ízlésesen szétszórt tetoválások se’ két fillérbe kerültek… Szélsőségesen hideg, illetve hóvihar esetén talán magára kapna egy atlétát, mely a testépítő szmokingja. Kiegészítőként mindig vele van egy hatalmas sporttáska, amiben egy átlagos kollégista egész heti kosztja, tankönyvei és ruházata elfér. Pedig hát józan paraszti ésszel azt gondolnám, hogy az edzésre egy pólón, melegítőnadrágon és sportcipőn kívül nem kell más. Esetleg törölköző és ásványvíz. Szerintem magával hordja a kedvenc súlyzóját is kabalaként. Azonban a legszebb az, ahogy kommunikál! Mindegy miről beszél, a mondat végi pont helyett a „g betűs szót” használja. Ez a hímivarsejt négy betűs szlengje és univerzumokkal választja el a kultúrembert a csőcseléktől.

       Elnézést, kissé eltértem a tárgytól. Szóval, a program szerint heti három edzésnap ideális. Hétfő, szerda, péntek. Így szerda délután nekiugrottam az életmódváltásnak. Keserves volt. A hétfői bedurranás után minden mozdulat rettenetes izomlázzal járt, lévén középiskolában végeztem ezeket a gyakorlatokat utoljára. Miután átkínoztam magam az első öt gyakorlaton, a netes edző azt mondta: „Szükséged lesz két, egykezes súlyzóra.” Honnan? Igaz, a megtérésem utáni napokban kacérkodtam a vásárlás gondolatával, de elvetettem. Meg sem kíséreltem hazáig cipelni a doboznyi súlyt, hisz az már egy következő szint lesz! Ezért két, vízzel teli PET palackot csíkos szatyorba tettem és ezeket emelgettem. Csak ezekkel meg az volt a baj, hogy elcsúsztak egymáson és kiestek a kezemből. Kék-zöld foltokkal ékesítve a lábfejemet és a bokámat. Viszont amikor a gyakorlatsor végére értem, jóleső fáradtság vett erőt rajtam. Fájt mindenem, mégis úgy éreztem magam, mintha hosszú évek alatt rám ragadt köveket tornáztam volna le magamról.

       A következő napokban egyre többet olvastam a sporton alapuló létformáról. Minden írás kiemelt fontosságot tulajdonított a regenerálódásnak és a helyes táplálkozásnak. A pihenéssel nem volt problémám, viszont soha nem foglalkoztam azzal, mit eszem. Imádom a toros káposztát és a rakott krumplit! Sőt, azt hiszem, nem is szeretnék ezekről lemondani. Hisz, lennie kell egy arany középútnak a két széria hasprés és a fokhagymás oldalas között! Természetesen megpróbáltam a salátát is. Ha apám tudná, kitagadna a családból! Ennek ellenére, azt kell mondanom, hogy ízlett! Sőt, utána órákig elvoltam éhségérzet nélkül. Igaz, fűszeres csirkecombbal ettem. Bár, ha választanom kellene, hamarabb adnám fel a húst, mintsem mesterséges táplálék kiegészítőket vigyek a szervezetembe. Egyszerűen irtózom a gondolattól is! Arról nem is beszélve, hogy a naponta négyszer elfogyasztott, vízzel kevert mogyorós fehérjeportól már az első hét után herótom lenne. Nem jobban hangzik helyette a bazsalikomos csirkemell, sült burgonyával?

     Erről jutott eszembe az a történet, amikor egy kedves kollégám akciós aminosav tablettát vásárolt. Egy szem akkora volt, mint egy génkezelt, teszkós eper. Ezért néhányat ásványvízbe fojtott és abban reménykedett, hogy ebédre egynemű folyadék válik belőle. Nem így történt. A pirulák vízi hullaként lebegtek a vízben, csodálatos látványt nyújtva… Míg a kollégám eme groteszk elixírrel küzdött, addig mások vaddisznó pörköltet ettek mellette. Nem kérdés, ki járt jobban. Persze, tudom, hogy ezzel az étrenddel nagyságrendekkel késleltetem a fejlődésemet, de vállalom. Évekre tervezek. Nem az a célom, hogy a nyári strand diszkóban a poroktól felfújt karjaimtól elolvadjon a kiszemelt plázahercegnő. Egyszerűen jól esik mozogni és semmi kedvem ötven évesen infarktust kapni!

      Aztán ahogy teltek a hetek, egyre többet vállaltam és átalakítottam az edzésprogramomat is. Ja, nem mellékesen, elmúlt az állandó izomlázam. Majd névnapomra súlyzókészletet kaptam, mellyel beköszöntött az űrkorszak. Nem volt több PET palack, meg szétvert lábfej! Ekkoriban vettem észre, hogy két utcányira, a játszótér mellett van egy felnőtt tornapark. Ez azért nagyszerű, mert ameddig a gyerek hintázik, apáék sem chipset zabálnak, hanem lenyomnak húsz felülést. Néha figyelem ezeket a kertvárosba tunyult, melegítős negyveneseket. Először pironkodva kezdenek el egy-egy gépet használni, hisz félnek, megszólják őket, amiért a mozgásszegény évtizedek után nem bírják felhúzni magukat a csövön. Nem szégyen, régebben nekem se’ ment…

      Most viszont május közepe van. A napi edzés kipipálva, a fejlődést meg tompítottam némi fehér kenyérrel fogyasztott füstölt kolbásszal, amit csemege uborkával optimalizáltam. Ha végignézek magamon, látom, hogy a strandlabda eltűnt és a vállaim minimálisan ugyan, de szélesebbek lettek. Reménykedni sem mertem három hónap alatt ilyen eredményben! Viszont a tükörből lőtt, rosszul világított, félmeztelen selfietől megkímélem a kedves olvasót! Egyrészt nem ez motivál, másrészt túl szemérmes vagyok én az ilyesmihez. Az üresen dobált lájkok amúgy is csak a tini testépítőket doppingolják. Helyette csupán egy tanáccsal szolgálhatok, melyet Örkény egyik egypercesének zárómondatával vezetnék fel: „Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

      Akaraterő, kitartás, zsírszalonna!

Jézuska esőkabátban

       „Mi teszi különlegessé az ünnepet? A garnélarák? A ravioli? Vagy a trüffel?” – teszi fel a filozofikus kérdést a Penny Market karácsonyi reklámjában egy szimpatikus női hang. Mire a tévé előtt ülve, félálomban felfogom a kérdést, addigra vége is a spotnak. Odaballagok a hűtőhöz és töltök magamnak egy fél’ Hubertust. A hideg italtól magamhoz térek és szörfözni kezdek a csatornák között.

      Kisvártatva megint elkapom az előző kisfilmet, immár képpel együtt. Közhelyesen eszményi világ tárul elém, ugyanis a tökéletes emberek partiját látom a képernyőn. Boldog, kisestélyis nők kapnak fel az asztalról egy szelet szalámit, vagy darabka sajtot. Csak úgy, magában, mert megtehetik. A kiegyensúlyozott, kardigános férfiak pedig borral a kezükben kvaterkáznak, ami bizonyára nagyon drága és finom. Mindenki gazdag, szép és gondtalanul fiatal. Ebből én arra következtetek, hogy ezeket a képeket valószínűleg nem a Penny Market céges karácsonyán vették fel, ugyanis azt egyáltalán nem így képzelem…

       Ebben a buliban a Mennyből az angyal helyett, Mariah Carey lihegi buján az All I want for Christmas is you című karácsonyi plázahimnuszt. Magától értetődő, hogy az asztalon sem töltött káposzta és bejgli hever. A végtelen, hófehér abroszon, trendi tányérokon kis, színes izék vannak, amikről az átlagember azt se’ tudja, hogy kell őket megenni. El lehet képzelni, hogy egy komisz kiskölyök micsoda pusztítást tudna itt végezni… Mondjuk, ebben az univerzumban nincsenek gyerekek. Az öreg és csúnya embereket meg valószínűleg kipusztította egy vírus. Emlékeztet a kevésbé ismert, régi sci-fi-re, a Logan futására. Ebben az utópiában ugyanis a környezetszennyezést túlélő kiváltságosok egy búra alatt élnek, kifogástalan jólétben. Azonban a túlnépesedés miatt minden harmincévesnek meg kell halnia, hogy aztán újjászülethessen. Ironikus, nem?

 Szerintem iszom még egy felest.

       Most komolyan, szerinted mi teszi különlegessé az ünnepet? Mert nem a reklámban elhangzó marhaságok, az biztos. Én azt gondolom, a hóesés az, ami különlegessé tenné a karácsonyt. Persze, rávághatnád, hogy sokkal jobb lenne, ha mindenkinek lenne étel az asztalán és béke lenne a szívekben. Igaz, de ez egyszer légy önző kicsit. Nem lenne jó a meleg lakásból egy pohár forró teával a hóesést nézni? Szánkózni? Hóembert építeni? Na, ugye! Ehhez képest, ha kinézek az ablakon azt látom, hogy csepereg az eső és lehet vagy kilenc fok. Pluszban. Mint november elején. Ha nem szégyellném, elővenném az átmeneti kabátomat.

       Emlékszel rá egyáltalán, mikor volt fehér a karácsony? Mert nekem fogalmam sincs. Rendszerint őszt, vagy tavaszt kapunk szenteste. Ennek ellenére a gyerekek őszinte örömmel éneklik, a Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapót, bár sok értelme nincs. Hisz december 6-án, szerintem az égvilágon senkinek nem jutott eszébe a havazás. Nekem úgy rémlik, hogy utoljára valamikor a kilencvenes évek elején esett Mikuláskor. Élénken él bennem az a nap, még ma is. Már kora délután szakadó hóesésben mentünk haza a suliból. Aznap kaptam kölcsön a Bonanza Banzai, Elmondatott című albumát műsoros kazettán. Nagyon menő volt! Igaz, ekkor még nem tudtam, hogy létezik egy Depeche Mode nevű banda is a világon. Évekkel később derült ki, hogy kísértetiesen hasonló, ám sokkal jobb zenét játszanak, mint a hazai imitátoraik, csak még Prügyig nem jutott el a hírük… Szóval, a Bonanza ordított a kétkazettás magnóból, miközben lázasan készülődtem az esti teadélutánra. Tudniillik évente egyszer, Télapó ünnepén az osztálytermünk exkluzív klubbá alakult, mely maga volt a tanárok nélküli lázadás. Patakban folyt a kóla, halomban állt a ropi és a lányok ilyenkor még azt is megengedték, hogy táncoljunk velük. Este kilenckor, mikor véget ért a buli, már vagy húsz centis volt a hóréteg. Önfeledten játszottunk, hógolyóztunk az utcai lámpák fényében. Fájdalmas belegondolni, hogy sem az élet, sem a természet nem lesz már olyan, mint 20-25 évvel ezelőtt.

Magamba öntök még két Hubit.

       Például, ahhoz a tényhez anno egész könnyen hozzászoktattam magam, hogy a következő teljes napfogyatkozás csak 2081-ben lesz Magyarországon. Nem nagy ügy. Az előző sem tartott csak fél percig. Felmásztam a nyúlkaducs tetejére egy régi hegesztőszemüvegből kioperált lencsével és megnéztem a show-t. Az a hátra lévő, szűk hetven év elrepül, na de a karácsony milyen hó nélkül? Esőkabátban jön a Jézuska?

       A múltkor is baromi hülyén éreztem magam, amikor a szikrázó napsütésben elmentem fenyőfát venni a két megállónyira lévő kereskedőhöz. Már a bejáratnál felfújt, három méter magas, szürreális Télapót elég volt megemésztenem. Hanem az a tény, hogy az árus december közepén egy szál pulóverben fogadott, a kezében párás üvegű ásványvízzel, sokkolóan hatott. Szerintem nem kell megmagyaráznom, hogy egy ideális világban, ennek a jelenetnek másképp kellett volna megtörténnie… Attól tartok, ahogy telnek az évek, ez egyre rosszabb lesz. Mindig meglepődve nézem azokat az amerikai filmeket, melyekben a szentestét a kertben ünneplik, szétgombolt ingben, húsokat sütögetve. Csak hát abban a kultúrkörben és klimatikus viszonyok között ez teljesen normális. Viszont itthon mit szólna a szomszéd, ha 24-én este nagy, családi szalonnasütést rendeznénk az udvaron? Egyelőre nem tudom megmondani, de harminc éven belül kiderül…

 Én ezt a másfél decinyi Hubertust már nem rakom vissza a hűtőbe.

      Nyilvánvaló, hogy a fekete karácsonyt csakis magunknak köszönhetjük. Hiszen ötszáz éve rombolunk magunk körül mindent, ami élő és természetes. A Földanya megelégelte és alapjaiban forgatja fel a modern ember legszentebb ünnepét. Tudod, szemet szemért. Ha nyáron nem dobtad volna bele a kiürült sörös dobozt a Balatonba, vagy ha a virágos mezőn nem égetted volna le, az ötven méter rézdrótról a műanyagot, akkor most szakadna a hó. Szerinted… Ez a vonat elment… 

       Attól tartok, kicsit berúgtam. Ennek ellenére kellemes, hófödte karácsonyt kívánok mindenkinek és sokkal boldogabb új évet, mint az idei volt!

Tincsek a padlón

         Te mikor döbbentél rá először az idő múlására? Én körülbelül két hete, a fodrásznál. Mit mondjak, nem volt kellemes élmény… Természetesen nem arra gondolok, amikor rápillantottam a szalon falán lévő órára, miközben törölközővel a fejemen, szemüveg nélkül botorkáltam a tükör felé. Hunyorogva úgy láttam, délután négy óra volt, de lehet, hogy öt. Mindenesetre a hangszórókból elementáris erővel ordított fel a beállított rádiócsatorna hírműsora, mely szintén kéretlen figyelmeztetője volt az időnek. „Brit tudósok albínó okapit találtak Szudánban.” A hírolvasó magas frekvencián játszó hangja és az alatta ciripelő tuc-tuc zene olyan koktélt alkotott, mely meglékelte a kisagyamat. Akkor tértem magamhoz, amikor a fodrász a vállamra terítette a fekete színű kendőfélét. „Szokott zsírosodni, vagy korpásodni a hajad?”- kérdezte bizalmasan. „Igen, általában ebben a sorrendben.” – válaszoltam zavartan. Ennyi maradt meg. Az olló dolgozni kezdett és önkéntelenül is a gondolataimba mélyedtem. Mindig ez van.

        Amikor leülsz a fodrászszékbe, szembe kell nézned önmagaddal. Szó szerint. Nincs más választásod, meg hát időd is van rá. Bár tudom, a közvélemény szerint borbélyhoz nem befordulni megy az ember, hanem megnyílni. Kis túlzással, ez az igazság széke és a mester a gyóntató pap. Aki ismeri a Coen testvérektől az Az ember, aki ott sem volt című filmet, az tudja, miről beszélek. Ebben az alkotásban a gyilkos zsaroló úgy lepleződik le, hogy elmondja gaztetteit a fodrászának, miközben az a haját vágja. Azt gondolta, nincs mitől félnie, hisz ez egy diszkrét és élethosszig tartó kapcsolat. Kivéve nekem.

       Ahogy ránézek a fodrászcsajra, egyértelművé válik, hogy valószínűleg ezzel se’ fogok összebútorozni. Ugyanis valami mélyről jövő iszonyt fedezek fel az arcán, mely átragad a mozdulataira is. Talán egyszerű munkaundor, de az is lehet, hogy belelát a fejembe. Persze, tisztában vagyok vele, hogy hiába várom Billy Bob Thorntont (a fent említett film főhőse) eme rákoskeresztúri szalonba. Életunt, fekete kezeslábasba bújt, negyvenes nőket kapok helyette, akiknek eszem ágában sincs semmit elmondani. Mondjuk, nem is igénylik. Látszólag jól elvannak a rádióból üvöltő Avicii-slágerrel, amit mellesleg húsz perc alatt, már másodszor nyomnak le pallérozott hallójárataimon. Néha ránéznek a faliórára és várják a híreket az albínó okapival.

       Emlékszem, baromi kellemetlenül éreztem magam már kiscsikó koromban is, amikor anyámék elzavartak hajat vágatni. Voltam vagy tizenöt és olyan frizurát akartam, mint amilyet a német modell gyereknek láttam, a Bravo újságban. Azt írták, a csajok megőrülnek tőle. Talán mondanom sem kell, az Istennek sem akart úgy állni. Ez volt a kisebb baj. A súlyosabb probléma az volt, hogy ezekben az időkben még nem voltak kereskedelmi rádiók. Ezáltal beszélgetést kellett imitálnom egy olyan nővel, akinek talán az se tűnt volna fel, ha a „Mi leszel, ha nagy leszel?”- kérdésre a Mengyelejev-féle periódusos rendszer elemeit kezdtem volna felsorolni. No, és rendszerint ezután következett az örök klasszikus: „Mi újság a suliban?” Most komolyan, van erre a kérdésre normális válasz? „Kaptam két egyest matekból és a farsangon bablevesnek fogok öltözni.” Amúgy tök mindegy, mert úgysem érdekelte.

        Közben arra ocsúdok, hogy a mester már hosszú percek óta egyetlen tincset sem nyisszantott le a hajamból. Hátranézek és látom, hogy tőlem néhány méterre egy kanapén ülve telefonál. „A tegnapi krumplis tészta jó lesz? Mer’ ha nem, én mást nem főzök, az biztos! Majd eszel kolbászt, meg kenyeret! Szerinted nekem van időm minden áldott nap főzni? Mondtam már, ha ez így nem jó, költözz haza anyádhoz! Te szemét! Majd ő főz neked hétszer egy héten!” Ez így ment, vagy negyed órán keresztül, nekem pedig elegem lett az egészből. Arra gondoltam, hogy jobban járnék, ha még mindig hosszú hajam lenne. A fürdőszoba tükör előtt levágnám azokat a fürtöket, amik a szemembe lógnak, azt’ kész. Meg aztán, nem is szívesen bízom rá a magam egy ideges fodrászra. Az olyan, mintha másnapos orvos operálna. Vagy sikerül, vagy nem. „Nővérke, véletlenül nem hagytunk benne valamit a műtét során a betegben? Nővérke? Nővérke…” Persze, félig megnyírva nem fogok kisétálni az ajtón. Késő délután keresni egy másik borbélyt, akivel ismét meg kell értetnem, hogy az öt centi, az nem tíz. Bár, ez valószínűleg valami évezredes anomália lehet a fodrász tankönyvekben, hisz minden szakember így tanulja meg.

     Megint elméláztam. Eszembe jutott, hogy húszas éveim elején, kis híján egész Egert bejártam hajszalont keresve. Ennyi idős korában a naiv férfi nem feltétlenül szakmai szempontok alapján választja ki a fodrászát. Mocskos fantáziájában lenge öltözetű szupermodell jelenik meg, aki kizárólag lenőtt hajú hímekre vár. Magam sem értem, hogy a szocializmusból visszamaradt, kocka épületben, amelyre a „Fodrászat” feliratot 1976 táján rakhatták ki, hogyan remélhettem erotikusan túlfűtött bombázót, de hát, mit lehet tudni… Visszagondolva, gyanús lehetett volna az ajtóra szegezett, régi, barna pokróc, mely hőfogóként reinkarnálódott. Amit viszont bent láttam, az olyan volt, mint egy megelevenedett Móricz-novella. A szalon félhomályában öreg parasztemberek ültek a fal mellett kucsmában és beszélgettek. A pipákból előtörő füstöt vágni lehetett, a sarokban lévő kályha meg ontotta magából a meleget. Mikor beléptem, mindenki elhallgatott és végigmért, mint valami hollywoodi filmklisében. A hatvan körüli fogatlan, fodrásznőnek amolyan igazi tyúkkopózó testalkata volt. Két lépést közelített, így jól látszottak a papucsállatok az otthonkáján. „Itt minden fiatalember szép lesz, csak ki kell várni a sort.”  Menekülés közben félig letéptem a plédet az ajtóról, az ollókezű csoroszlya pedig, néha még ma is megjelenik rémálmaimban.

        Ezalatt az utolsó simításokat végzi az idegroncs borbélyom. Lenézek a szék mellé, majd a fekete kendőre a vállamon. Szomorúan konstatálom, hogy sötét tincseim, néhány szürke betolakodóval viaskodnak a padlón. Minden alkalommal többen jönnek és attól tartok, könnyen megjósolható a csata kimenetele. Hidd el, ez olyan érzés, mely sokkal szívbemarkolóbb, mint a bömbölő rádió borzalmai a háttérben.

      Elköszönök és kilépek az utcára. Lassan elindulok a buszmegálló felé és arra gondolok, hogy engem tulajdonképpen soha nem zavart a kínos csend…

Téboly helyjegyért

            Fut mostanában egy reklám a tévében, melyet valahányszor látok, mindig erőt vesz rajtam a pavlovi reflex, miszerint szívesen léptetném szoros kontaktusba a készüléket a rönkhasító fejszével. Nem mintha a tévé tehetne róla, de hát a kisfilm ötletgazdái általában nincsenek a nappaliban. Eme, mentális határaimat feszegető hirdetéssel a Lion gabonapelyhet alázták meg és valahányszor előkerül egy-egy blokkban, a képernyő túlzás nélkül ledobja magáról a szemeimet. Ha valaki annyira szerencsés, hogy eddig lemaradt róla, annak dióhéjban felvázolom a sztorit. Ül a repülőn egy amolyan reklám kompatibilis, fiatal pár, akik legalább annyira karakteresek, mint a sógyurma. Ha valamely alaszkai közútra dobod le őket, akkor téli gumit reklámoznak, ha meg egy televízióbeli bankban látod őket, akkor magabiztosan mosolyognak a harminc év alatt leketyegő lakáshitel lepkesúlya alatt. Szóval, a férfi odasúg valamit a nőnek, aki pajkosan felnevet, majd azt kérdezi: „Itt? Tényleg? Most?” A teremtés koronája erre teljes extázissal a szemében nyugtázza, hogy ő bizony nem tud tovább várni. A néző összeszorítja a kezében lévő távirányítót és beindul a mocskos fantáziája. A pár előtt ülő vénasszony pedig, aki eddig érdeklődve figyelte az eseményeket, olyan arckifejezéssel fordul vissza a helyére, mintha romlott farhátat kapott volna a hentesnél, de csak otthon vette észre. A következő pillanatban azonban elillan minden pajzán gondolat, az eddig szorított távkapcsoló pedig a tévé felé repül. Ugyanis előkerül a semmiből egy doboz gabonapehely, amit az emberünk kéjesen végignyal, majd felüvölt. Erre a fedélzeten kitör a pánik. Valószerűtlen és bénán szürrealisztikus az egész esemény. Kicsit olyan, mintha Dali festett volna egy katasztrófajelenetet valamely párhuzamos univerzumban. Néztem is, hátha meglátok egy olyan furán olvadozó, cseppfolyós órát valamelyik ülésre csapva. Ehelyett felhangzik a briliáns szlogen: „Felébreszti a benned rejlő oroszlánt.” Bennem inkább a pszichopatát ébreszti fel és destruktív cselekedetekre sarkall.

         Ez a reklám jutott az eszembe, amikor a minap felszálltam a Keletiben, a Miskolc felé közlekedő menetrendszerinti IC-re. Szerencsére itt nem szabadult el a pokol, mint a müzlipromóban, hanem az ebben szereplő öregasszony fancsali ábrázatát hívta elő a legsötétebb tudatalattim. Szerintem nekem is ugyanolyan volt a tekintetem, amikor leültem és figyelni kezdtem a szállingózó utasokat. Nem mintha különösebben be akartam volna hatolni a magánszférájukba, de hát akaratlanul is felhívták magukra a figyelmet. Pedig bőven elég lett volna szórakozásként a táj szépsége és a két parizeres zsemle.

         Miután megtaláltam a helyem, megjelent az ajtóban egy negyvenes nő hat kísérőjével és a férjével, aki akkora bőröndöt cipelt, hogy nem bírta felemelni, hanem groteszkül megrogyva vonszolta az asszony után fel-le a kocsiban. Két-három kör után megállt és a nőszemély jajveszékelni kezdett: „Jaj, jaj, drága emberek!” Úgy megijedtem, hogy ráharaptam a nyelvemre. „Még sose utaztam ilyen vonattal, nem tudom hova kell ülni! Segítsenek! Még sose csináltam ilyet!” Egy segítőkész utas felpattant és a helyére vezette. Mielőtt belefeledkeztem volna a szendvicsembe, újabb érdekes figura kezdett bolygó hollandit járni, mely kiterjedt a szomszédos kocsikra is. A nyakában lógó gitárral is vagy negyven kilót nyomó, idősödő férfit elneveztem szikkadt rockernek. Ugyanis a naptól cserzett bőrét tetoválások és egyéb ezüst kiegészítők gazdagították. Ő még Gödöllőnél is ezen a bizarr kanosszajáráson volt és a fejébe húzott traktoros sapka alól néha eleresztett egy „What the fuck?”-ot.

       Kisvártatva, mintegy varázsütésre lódult meg a szerelvény. A mellettem lévő négyesben ülő huszonéves gyerek, aki eddig fel sem nézett a telefonja kijelzőjéből, mintha csak ezt a percet várta volna. Felugrott a helyéről és a készüléket, mint valami védőpajzsot hordozta végig a kocsin. Kereste a wi-fi hálózatot és kerülgette a szikkadt rockert. Az időközben megérkező kalauz vetett véget az őrült revüjüknek.

         „Áh, maga az, aki reggel az anyámat szidta, mert lekéste a vonatot!” Lépett oda egy fiatalemberhez a jegykezelő. „Pedig nem késte le, csak hamarabb kijött a következőhöz.” Az utasnak elvörösödött a feje. „Ööö… ne haragudjon, csak ideges voltam. De ez a vonat ugye nem áll meg mindenhol?” –kérdezi. „Miért, mindenhol le akar szállni?” Mintha a Gálvölgyi Show legszörnyűbb jelenetébe csöppentem volna. Bár, az is felmerült bennem, hogy álmodom. Ezt az is alátámasztotta, amikor pár méterrel előttem ülve, megpillantottam Garga Piticet a Macskajajból. Csak ez mackónadrágban volt és aranyfogak helyett valami fémszínű ötvözet látszott a szájából beszéd közben. A fia, aki nem volt annyira kövér, mint a filmben, egy üveg körtés Kubut nyomott a kalauz kezébe, amikor a jegyeket kérte. Komolyan mondom, nem hittem el, hogy ez megtörténik.

          Mellettük két fiatal nő beszélgetett, akiket már a Keletiben kiszúrtam. Csinosak voltak és kihívóan öltözöttek. Önkéntelenül is figyelni kezdtem őket. Kiderült, hogy felnőtt filmet forgattak a fővárosban. Persze, a horror és a pszichothriller is felnőtt film, de ezeket a nőket nem szörnyekkel riogatták… Mielőtt beindult volna a mocskos fantáziám, mint a müzlireklám intrójától, az egyik lánytól elkaptam egy mondatot, amitől lefagytam. „A Főnök azt ígérte, hogy Magyarországon nem fogják bemutatni a filmet. Ez tuti? Mer’ ha a Zoli megtudja, megöl, az biztos!”  Vajon tényleg elhitték, hogy régi, VHS-kamerával forgattak videókazettára? A kész alkotást pedig csak Amerikába fogják forgalmazni borítékban, csomagküldő szolgálattal? 2014-ben? Elhitték. Még örültek is, mert a Zoli videója elromlott…

         Közben Füzesabonyba ért a vonat. A szikkadt rocker ekkor odafordult egy idős nénihez. „Excuse me! Is it Füzerradvany?” Az anyóka meglepődött az angol szó hallatán. „Fűzérradvány? Hát azt mán’ szerintem elhagytuk!” –válaszolta magyarul és odanyújtott a rocker felé egy zacskót, melyben salátalevelek voltak. „Teli van vitaminnal, meg jót tesz az emésztésnek is!” Az emberünk dühösen motyogott valamit, majd békés kecskeként, kérődzve tért vissza a helyére. Én pedig vagy elszunyókáltam, vagy felébredtem, mindenesetre tovatűnt az egész lidérces társaság.

       Nem tudom, észrevette-e valaki, de vasárnaponként sokkal több csúnya és bolond ember van a városban, mint egyébként. Igen, rajtam kívül is. Fogalmam sincs miért, talán anno a Lipótmezőn ekkor volt kimenő és hagyománytiszteletből lepik el az utcákat. Ekkor mindig azt gondolom, hogy a Vasárnapi Gnómtalálkozóra mennek, ami nyilván hülyeség, de jobb ötletem nincs. Nos, ha mégis igazam van, akkor a hétvégén Gnómfesztivál volt és ez a vonat oda ment.

       Bárhogy is van, a világ őrült. Legalábbis relatíve. Aki pedig úgy-ahogy normálisnak látszik, arról általában kiderül, hogy tömeggyilkos, reklámkészítő, vagy helyjeggyel utazó kisember…

Lányok a lapból

        Előfizettem a Playboyra. No, nem önszántamból, hisz ki a halál vágyik 2014-ben, papírra nyomtatott, irreálisan labdaformájúra retusált női mellekre? Hát én nem, az biztos. Egyébként is, az efféle kulturálódásról, nekem mindig a gépágyúk tövében gubbasztó amerikai katonák jutnak az eszembe, valahol a vietkong őserdőben. A tűzszünetben Elvist hallgattak a tábori rádióból és kihajtogatták a magazin egészalakos poszterét. Nagyot kortyoltak a dobozos Pepsiből, rászívtak egy slukkot a Marlbiból és keserves sóhajok között az otthonmaradt asszonyaikra gondoltak.

       Esetleg az a nőtípus dereng fel előttem, amelyik a szoláriumtól odakozmált bőrére tetováltatja az újság ikonikussá vált logóját, mint személyisége ars poeticáját. Az ilyen hölgy legbelül tényleg egy nyúlfej sziluett, aki szerint egy pasi attól lesz szexi, hogy BMW-je van. Járása a tizenöt centis tűsarkakon a Birodalmi Lépegetőre emlékeztet, a mobilját pedig tizennégy éves korában a jobb kezéhez operálták. Autentikus viselete az úgynevezett ribancruha, melyet baljával mell-és combtájékon folyamatosan húzogat, figyelve arra, hogy az említett nyúltetkó mindig szem előtt maradjon.

       Emlékszem, amikor kiscsikó koromban először somfordáltam oda egy utcai trafikhoz, hogy „vegyek valami újságot, amibe’ jó sok nő van”. Nyilván, nem a Kiskegyedre gondoltam. Pusztán a női test érdekelt a maga plasztikusságában, mely a műterem művészi megvilágításában és a fotós beleélő képessége révén, egyfajta poétikus magasságba emelkedik. Mondjuk, akkoriban az is elég volt, ha melltartó nélkül kapták lencsevégre. Ráadásul fogalmam sem volt, hogyan kérjem az idős eladónőtől a férfiszemek elixírjét, ugyanis nem ismertem ezen kiadványok címeit. A sikeres missziómat az is nehezítette, hogy akkoriban az izgalmasabb magazinokat el kellett rejteni unalmasabb társaik mögé. Így csak sejtetve volt a pulzusrobbantó tartalom. Feszülten toporogtam a bódé előtt. Az egyre türelmetlenebbé váló újságos is csak sürgetett, hisz a sor duzzadt mögöttem. Láttam én, hogy a HVG, adóbevallási különszáma mögül egy csinos női comb kandikál ki, egyszerűen nem volt fogódzóm. Az Új Ember című katolikus hetilap is szigorú erkölcscsőszként terebélyesedett egy dús, fekete hajkorona fölé. Ekkor azonban megpillantottam egy bulvárújságot. A címlapján jókora betűkkel szedve a napi szenzáció: „Koós János nem szeret idegenben kakálni”.Elborzadtam, de számomra sokkal érdekesebb volt a cikk alatti kép, ami szerencsére nem a mestert ábrázolta, hanem a nyuszis magazin hirdetését. Megvilágosodtam! Büszkén vetettem oda a közben idegösszeroppanást kapó eladónak: „Egy Filmvilágot és egy Playboyt kérek.” A trafikos diszkréten belehelyezte a filmes folyóirat közepére a „kompromittáló” tartalmat. Gondolom azért, hogy a mögöttem állók ne egy kihívó pózban megörökített nőt lássanak a címlapon. Ehelyett Al Pacino került oda, amint vérbe fagyva, holtan hever a padlón a Keresztapa című film egyik jelenetében. Sokkal jobb volt.

        Amikor hazavittem a magazint és átlapoztam, nehéz volt leplezni a csalódottságomat. A körülbelül száz oldalból csak tizenötön szerepeltek ruhátlan lányok! A továbbiakon étteremajánlók, dizájner bútorok, férfiaknak kifejlesztett testápolók és egyéb, számomra totálisan érdektelen tartalmak szerepeltek. Hát ezért szenvedtem ennyit? Mérgemben bedobtam a szekrény mélyére a legendás olvasnivalót és megpróbáltam gyorsan elfelejtkezni az egészről.

         A közelmúltban viszont az áramszolgáltatóm gáláns ajánlatot tett. Mivel négy hónapon keresztül nem csúsztam a villanyszámla befizetésével, egy exkluzív kuponcsomag lett a jutalmam. A segítségével kedvezményesen vehetek gyógypapucsot, Led függönyt, esetleg jukka pálmát. Már kezdtem feladni, hogy a hihetetlen akciók által lehúzom az ELMŰ-t, amikor megakadt a szemem az egyik kuponon. A régimódi hímszórakoztatás Szent Grálját kínálta hat hónapig, durván fél liter Unicum áráért. Legyen.

        Aztán néhány hét múlva, a postaládámban találtam a lap legfrissebb számát. Furcsa, de első blikkre nem a meztelen modellek, hanem egy szörnyű felismerés villant át az agyamon. Nem vagyok playboy! Nagyon nem… Eddig sem hittem magamról, de az a férfitípus, akit a magazin képvisel és „magától értetődőnek” tekint, fényévekre van tőlem. Hisz, van-e olyan férfi, aki hétfőn hangversenyre megy, kedden a molekuláris gasztronómiával ismerkedik, hétvégén meg elugrik Barbadosra chillezni egy kicsit? Aki nyolcvan-ezer forintos arckrémet és hatvan ezres szemránckrémet ken a bőrére? Aki a Boss öltönyhöz felveszi a Tesco, saját márkás bőrövét? Aki veszett módjára rohan az autókereskedésbe, ha kijön a kedvenc BMW-jének a modellfrissítése? Aki aszerint választ éttermet, hogy hány Michelin-csillagot kapott? Persze, biztosan van ilyen, csak az nem olvassa a Playboyt. Mer’ minek? Unalommal lapozgatná, mint nyugdíjasok a tévéújságot. Kilenc húszkor Barátok közt, szerdán Miss Március Korzikán. Mi sem természetesebb.

       Éppen ezért, erős a gyanúm, hogy a célközönség nagy része a vidéki álmodozókból verbúválódik. Abból a fajtából, aki szombat este felpattintja a rózsaszín Retro-póló gallérját, bevágja magát az egyesgolfba és reggelig zakatol a kocsmadiszkóban. Számára a magazin önigazolásként és stíluskalauzként szolgál. Ja, és hogy, meg tudja mutatni a tetováló szalonban a nyúlfejet, melyet a vádlijára szeretne varratni.

       Egyébként, ha nő lennék, biztos vagyok benne, hogy roppantmód kínosnak tartanám, ha a Playboy lapjain kellene pózolnom. Tudom, most minden kevésbé konzervatív hölgyolvasóm felszisszen. Ugyanis ha nem tévedek, akkor az álmok netovábbja, hogy a hatalmas Nánási fotózza őket. Ráadásul ezért még egy rahedli pénzt is kapnak. Én viszont úgy gondolom, ez a szituáció hasonlatos a régi vicc poénjához, miszerint: „Az egyértelmű, hogy ön mi, most már csak az árról alkudozunk.” Arról nem is beszélve, hogy a végeredmény egy számítógépes programok által kreált fantázialény. A legszomorúbb mégis az, ahogy a lányokról szóló ismertetőkben a többdiplomás voltukat hangsúlyozzák. Ennek ellenére az aktokhoz fűzött kommentárok éppen az ellenkezőjét sejtetik. Például itt van előttem a Plasztikai álmok című fotó, melynél a hölgy képi ábrázolását a fantáziára bízom. „A szőke lány vágya, hogy egyszer saját plasztikai sebészete legyen. Ennek érdekében még tanulni sem rest.” Ezzel szerintem lealacsonyítják a személyét, akiből intellektus helyett két dinnye és egy pamacs marad. Így lesz az állítólag öntudatos, okos nőből a választott sportkocsi, öltöny és óra mellé illő tartozék.

        Mi jobb: ha a gyártulajdonos hobbimodell futja át a fotósorozatod, a húsz-milliárd forintos tenderről szóló tárgyalás szünetében? Vagy amikor a szőrös hátú kamionsofőr dudál rád hódolatát kifejezve a piros lámpánál? A válasz egyértelmű, még akkor is, ha a szándéka mindkettőnek ugyanaz lenne. Csak hát a teherszállító maximum a garázsa falán tud ilyen nőt tartani, míg a másik kategóriánál evidencia. Tudniillik ezek a nők a fotózáskor mindig függetlenek és éppen az aktuális igazit keresik. Tehát kis túlzással a Playboy magyar gyártású képsorozata egy kifacsart, speciális társkeresőként funkcionál. Ha nincs pénzed, csak a szemed legeltetheted, de ha van, a tiéd is lehet. Még ma. Én meg nem vagyok sem milliárdos gyármogul, sem bordás atlétába izzadt kamionos.

      Tegnap sorban álltam a multi pénztáránál és előttem beszélgetett két barátnő. Azok a fajta lányok voltak, akiknek valószínűleg ott volt a karján a nyuszis tetoválás. Csak egyiknek az odahegesztett műhaja, míg a másiknak a táskájából kilógó kutyája takarta a státuszszimbólumot. „Nem igaz, hogy a Barbinak milyen szerencséje van! Nyáron lesz az esküvője Görögbe’. Képzeld, elveszi az a képviselő, akivel abba a buliba jött össze. Én meg itt vagyok 23 évesen és semmi! Még csak jelölt se! Pedig mindegy lenne, csak keressen vagy 800 ezret…”

A kör bezárult.

Jutányos áron eladó félévnyi Playboy-magazin, esetleg fél liter Unicumra cserélhető.

Ünnep előtt

           December volt. A reklámügynökség kreatívjai MMM-re, vagyis Monday Morning Meeting-re gyűltek össze a hatalmas, modern irodaház egyik elegáns tárgyalójában. Tökéletesen öltözött, boldognak látszó, huszonévesek ülték körül a terem közepén elhelyezkedő asztalt. Amíg a team leader-t várták, unottan nyomogatták az I Phone-ukat, vagy az elvivős kávéjukat szürcsölték. A főnök kilenc után pár perccel lépett be az ajtón. Makulátlan megjelenésű negyvenes nő, amolyan pornósztárrá tunningolt Selmeczi Gabriella. Köszöntötte az egybegyűlteket, majd összedugta a Macbook-jával a projektort és megnyitotta a Youtube-ot. A hangfalakból olyan erővel dübörgött fel a Wham-től a Last Christmas, hogy abba még a sarokban lévő, dizájner díszekkel teleaggatott fenyőfa is beleremegett. „Last christmas, i gave you my heart, but the very next day, you gave it away…”- ordította George Michael, miközben önfeledten hajkurászta a modellt a porhóban. „Látjátok? Azt szeretném, ha a T új reklámfilmje ennek a klipnek a hangulatát adná vissza. Várom az ötleteket!” –mondta a vezér és még egyszer elindította a dalt. Az ötletgyárosok kínjukban az előttük lévő papírra firkáltak értelmetlen kriksz-krakszokat, vagy üveges tekintettel bámultak ki az ablakon. Köd volt, szürkeség és szmog. Autók százai hajtottak el az épület előtt, a zebránál pedig idős hajléktalan próbálta levágni pár forinttal az arra járókat. A közelgő ünnepekre sem elékeztetett semmi a szemben lévő éjjel-nappali kirakatába húzott villódzó izzósoron kívül. A kreatív elmékben viszont barátságos hóesés, a befagyott tavon korcsolyázó szerelmespárok és a kandalló meghitt melegénél karácsonyfát díszítő család képe derengett fel. „Na, gyerünk! Alex, Bianka, Soma?” (mer’ egy menő marketingest soha nem hívhatnak Józsinak, vagy Teréznek) „Hát, szerintem hógolyózzanak a srácok, fényképezzék le és osszák meg Facebook-on.” –szólalt meg egy bátortalan hang. A team leader arcára kiült a döbbenet. „Ennyi? Egy ilyen ötlet a négy éves fiam fejéből is kipattanna bármikor! Trendi, maxra felhájpolt sztorit akarok, amitől a gyerekek csapatostól rohannak a boltba új kütyüt venni, értitek?” –ordította eltorzult arccal a főnök. „Ne haragudj, tegnap éjjel buliztam, későn feküdtem le, ezért ma nem vagyok annyira formában.”- mondta félénken a borostás fiú, majd megigazította a szeméről lecsúszó vastag, műanyag keretes Ray Ban-t. „Hát ez fergeteges… Többiek? Senki, semmit? Akkor majd megmondom én, hogy mi lesz! Legyen három fiatal lány, akik befőttesüvegekbe öntött rikító festékekkel szivárványszínűre pingálják a szánkójukat. Aztán a móka hevében vérszemet kapnak és egymást kezdik fröcskölni, amíg a festéktől csatakos nem lesz a ruhájuk és okkersárga az arcuk. Szerintem ugyanaz a karácsonyi Wham-fíling, mint amit az előbb mutattam, nem? Utána megmutatják a kütyüket, elmondják az akciót és kész a reklám.” –húzta ki magát diadalittasan. „Csak azt mondjátok meg nekem, ha én találom ki a sztorit, akkor rátok mi szükség van? Írjátok meg a forgatókönyvet és küldjétek át a médiának. Vagy ezt is én csináljam?” Pont ebben a pillanatban szólalt meg a telefonja. Dühösen felkapta, kihúzta a projektor csatlakozóját a Macbook-ból, majd kiviharzott a teremből.

           Eközben én a XVII. kerületi tüdőgondozó öltözőjében ültem félmeztelenül. A levegőben orrfacsaró izzadtságszag terjengett, miközben vártam, hogy lefényképezzék a belső szerveimet az éppen lejáró munkaalkalmasságim megújítása céljából. Egy ötvenes férfi lépett be a terembe, akinek ősz haja befőttesgumival volt összefogva a tarkóján és feltűnően sok ezüstékszert viselt. Azonnal láttam, hogy beszélgetős fajta, bár a legkevésbé sem volt kedvem szubjektív aktuálpolitikai okfejtésekhez. Mivel rajtam kívül nem volt más az öltözőben, így jobb híján velem osztotta meg a gondolatait: „Várakozni. Ez nyugaton ismeretlen fogalom. Valahányszor hazajövök Magyarországra, azt tapasztalom, hogy a hivatalokban nem foglalkoznak az ügyféllel. Direkt várakoztatják őket. Bezzeg nyugaton!” Nekem semmi más dolgom nem volt a bólogatáson kívül, mert látszott, nem érdekli a véleményem. Csak beszélni akart. „Karácsony előtt mindig eszembe jut a magyar elme, a világhírű magyar kreativitás, a nyugaton elismert Nobel-díjasaink. Csak az a baj, hogy a többség nem mer kilépni a magyar posványból. A tudósok is nyugaton szerezték meg a díjat.” Ekkor szólítottak a rendelőbe és magára hagytam a csurkás megmondóembert.

          A reklámügynökség dolgozói négy után szállingóztak el az irodából. Égtek, mint a rongy a reggeli affér miatt és szidták a team leader édesanyját. „Nincs is hó! Mi a francnak festik be a csajok a szánkót? Meg hát mi ez a baromság George Michaellel? Én sokkal ütősebb sztorit tudtam volna összehozni, csak hát, háááát tudjátok…” Nem volt még kedvük hazamenni, így koktélozni indultak az egyik divatos szórakozóhelyre. Hétszáz forint per pohár áron szép lassan majomábrázatúvá váltak a lányos italoktól. Aztán, a hangulat tetőfokán valaki kitalálta, hogy menjenek el valamelyik plázába. Csak úgy, nézelődni. Így végül, az utolsó Bloody Mary és Sex on the Beach után az egész banda kitámolygott a villamosmegállóba.

         Azon a délután történetesen nekem is a bevásárlóközpontba vezetett az utam. Igaz, hogy se hó, de még igazán hideg sem volt, mégis téli cipő után kellett néznem. A réginek ugyanis tavaly szilveszterkor felszakadt az oldala, amikor egy vicces kedvű bulizó megcsiklandozta a mellettem elhaladó pincért, aki egy óriási tálca üvegpoharat cipelt a feje fölött, át a tömegen. Az egyik üzletben egy gyönyörű  Lacoste bakancsot erőszakoltam a lábamra, aminek az árát ugyan 30%-al olcsóbbá tették, azonban még így is baromi drágának találtam. Arról nem is beszélve, hogy egy darab 42-es maradt belőle, viszont a lábam 43-as, de legalábbis 42 és feles. Ahogy nézegettem magamon és gondterhelten vakartam a fejem, egyszer csak valami disszonáns zaj ütötte meg a fülem. „Gyere, siessünk! Most kezd az Alma együttes! Biztos mindjárt eléneklik a szülinapos dalt is.” –szólt oda egy anyuka a kislányának és kiszaladtak a boltból.

        Az elviselhetetlen kornyikálás az egész plázát betöltötte. Kíváncsivá tett. Sietve lecibáltam a bakancsot a lábamról és megindultam a kijárat felé. „Last christmas, i gave you my heart… salalala… this year, to save me from tears… laaaaallllllaaaalllaa…” Ahogy lenéztem az emeletről, a középen felállított színpadon egy csapat elegánsan öltözött, tántorgó fiatalt láttam, akik minden bizonnyal részegek voltak és a bekapcsolva felejtett mikrofonba károgták a Wham-slágerét. Az egyikük angyalszárnyakat akasztott a nyakába, egy másik pedig mikulás sapkát húzott a fejére. Közben egy zacskóból szaloncukrot dobáltak a megdöbbent embereknek. Spontán, szürreális, mégis megmagyarázhatatlanul magával ragadó performansz volt, mely gúnyosan nyújtott nyelvet a fogyasztói társadalom karácsony előtti loholásának. Legalábbis én ezt gondoltam. Az előadás körülbelül egy percig tartott, mert az akkorra odaérkező biztonsági őrök leszedtek mindenkit a színpadról.

         Amikor este hazamentem és bekapcsoltam a gépet, az egész internet az áruházban randalírozó fiatalokkal volt tele. Még a híradóban is bemutatták az esetet. Szokás szerint elrugaszkodtak a valóságtól és újgazdag úrigyerekek unaloműzésének állították be a történetet, mellyel megbotránkoztatni, sőt megfélemlíteni akarták a békés vásárlókat. Természetesen a videó megosztókon és a közösségi oldalakon is sárba tiporták a gyerekeket a kommentelők. Ideges lettem, mint mostanában gyakran, amikor híradót nézek, vagy internetes hozzászólásokat olvasok. Felpattantam a számítógép elől és kinéztem az ablakon. Kinn, az újból leereszkedett ködben békésnek tűnt minden. Eszembe jutottak az ősz férfi mondatai, akivel a tüdőszűrő várójában beszéltem. Ebben az országban tízmillió lenéző tekintettel találkozol, ha egy kicsit más vagy, mint az átlag és tízmillióan húznak vissza a magyar valóságba, ha tenni akarsz valamit.

     Tudom, közhely, de olyan jó lenne, ha az ünnep egyetlenegyszer végre arról szólna, amiről a többség már régen elfelejtkezett: a szeretetről és a megértésről.

      Boldog karácsonyt mindenkinek!

Keresztúr, én így szeretlek!

       Rákoskeresztúr, városközpont. Nem sokkal múlt el déli tizenkét óra és egy felhő sem volt az égen. A kereszteződésnél lévő nagyóra 43 fokot mutatott és a rekkenő hőségben, a Pesti út túloldalán, a parkban játszó gyerekek is elmosódott délibábnak tűntek. Térdig belegázoltak a dísztó klóros vizébe és egymást pocsolták egy kiürült üdítős palackkal. „Milyen jó nekik!”- gondoltam magamban. „Tök felesleges vagyonokat költeni egy tengerparti útra, mikor itt a XVII.kerület közepén is végtelenül boldogok a klóros, ámde hűs vízben.”

      Mindeközben én a Spar melletti buszmegállóban vártam a következő kilencvenhetest, papucsban, rövidnadrágban és egy szál atlétában. Csípős kolbászt, házi sört, meg mosóport vettem a piacon, majd befizettem a villanyszámlát. Nem fáztam. Megpróbáltam a valószínűleg véletlenül ott felejtett akácfák árnyékába húzódni, mert nem volt kedvem leégni, utána meg lehámlani, mint egy vedlő kígyó. Nem volt könnyű, hisz rajtam kívül még másik harminc ember is erre pályázott és mivel én későn érkeztem a megállóba, nekem már csak a tűző Nap maradt. A lejátszómban éppen Chris Rea-On the beach című száma ment 1986-ból, ami egészen különleges hangkulissza volt, ugyanis a négysávos főúton éppen zöldre váltott a lámpa és millió autó indult útjára. A brit gitármester valószínűleg nem ilyen alkalmakra komponálta a dalt. Kiment valamelyik villája erkélyére egy pohár borral és nézte a tengerparti naplementét. Eme giccses, ám csodálatos pillanatban nem lehet nehéz olyan slágert komponálni, ami ha megszólal, az agyadban morajlani kezd a tenger. Azonban én Rákoskeresztúron élek, így ihletforrásként nem marad más, csak a hömpölygő forgalom. Ha pedig kinézek az erkélyről egy Tüzép udvarát látom és a távolban Rákoscsaba családi házait. Igaz, most, hogy minden kizöldült, különösen tetszik a látvány, hisz ahová nézek, mindenhol dús lombkoronák ringatóznak az enyhe, nyári fuvallatban.

        Mondjuk, abban egészen biztos vagyok, hogy egy valamiben mégis különb az erkélyünk annál, mint ami Chris Reának van. Ő nyilvánvalóan nem termeszt a balkonon koktélparadicsomot, kaliforniai paprikát és újhagymát. Mi viszont igen! E zöldségek gondozása a legújabb hobbink és alig várjuk, hogy végre termőre forduljanak. Nagy álmom egy olyan lecsó, melyet csakis ezekből a növényekből főzök. A hagyma már abszolút ehető, úgyhogy félő, megvénül (vagy elfogy) mire a többi pirosodni kezd. Meg hát ki akar adni egy kiló paradicsomért 800 forintot. Amúgy szerintem Chris Rea nem is tudja, mi az a lecsó.

       Kicsit elbambultam és ezalatt az On the beach is véget ért a lejátszóban. Arra eszmélek, hogy körülöttem vénasszonyok sápítoznak a meleg miatt és rongyzsebkendővel törölgetik az izzadó arcukat. Mások jégkrémmel próbálják hűsíteni magukat. Fagyasztott víz vanília aromával, tejcsokival bevonva, 59 forint. „Hát ettűl még szomjasabb leszek! Mér’ nem egy sört hoztál, asszony?” Eközben egy fiatal lány libben el a buszmegálló előtt. Napszemüveget, lenge felsőt és rövid szoknyát visel. Pavlov kutyáihoz hasonlóan, az összes férfi reflexszerűen nézett a jelenés után és nagy valószínűséggel mindannyian ugyanarra gondoltak… Hiába, egyformák vagyunk. „Tudod, ezt szeretem a legjobban a nyárban.”- sóhajtja mellettem a huszonéves gyerek. „Ja, meg hogy nem kell fűteni.”  Szólal meg a körülbelül hatvanéves bácsi, aki egyébként a klasszikus szandál, fehér pamutzokni kombót viseli, melyhez háromnegyedes szárú, homokszínű, suhogós tréningnadrágot és kigombolt kék inget választott. Bal kezében egy doboz Adambraut tart, mely ránézésre is meleg, mint a lóhúgy. Jobbjában meg egy csíkos nejlonzacskót szorongat, mintha hal lenne benne. Minden bizonnyal a személyi igazolványa és betegségének kortörténete lapul benne, ugyanis később kiderült, hogy a Bajcsyban volt „kontrón”.

         Ebben a percben érkezett meg a busz. De nem ám a lélekvesztő, negyven éves Ikarus, még csak nem is a félig szétrohadt utóda, hanem a szinte még gyárillatú, égszínkék Mercedes gördült be a megállóba. Itt a jövő. Erre az egyik vénember kalimpálni kezdett a karjaival és örömében még kurjantott is egyet: „Hohohó, itt a Merci! Ez kell nekünk!” Persze, kicsit se’ nézték hülyének…  A járművön süvített a légkondi, a motorzajból pedig szinte semmit nem lehetett hallani. Európai módon utaztam. Egészen két megállót, amikor az útépítésnél lévő jelzőlámpa megbénította a forgalmat a Pesti úton. Ott rostokolt a jövő, vagy öt percig és hallgattam az ütve fúró barátságos berregését, majd két ötvenes nő banális társalgását. „Ha éjszaka betakarózom, nem tudok aludni a melegtől, de ha kitakarózom, akkor meg csípnek a szúnyogok. Tegnap például éreztem, hogy rám mászott egy büdös bogár. Szörnyű volt!” Először azt hittem, hogy a férjem akar valamit, mert a szaga szinte ugyanolyan volt. Természetesen ezt már csak magamban vágtam rá, mint valami idióta Sas-kabaré olcsó poénját, ami után a tapsgép villog és a nyárspolgárok elégedetten ütik össze a tenyerüket, hisz igényes szórakozást kaptak a pénzükért.

         A Kucorgóig mentem. Ahogy oldalra néztem, dermedten pillantottam meg, hogy a szelektív hulladékgyűjtők eltűntek a térről. A szemét viszont nem! Ott voltak egymás hegyén-hátán a háztartásból kikerült kommunális kukászsákok, összekötözött szórólapok százai és a törött lábú, kerti műanyagszékek. Gondolom, az emberek kivitték a feleslegessé vált dolgaikat és már nem akarták visszaszállítani. Látták ők, hogy eltűntek a konténerek, de hát büdösödjön a kocsijuk csomagtartójában, míg ők dolgoznak? Bár, az is lehet, hogy a meleg megnyomta őket és odavizionálták a gyűjtőket. „Há’ én nem láttam, hogy nincsenek ott. Csak nem rakom bele, ha látom, nem?” Arról nem is beszélve, hogy pompás cégér ez a butiksoron most megnyílt fagyizónak. Tudom, nem ők tehetnek róla, de valószínűleg felemelő érzés lehet elnyalni egy citrom-puncsot a kirakott napernyők alatt, tíz méterre a használt pelenkáktól és a romlott ételmaradéktól.

        Bevallom, kellemetlen volt leszállni a klimatizált buszról, ugyanis ahogy lépkedtem hazafelé, éreztem, hogy izzadok, mint egy állat és a kezemet is húzta a hatkilós Tomi. Hideg zuhanyra vágytam és egy pohár ásványvízre, jéggel. Meglocsoltam a növényeket, majd megnéztem a Híradót, amiben szokás szerint megint hőgutával riogattak.

       Minden ugyanaz, másképpen…

Katonaság, bolondság

       Utálom a katonatörténeteket. Mindig is utáltam. Ha valamelyik harmincon túli ismerősöm néhanap engem talál meg, hogy felelevenítse seregbeli élményeit, unott mosollyal és kényszerű bólogatással válaszolok. Tudniillik ezek a sztorik általában nem a haza védelméről, hanem tengernyi alkoholról szólnak, ami először a laktanyába, majd a kiskatona szervezetébe kerül. Én meg csak nézek a közben teljesen extatikus állapotba került mesélőre faarccal, esetleg néha nevetést tettetek. Belül azonban ordítok kínomban. „Hagyd már abba! Nem érdekel! Beszéljünk inkább az időjárásról.” Egyébként sem vagyok egy militáns alkat. Persze, gyerekkoromban játszottunk kommandósat, tapadóspuskával, de őszintén szólva már a rózsapatronos pisztoly is túl erőszakos volt számomra. Miután pedig kinőttem a fröccsöntött lőfegyvereket és apám tudatosította bennem a sorkatonai szolgálat kötelezettségét, feltett szándékom lett elbliccelni a terepzöld tébolydát.

      Ettől kezdve Damoklész kardjaként nehezedett rám e teher és néha, rémálmaimban fogkefével sikáltam a laktanya folyosójának fugáit. Rendszerint ezzel riogattak a hadak útját már megjárt rokonok. „A seregbe’ az ilyeneket szétszopassák az öregek, főleg még kopasz.” Imádtam az ilyen beszélgetéseket. Arról nem is szólva, hogy Borsod megye legmélyén a biztos munkanélküliség várta a frissen leszerelt honvédeket. Ezek után el lehet képzelni, mit éreztem, amikor egy szép őszi délelőtt a postás a kezembe adta a sorozási behívót. A fiatalabbak miatt itt kell megjegyeznem, hogy sorkatonai szolgálatra a 18 évnél idősebb, mondjuk úgy, férfiakat sorozták be kilenc hónapra, valamely, a lakóhelytől legtávolabb eső, magyarországi telephelyre. A horrornak 2004-ben lett vége. Ekkortól kezdve csak szerződéses állomány létezik, mellyel igazolták ismert népdalunk sorait: „Csak az gyüjjön katonának, aki ilyet szeret.”

      A szívem a torkomban dobogott és legszívesebben felrúgtam volna a postást, bár mint mondtam, nem vagyok egy erőszakos személyiség. Menekvés nem volt, így az adott napon, vagy száz szerencsétlen társammal együtt megjelentem a miskolci Bocskai Laktanya előtt. Mire észbe kaptunk, egy szál alsógatyában ültünk egy rosszul világított folyosón orvosi vizsgálatra várva. Úgy éreztem magam, mintha valami posztmodern installáció része lettem volna. Ehhez képest semmi extra nem történt. Súly, magasság, vérnyomás, ilyenek. A nagybátyáim szerint ezen a ponton még van egy utolsó mentsvár, ha meg akarod úszni. „Bemégy az orvoshoz, oszt megmondod neki, hogy a fiúkat szereted.” Akkor inkább a katonaság! Meg amúgy sem lenne pofám odaállni, még ha igaz lenne is, mert ha bevisznek, az maga lenne a Mennyország, nem? Megrögzött nőpártiként azonban nem maradt más, csak a krétapor evés, amitől egy ideig állítólag lázas leszek. Esetleg mondhattam volna azt, hogy vallási okokból nem fogok fegyvert. Mondjuk amúgy sem, hisz a történetekben fából faragott gránátokról és töltény nélküli gépfegyverekről meséltek, aminek a hangját a kiskatona a tulajdon szájával imitálta. Pont, mint gyerekkorunkban. Egyébként a doktorok a toleranciának a legkisebb jelét sem mutatták, úgyhogy holmi lúdtalppal, rövidlátással, vagy túlsúllyal esélye sem volt elhasalni a reménybeli sorozottnak.

      Ezután már csak egy kapaszkodó maradt, az IQ teszt. A külső szemlélő azt gondolná, hogy ha valaki elég meggyőzően alakítja a hülyét, nyert ügye van. Direkt elrontja a feladatlapot és hazaküldik. Viszont egy olyan matematikai feladatnál, ahol a következő számsorból kell kiválasztani az oda nem illőt, baromira meg kell erőltetned magad. 22, 23, 24, 41, 26, 27, 28, 29, 30. Az irodalmi műveltséget firtató kérdéskörben is hasonlóan bonyolult feladványok voltak. „Isten áldd meg a……….. Jó kedvvel, bőséggel” Na, mi hiányzik a kipontozott helyről? Bár, azt el kell mondani, hogy a tesztek kiértékelése után volt néhány gyerek, akit visszahívtak, mert néhány pontot még valahogy össze kellett kaparnia az elégségeshez. Mondjuk, voltak szituációs feladványok is, melyeket tényleg nem volt egyszerű értelmezni sem. Igen, tudom, az emberi lélek rejtett összefüggéseit próbálták górcső alá venni a kutatók eme EU kompatibilis (ez ekkoriban felettébb divatos szókapcsolat volt) tesztsoron. Ha azt láttam volna a rajzon, hogy A pálcikaember fegyvert fog B-re és a „Mit csinál A?” kérdésre három lehetséges válasz között dönthetek, akkor a)semmit, görcs állt a karjába és B pont az útjában van, b)lelövi B-t és halotti tort rendez, illetve c)öngyilkos lesz és csak utána lövi le B-t. A megoldókulcs: ha szerinted az a) válasz a helyes, akkor egészségügyileg van bajod, de ettől eltekintve még alkalmas vagy. Ha a b) válasz a legszimpatikusabb, akkor agyilag ugyan van egy kis királyfurfang, de hát senki sem tökéletes. Fegyverről ne is álmodj, viszont a konyhán nagyszerű babgulyást fogsz készíteni. A c) válasszal pedig kiugratják a nyulat a bokorból, hisz minden bizonnyal ezt húzza be az, aki a háta közepére sem kívánja az eszement ugrabugrálást menetfelszerelésben. Már csak azért is besorozzák!

       A valóság viszont sokkal árnyaltabb képet mutatott, ugyanis a rajzon láttam ugyan A és B pálcikaembereket és A kezében tényleg volt valami kör alakú izé, csakhogy a „Mit csinál A?” kérdésre adható válaszokat nehéz volt ép ésszel felfogni. Tehát: a) A eltörte B lámpáját, aki szomorú, b) A elrejtette B elől a lámpáját és nem adja vissza neki, c) A megjavítja B lámpáját. Már nem emlékszem, mit karikáztam be, de azt tudom, hogy volt még három-négy hasonló szituáció. Kitöltöttem mindet a legjobb tudásom szerint. Így kerültem a laktanya pszichológusához. Az ötvenes értelmiségi pedig faggatni kezdett: „Vannak barátai? Gyakran érzi magát magányosnak? Van olyan ember, akit gyűlöl? Mit érez, ha lát az út szélén egy döglött macskát?” Mégis, mit lehet ezekre válaszolni?

       Miután a leendő sorkatonák a helyőrség udvarán elszívták az utolsó cigarettájukat és lélekben felkészültek arra, hogy mostantól meztelen nőt maximum a falon fognak látni és kocsmában is csak akkor lesznek, ha tavasszal elönti a folyó és ki kell menteni a berendezést. Közben én is megszabadultam a lélekturkásztól és lélegzet- visszafojtva vártuk az eredményhirdetést. Azokat a keveseket, akik E, azaz katonai szolgálatra végleg alkalmatlan besorolást kaptak, valószínűleg meglincselték a Tiszai pályaudvaron. Én megúsztam pár irigy pillantással, amikor a zöld zubbonyos mesterek közölték, hogy I, azaz ideiglenesen alkalmatlan minősítéssel végeztem. Mély megrendüléssel vettem tudomásul, viszont az agyamban örömtüzek gyulladtak és tűzijáték robbant a retinámban. Ez a kategória ugyanis azt jelenti, hogy talán akkor hívhatnak be, ha Burkina Faso megtámadja Magyarországot, vagy a Paksi Atomerőművet szétrágja egy tirannoszaurusz. Apám és a rokonság sokkot kapott, én pedig éltem tovább addigi életem, míg egy kormánydöntés nyomán le nem építették az egész sorállományt.

      Mostanában azonban gyakran olvasom különböző fórumokon, hogy vissza kellene állítani a sorkatonai szolgálatot, mert a mai tizen-és huszonévesek eléggé el vannak kanászosodva. Szerintem meg inkább örüljünk, hogy többé nem kell kényszerrel berugdosni a fiatalokat a laktanyákba. Fizetünk egy ütőképes, szerződéses hadsereget, akik háború esetén valószínűleg ugyanúgy fejvesztve menekülnének, mint az ifjú kiskatonák. Ne feledjük, hogy kilencven százalékuk a vidéket sújtó munkanélküliség elől menekült erre a pályára. Szereljük le és küldjük haza őket? Töltsük fel a hadiszállásokat kutyaütőkkel, az úgymond hozzáértők meg menjenek vissza a faluba közhasznú munkára? Tegyük kockára a hazát csak azért, hogy a tinédzserek fegyelmet tanuljanak? Hát gondolkodjunk már!

       Ha engem kérdeznek, én csakis azzal a nézettel tudok azonosulni, amit a hetvenes évek elején John Lennon hirdetett világszerte: „Make love, not war!” Szeretkezz, ne háborúzz! Ez az üzenet.

Felgyöttünk

        Kettőezer-hetet írtunk. Leszálltam a Borsod megye legmélyéről érkező menetrendszerinti személyről és céltalan lazacként sodródtam az árral egészen a Keleti pályaudvar bejáratáig, mely akkor még egyáltalán nem emlékeztetett kísérleti atomrobbantások helyszínére. Igaz, az épülettel szemben már akkor is el volt kordonozva a majdani négyes metró megállója, de azt hiszem, az még húsz év múlva is el lesz. A pályaudvar lépcsőin néhány hajléktalan aludta keserű álmát, összebugyolált holmijait használva párnának. A lépcsősor másik végén egy csapat tizenéves fiú ült. Egy kétliteres műanyag flakonból vörösboros kólát szürcsöltek és cigiztek. Feketére festett hajuk az arcukba lógott, de még így is jól látszott a tussal kihúzott szemük és a különböző érzékszerveikből kikandikáló testékszereik. Soha nem láttam még ilyet, de ha jól sejtem, a múltkor őket hívták a Fókuszban emósoknak. A szél üres zacskókat vitt a mocskos utcákon és heveny húgyszag terjengett mindenhol. Körülöttem emberek rohantak a dolgukra, mint valami eszement hangyák én meg ott álltam korgó gyomorral és lepermetezve néztem ezt a felbolydult méhkast.

      Nem tudtam hol vagyok és hová tartok. Balról egy cigányasszony haladt felém, kezeiben egy-egy csomag fehér frotírzoknit lobogtatva, így jobbra vettem az irányt. Éhes voltam, hisz az anyám által készített parizeres zsemlék már valahol Mezőkövesdnél elfogytak. Betértem hát az első étterembe, amit megláttam. Egy Burger King volt. Mostantól pesti vagyok és igényes. Nem fogok mindenféle falatozókban, meg kifőzdékben enni. Csak a börger meg a meki. Kihúztam magam és büszkén léptem be a helyiségbe.„Helló! Két szendvicset kérek.”- vágtam oda az eladónak, aki erre olyan fejet vágott, mintha varázsütésre csápjaim nőttek volna és sáskául beszélnék hozzá. Még kétszer megismételtem, de a pultos teljesen lefagyott. Miután újrabootolta a rendszert, absztrakt barkochba játékba kezdtünk, ahol az emberem nagy sokára megfejtette, hogy valójában két hamburgerfélét szeretnék, majd nekem szegezte a megsemmisítő kérdést: „Baconnal kéred a whoppert?” Mit lehet erre válaszolni, mikor legalább két szó volt ebben a minden bizonnyal egyszerű mondatban, aminek nem ismertem a jelentését. Vállaim beestek és éreztem, ahogy az arcom elvörösödik. „Ööö… háááát… izé… nem.” Átvettem az ételt és a piros tálcával a kezemben megpróbáltam láthatatlanul elkullogni az időközben felgyülemlett vásárlók kellemetlen megjegyzései elől.

       Néha eszembe jut ez a történet. Általában akkor, amikor a 97-es busz elhalad az Extrém Munkásszálló előtt. A névválasztáson valószínűleg nem sokat gondolkodtak a keresztszülők, ugyanis az építmény egy autószerelő műhellyel és egy vasteleppel van egy udvarban. Az avatatlan szemlélő magát a munkásszállót is könnyen összetévesztheti építészeti megoldásai révén egy konzervgyárral, esetleg egy palackozóüzemmel. Mindössze a tűzpiros felirat árulkodik arról, hogy itt felgyöttek élnek.

       A melóshotel számomra akkor vált érdekessé, amikor egyik nap azt láttam, hogy a ház jobb oldalán egy hatalmas kráter éktelenkedik. Ilyen pusztítást csak egy felrobbant gázpalack tud okozni. Szinte láttam, ahogyan a derék munkásemberek fizetés után elbuszoztak a Pesti úti teszkóba és bevásároltak. Öt kiló köröm, két karton Lövenbrau, akciós kommersz barack. Golden Gate volt ukránból. Ahogyan torzultak a fejek és homályosodtak a tekintetek az ipari gyümölcstől, a körömpörkölt egyre aktívabbá vált a kuktában. Majd amikor a dolgozókat elnyomta a buzgóság, a néhai disznóvégtag úgy döntött, hogy földkörüli pályára áll. Ott még úgysem volt. Feltekerte hát a gázt takarékról a csillagos egekbe (egy Extrém Munkásszállón bármi megtörténhet), viszont nem számolt az égve maradt cigi csikkel. Béke poraikra.

       A felgyötteket egyébként nagyon könnyen ki lehet szúrni bárhol a városban. Mondjuk, nyilván nem golfklubok és jachtkölcsönzők közelében, sokkal inkább külvárosi kocsmák, illetve szupermarketek környékén gyakori az előfordulásuk. Az igazi felgyött 20-25 év közötti férfi, akinek sötét színű haja a vágógép egyes, kettes, illetve hármas méretű pengéjével van letolva, ízlés szerint. Ez praptikus és a lakótárs is meg tudja csinálni. Gyakran viselnek fülbevalót, mely minden bizonnyal tisztelgés apjuk generációja előtt, akik anno a P.Mobil és az Edda Művek munkásrockjára építették a szocializmust. Az esetek többségében edzett kar-és vállizmokkal rendelkeznek, ugyanis tipikus szülőhelyeiken (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye, Borsod-Abaúj-Zemplén Megye, Békés Megye, Hajdú-Bihar Megye) nemzeti sporttá nőtte ki magát a testépítés. Ennek általában nem funkcionális, hanem esztétikai szerepe van, tudniillik a vastag karizom úgynevezett „madárijesztő” funkciót tölt be. „Ha lássák, hogy kemény vagyok, nem kötnek belém.” Többek között ezért néptelenek vidéken a könyvtárak.

         A felgyöttek állandó kényszerképzete, hogy önnön jólétüket és gazdagságukat (mely szintén nagyon súlyos kényszerképzet) csakis nagy sportszergyártó cégek termékeinek viselésével adhatják hírül a külvilágnak. Ezért ruhatárukban a kényelmes, laza darabok dominálnak. Felsőtestüket egy alakját vesztett, szétmosott, lényegtelen feliratú póló fedi, esetleg atléta. Alsóruházatban viszont szigorúan kötött a formátum. Sötét színű Adidas melegítőnadrág a suhogós fajtából, melynek két oldalán három fehér csík fut végig. Ezt minél többet hordja, annál autentikusabb lesz, ugyanis a csíkoknak idővel be kell szürkülniük a mindennapi igénybevétel mocskától. Ehhez fehér színű Nike (ejtsd: nájk) futócipőt húznak, mely szintén akkor lát vizet, ha elkapja őket az eső. Farmert csak esküvőkor és temetéskor viselnek, így az többnyire otthon marad a faluban.

       Ha havonta egyszer, két napra hazalátogat, reprezentálnia kell azt, hogy ő már pesti (ha Budán lakik, akkor is pesti). Legyen rá büszke. Húzza ki magát, járása legyen laza, de magabiztos. Mint egy pitbullnak. Természetesen első útja a kocsmába vezet, ahol előadja különleges sztorijait, melyek csak a nagy Pesten eshetnek meg. „Beszótt a köcsög…” esetleg „Vót lóvim oszt odamentem a rányiho’…” Akció és romantika. Mindezt megtámogatja egy ingyen kör Borsodival, mert megteheti. A kocsmatöltelékek elájulnak az eszetlen nagy királytól és hírét viszik, hogy hazajött a pesti.

        Pedig ő csak menekül. A pusztuló vidékről, a biztos munkanélküliségtől, szülei nyomorúságos sorsa elől. Tudja, a fővárosban biztos állás várja a vállalkozónál. Ha nem az egyiknél, akkor a másiknál. Heti hat nap, napi tizenöt óra munka, négyórás bejelentéssel. Fizetik a szállását, csak harminc ezret vonnak le érte. De még így is megéri. Az építőiparban és a kőműveseknél van elég munka és nem szólnak, ha megiszik egy felest műszak közben.

         Ő építi Budapestet. Mindegy, hogy irodaház, autópálya, vagy lakópark, a téglákat a felgyött rakja le, a betont ő keveri. A pestiek meg kimentek az angolokhoz, meg az osztrákokhoz dolgozni. Ugyanennyit, ugyanilyen feltételekkel csak drágábban. Ja, és hozzá két diplomájuk is van, hisz a külföldi bitumen igényes. Az őt megmunkáló magyar segédmunkás olvasson Élet és Irodalmat, ne Mórickát!

        Most már tudod, én is felgyött vagyok. Igaz, a hajam nincs letolva nullásgéppel, ráadásul szemüveges vagyok. A suhogós melegítőket utálom és nem mindegy, hogy mi van a pólómra írva. A fővárost is csak képletesen építem, mert számomra a kőművesipar nem alternatíva. A malteros vedret hosszú távon nem bírnám cipelni, a lapáttól meg vérhólyagos lenne a kezem. Ennek ellenére itt vagyok, dolgozok, a falu meg rohad.

Felgyöttünk.

Csipsz, csajok, satöbbi

         Amikor beléptem az ezeréves metró, rothadó ajtaján, csak a szokásos unott tömeget láttam. Sima, „kettesmetró” volt, szovjet testvéreink egykori hagyatéka, ami ha gondol egyet, nem hajlandó kiállni a fűtött, Örs vezér-téri telephelyről, vagy egyszerűen spontán öngyulladásba kezd két megálló között. Ezek már nem okoznak különösebb meglepetést, viszont amikor körbetekintettem a nyárspolgárok között, meghökkentő képeket fedeztem fel a kocsi falain. Mindenhol, még az ablakokon és a kapaszkodókon is, lenge öltözékű, fiatal lányok fotói díszelegtek, akik olykor pimasz, máskor csábító, de mindenképpen erotikus pózokban illegették magukat.

       Jobban szemügyre véve a plakátokat kiderült, hogy a hölgyek a Chio legújabb kampányának szereplői. Bevallom, kissé megilletődtem, hisz az ember nem vár egy tömegközlekedési járművön ilyesfajta élményt. Ami pedig végképp kiverte a biztosítékot, mint amikor az egyszeri robot az önmaga általi szexuális gyönyör csúcspontjára jut, azok a fotók melletti mondatok voltak. Például a lenge, latexruhába bújt, korbácsot szorongató domina, bizonyos Lady Bors a következőkkel kecsegtet: ”Ha egy pikáns kalandra vágysz, tőlem megkaphatod, és nem kell többé elfojtanod a vágyaidat.” Kemény, ugye? Ilyeneket olvasni csak úgy, váratlanul a Kossuth Lajos tér és az Örs vezér tere között, utazás közben! A másik hölgy, Miss Ketch and Mayo cowboy kalapban volt, ami alól pajkosan kihullott egy szőke hajfürtje. A mellei alatt csomóra kötött inget viselt úgy, hogy felül „majd’ minden” látsszon. Mindezt rövid farmer sorttal és magas szárú, fekete csizmával kombinálta. Ő azt ajánlotta a kedves utazóközönségnek, hogy: „Csak egy esélyt adj, és duplán bebizonyítom, hogy én vagyok az ideális partner számodra. Keverd velem az élvezeteket. Nem bánod meg!” Ezenkívül volt még görög istennő, ázsiai szépség és arisztokrata úrilány is, kinek-kinek ízlése szerint, mind hasonlóan túlfűtött hangulatú kortesbeszédekkel. Persze, a játék nem babra megy, ugyanis a kedves fogyasztónak arról kell döntenie, hogy melyikük hódítsa meg a meglehetősen hülye nevű Mr. Krumpli szívét. Ő nem más, mint egy irritáló, mustárszínű öltönybe bújtatott pojáca, akinek okkersárga, zselézett haja van és felfuvalkodottan ül egy gigantikus chipsen.

       Miközben eme csodálatos hirdetést tanulmányoztam, fel sem tűnt, hogy még mindig az állomáson vagyunk. Az ajtók nyitva maradtak, a hangosbemondó pedig türelemre intette az utasokat, ugyanis némi üzemzavar miatt a szerelvény csak késve tudott elindulni. Egyértelmű volt: a metró elszégyellte magát. Ennyire buja képekkel a testén minél kevesebb megállót akart érinteni. Olyan, mint egy rosszul sikerült tetoválás, vagy mint amikor valaki elégedetlen a külsejével, ezért nem megy strandra és nem teszi azt közszemlére. Azonban a chipsgyárat ez nem érdekli. Ő azt akarja, hogy a hirdetését az egész világ lássa és ebből a szempontból tökéletes választás a járműbelső. Témáját tekintve viszont egy pornó mozi aulája lett volna a legjobb döntés. Csak hát ilyen kultúrintézmények már rég nem léteznek, a peep show folyosóján meg viszonylag kevesen látnák ezt az értékes alkotást. A kreatívok valószínűleg e kettő elvetése után dobták fel a BKV nevét.

       Egyébként a pironkodás a metró részéről odáig fajult, hogy a Stadionoknál megmakacsolta magát és nem indult el többé. Millió ember indult felfelé az alagútból idegesen és szitkozódva. A felszínen orkán erejű szél és eső várt minket, később néhány metrópótló busz ígérete. Néhány perc alatt kaotikus állapot alakult ki. Az egymást taposó utasok kis híján bedugították a Hungária körutat. Az autósok dudáltak, a buszra várók ordítottak, káromkodtak, sőt ököllel ütötték az arra járó trolik és menetrendszerintik oldalát. Mindez egy szégyenlős metró miatt!

      Amikor nagy nehezen feltolakodtam az egyik metrópótlóra, még mindig a Chio hirdetés járt a fejemben. Arra gondoltam, mivel fiatal férfi vagyok, akár vonzó is lehetne ez a fajta marketing. „Rakj a terméked mellé egy csinos, fiatal lányt és a pasik tuti oda lesznek érte!” Persze, ha ez egy sörreklám lenne, működne is. Azonban meg merem kockáztatni, hogy a chipsvásárlók-és fogyasztók 80%-a tizennyolc év alatti, ezáltal az összkép különösen felháborítóvá válik.

      Nyilvánvaló, hogy az állam nem fog fellépni holmi chipsreklám ellen. Ők megtették a magukét, amikor adót vetettek ki a krumplisziromra és az energiaitalokra. Hülyék lennének azt a gyárat fejen koppintani, amiből nem kis bevételük van. Az is nyilvánvaló, hogy az új médiatörvény kiskapuin lazán átsiklik eme könnyed, pornográf alkotás. Viszont ha a hirdetés mélyebb rétegeibe tekintek, akkor az egyértelműen azt kommunikálja a tiniknek, hogy tartsanak háremet. A metódus a következő: nem ők, hanem valamelyik haverjuk választ nekik egyet az öt lányból. Tök mindegy melyiket. Mind az öt ribanc és tudják, hogy végül úgyis ki fogják próbálni mindegyiket. Amúgy sem számít más, csak a külső szépség, a csábítás és a vágyak kielégülése. Én azt mondom, hogy baromi veszélyes a mai AIDS-terhes időkben ilyen üzenetekkel bombázni a tizenéveseket, nem?

        Este, miután hazakecmeregtem, volt szerencsém mozgóképen is megtekinteni a szóban forgó alkotást az egyik reklámblokkban. Látszott, a cenzúra vágóollója szorgosan dolgozott, ugyanis semmi megbotránkoztató nem került be a kisfilmbe. Ugyanolyan jellegtelen baromság volt, mint a többi. A híradóban talán valamit mondtak a megbénult tömegközlekedésről is, bár ezt már csak félálomban hallottam. Lélekben már a szemérmes metrón ültem, ami visszavitt a tinédzserkorba. Barkát szedtünk a lányoknak nőnapra és szerelmes levelet írtam annak, aki tetszett. Távolról pedig mintha a Chio egyik múltbeli szlogenjét ismételgette volna a szégyenlős metró hangszórója.

„Kár, hogy a régi jó dolgokból mára semmi nem maradt.”

Egy kis optimizmus

        Egy februári délelőtt az időjárás úgy döntött, hogy megvicceli a telet már halálosan unó embereket. A hirtelen támadt szél felszárította a tegnapi, gyönyörű hószőnyegből maradt latyakot, majd elzavarta a Napot hetek óta takaró felhőket. Nem sokkal később az út szélén maradt pocsolyákban megcsillant az év első napsugara és minden újra élni kezdett.

      Az emberek azt hitték, itt a tavasz. Az idősebbek széthúzták télikabátjaikat, leültek a Városközpont padjaira és élvezték az ajándékba kapott rövid kikeletet. A lányok rögtön lengébb ruhákba bújtak és jókedvűen csicseregtek a buszmegállóban, mint a verebek a háztetőkön. A tizenéves lazagyerekek rögtön rövid ujjú pólóra cserélték kabátjaikat, melyeket beletapostak a hátukon lévő iskolatáskáikba. Enyhén terpesztett lábbal (hogy ne csússzon le róluk a csípőjükig letolt nadrágjuk) és „enyém a világ” érzéssel a szívükben vonultak át teátrális mozdulatokkal dohányozva a parkon. Közben a szemközti kereszteződésnél lévő hatalmas hőmérő már plusz nyolc fokot mutatott és mindenki boldog volt.

     Látva eme idilli képeket, én ép’ a gyógyszertárba sétáltam nátha elleni antibiotikumért. A pénztárnál egy gigantikus méretű csípővel megáldott öregasszony állt előttem és markolta nejlonszatyra száját, melyben az akkor vásárolt pirulái voltak. Körülbelül tizenöt dobozzal. „8719 forint lesz. Törzsvásárlói kártyája van?”- kérdezte egykedvűen a patikusnő. „Jaj, majd’ elfelejtettem! Tessék!” A nő lehúzta, a végösszeg 8705 forint lett. „Ez nagyon jó! Köszönöm!”- dalolta örömében a vénasszony, miközben a kijárat felé vánszorgott.

     A patikából a buszmegálló felé ballagtam és ösztönösen a Vásárcsarnok felé pillantottam. A látványtól szinte sóbálvánnyá merevedtem. Már távolról hallottam az okarina idegesítően negédes hangját és egyből tudtam, hogy efféle csendháborításra csak a batyus indiánok képesek. Ott is voltak a piac bejárata előtt, teljes harci díszben és fújták a pánsípot, mint az őrült. Igaz, a hangszer akkor is szólt, amikor a playback kommancsok éppen a törzsi fülönfüggőket kommendálták az egybegyűlteknek és az instrumentum a törzsfőnök övébe volt bedugva, de ezen azt hiszem senki sem akadt fenn. Én sem. Lépten-nyomon beléjük botlok a városban, és ha jól sejtem, 2013-ban nem túl menő indiánosdit játszani. Úgyhogy nem fogyhatnak jól a bölény cserzett bőréből készült nyakláncok és az Ülő Bika által dedikált Tribal Ocarina Hits című CD-k sem. Gondolom örülnek, ha egy-egy ilyen manitu road show alkalmával legalább az üzemanyag árát sikerül megkeresni. Nem, már nem lóval járnak, a pénz nem abrakra kell. Meg amúgy is hülyén nézne ki a hangfal a ló oldalára kötve.

      Amitől lebénultam, mint a gólyát látó kecskebéka, az a helyszínen zajló másik esemény volt. A piac bejáratának jobb oldalán ugyebár a Csingacsguk Band turnézott, míg stílszerűen a bal oldalon, a helyi MSZP késő ötvenes aktivistái állították fel pavilonjukat és hergelték a népet „ELÉG VOLT!” feliratú transzparenseikkel. A két buli szürreális mixtúrává folyt össze és egészen különleges, repetitív zenei élmény volt, ahogyan az ultragiccses pánsíp zenére a vörösök a „Mocskos Orbán, mondjon le a kormány!” rigmust skandálták ütemre. A törzsfőnök egyik kezében a Tribal Ocarina Hits CD volt, míg a másikban a párt szóróanyaga kormányellenes jelszavakkal. Az ellenzék, idősödő apródjainak arcára az indiánok harci csíkokat festettek és így gyűjtötték az aláírásokat a polgári narancsok intézkedései ellen. Földöntúli élmény volt.

     E látomás által megszédülve botorkáltam tovább a buszmegálló felé és úgy döntöttem, hogy még nem megyek még haza, hisz öröm kinn lenni ebben a csodálatos időben. Eszembe jutott, hogy húsgolyó akció van az Ikeában. Körülbelül egy éve nem ettem ebből a svéd kulinaritásból. Egyrészt, mer’ ezerkettőt biztos, hogy nem adok tíz kicsi húsgombócért főtt krumplival és áfonyaszósszal, másrészt pedig évi egy adag bőven elég belőle. Buszra szálltam és rögtön a második megállóban két idős bácsika ült mellém és beszélgetni kezdek: „Itt van ez a hülye csatorna is.” –mutat az út szélén lévő kivájt árokra, aminek a szélén overálos munkások ültek. Cigiztek és beszélgettek. Látszott, ők is örültek a melegítő napsugaraknak. „Szerintem el se fog készülni, amíg élünk.” –legyintett a másik.

- Azt mondják a köröm még utána is nő egy ideig, miután meghaltunk, csak nincs aki levágja őket.

- Hát akkor már nem mindegy?

- Ezt mondom én is, ha már meghaltunk, nem mindegy, hogy lesz-e csatorna, vagy sem?

       Mire a Tesconál kikanyarodtunk a kerületből, teljesen megtelt a busz. Mivel utálom a kapálódzó, egymásba érő, izzadságszagú embertömeget, a mocskos ablakok felé fordultam és bámultam a semmibe. Megállapítottam, hogy jobb a természetnek, amíg hó fedi. A hószőnyeg alatt nem látszottak a hajléktalanok összetákolt kunyhói, az élhetetlen férgek által a fák tövéhez dobott szemeteszsákok és még a keresztúri kurvák is kívánatosabbnak tűntek az út szélén, amíg havas táj volt a hátterük és nem a csupasz gallyak. Ezen kívül, szinte minden kilométerkőhöz be van verve egy óriásplakát melyekről ordítanak az irritáló információk. „Lekapcsolták a közműveket, de a hit segített.” Hogy? Befizette a számlákat? Vagy addig imádkozott, míg csoda történt és isteni segédlettel köddé váltak a behajtók? Nem értem. De amitől majdnem lefejeltem az ablakot az egy olyasfajta látomás volt, ami legmerészebb rémálmaimat keltette életre. Igen, ez még mindig egy óriásplakát. Fehér háttér előtt Khovac Khoko Isztván pózol, mindannyiunk Kokója, aki a fotón céltudatos üzletemberre próbálta venni a figurát. Csak hát szerintem úgy néz ki, mint a sátáni mosolyú Belzebub a pokol kapujában. Már ez is bőven elég lenne, de a rém melletti szlogen teljesen kiverte a biztosítékot: „A válságnak vége!” Persze, mert éhen haltál és a túlvilág tornácán maga az ördög mosolyog rád.

        Végül bezötykölődtünk az Örs Vezér térre, ahol a megszokott kép fogadott. Millió ember szalad millió irányba. Az Ikeához vezető aluljáró pedig az a hely, ahol ha nem tudsz határozottan és viszonylag nagy sebességgel áthaladni, akkor nagy valószínűséggel megtérsz Jehova tanúihoz, belépsz a Jobbikba, vásárolsz vagy öt példány Fedél nélkült és egy tucat frotírzoknit. Adakozol a szakadt punk kutyájának és meghallgatod Demjéntől a Honfoglalás betétdalát furulyára átdolgozva. Ha akarod, ha nem.

         A már említett húsgolyókat minden év februárjában akciózzák le és túlzás nélkül állítom, hogy az esemény monumentalitása a Blaha Lujza téri, karitatív ételosztásokhoz hasonlítható. Legalább annyi ember áll sorban és legalább annyira türelmetlenek, mint hontalan társaik. Igaz, a kaja előtt nem kell korgó hassal egy komplett evangélikus szentmisét végighallgatni, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek avíttas slágerei szólnak a hangszórókból. Az átlagember meg örül, hogy végre étteremben ehet. Ezért vagyok itt én is.

      A barkácsáruház étterme egyébként olyan, mint valami szociális pláza a rászorulóknak. Az angoltanár itt találkozik a tanítványával, a siketnéma ügyfeleknek itt magyarázza el a jelbeszédet kiválóan ismerő bankár a hitel felvételének buktatóit és jobb híján itt bújik össze a fiatal szerelmespár.

      Végül kevesebb áfonyaszószt adtak és drágább is volt az étel, mint tavaly. Már szürkület volt, mire visszaindultam a XVII. kerületbe. Jóleső ernyedtség vett rajtam erőt, talán el is aludtam néha. Pont akkor nyitottam ki a szemem, amikor a visszataszító Kokós plakáthoz ért a busz. „A válságnak vége!” –hirdette még mindig démoni vigyorral az egykori bokszoló. Viszont azóta valaki aláfújta fekete festékkel: „Neked. Mi beledöglünk az adókba!” Majd előrenéztem és láttam, ahogy az ablaktörlők eltüntetik a szélvédőt homályossá tevő vízcseppeket. Szakadt az eső és a fákat újra tépázni kezdte a csípős, februári szél.

Ennyi volt a tavasz.

Az én személyes világvégém

         Ma már kissé kellemetlen szóba hozni, de megint túléltünk egy világvégét. Edzésben vagyunk, hisz kéthavonta belecsapódik a Földbe egy kisbolygó, amit mindig megúszunk egyetlen karcolás nélkül, viszont az óév utolsó napjaiban csúcsra járatták az éppen aktuális apokalipszis marketingjét. Persze, téged nem izgatott, mer’ te nem hiszel benne. Most, január közepén már könnyű ezt mondani… Tedd a szívedre a kezed és mond azt, hogy egyszer sem fantáziáltál arról, hogy december 21-én tényleg megnyílik a föld, zombik lepik el az utcákat, vagy lejönnek a gyíkemberek az űrből és odapörkölnek lézerfegyvereikkel a túlszaporodott emberiségnek. Na, ugye! Arról meg végképp ne akarj meggyőzni, hogy egyszer sem nézted meg a Youtube-on a Gangnam Style-t! Talán meg is osztottad, így te is részese lettél a nagy rekordnak, miszerint okvetlen el kell érni az egymilliárdos nézettséget a végzetes dátumig. Ha így van, egy kicsit akaratlanul is bukásba segítetted a humanoidokat, hisz már Nostradamus is megmondta az 1500-as években, hogy az idióta gyeplőtánc lesz a vesztünk. Ő csak tudja, hisz a harmadik világháború bekövetkeztét is látta 2001-ben. Mi az, hogy nem történt meg! Egy ilyen nagy presztízsű tudósnak ne mondj ellent, jó?

       Azt sem zárom ki, hogy valamelyik kocsmadiszkóban még jártad is a zabolás csárdást. Én is szeretem a lovakat, de egy diszkóban inkább csajozni kellene, nem? Tudom, tavaly nyáron sem táncoltad az egyhelybenfutásost az LMFAO slágerére és a kilencvenes években sem Macarenáztál, ugye? Kiskamaszként meg eszedbe sem jutott Lambadázni. Nem érdekes, azt legalább még párban jártad. Nyilván, egymás előtt tagadjuk, elfeledettnek tekintjük a múltbéli, ma már vállalhatatlan eseményeket, de a másik tudja, sőt a lelkünkbe nézve önmagunk is tudjuk, hogy annak idején ott voltunk és azt tettük, amit a többi ember. Nem vagyunk se jobbak, se rosszabbak. Maximum a megtörténtet próbáljuk elhessegetni az agyunkból, mely által valószínűleg mi vagyunk a leggyorsabban felejtő generáció. Bár, ez csak tetszfelejtés, hisz az infó attól ott marad.

       Egyébként azt gondolom, hogy nem globális, hanem lokális, sőt privát apokalipszisek vannak, amelyeket saját magunknak kell túlélnünk, illetve belepusztulnunk. Mindenesetre az biztos, hogy az én személyes világvégém nem december 21-én volt. Ugyanolyan nap volt, mint a többi. Felkeltem, dolgoztam, vacsoráztam, lefeküdtem aludni. Annyit láttam az egészből, hogy az üzletekben különleges ítéletnapi leárazások voltak és a Facebookon meghívtak vagy három világvége buliba.

        Nálam a vég általában a hónap első hetében jön el, amikor elindulok a szokásos piac, kínai bolt, posta szentháromság felé. Kénytelen-kelletlen ezekbe az intézményekbe hordom a fizetésem, melyek itt, a XVII. kerületben mind a Városközpont (leánykori nevén: Elág) körül helyezkednek el, így ha szerencsém van, azt a négy megállót megúszom ellenőr nélkül a buszon.

        Szeretem a keresztúri piac atmoszféráját, mely nem hasonlítható a főzőműsorokból ismert celebpiachoz. Ez egy igazi szocializmusból visszamaradt képződmény, amolyan a „kádárkorábanmindenjobbvolt” típusú emberekkel. Meg zöldségekkel és gyümölcsökkel természetesen. A kínaiakhoz meg csak azért járok, mert majd’ feleannyiért adnak mindent, mint a hasonszőrű hipermarket testvéreik.

         A postát viszont utálom. Már gyerekkoromban is utáltam, pedig akkor még csak Bravo újságért mentem, most meg csekkeket befizetni. Rákoskeresztúron amúgy sorszámos rendszerben történik az ügyfélfogadás, így jobb, ha indulás előtt készítesz az útra némi harapnivalót, de legalább vizet, mert egyhamar nem szabadulsz, az biztos. Tanúja voltam, amikor egyszer bedöglött a kijelző, ami a hívószámokat mutatja. Nem is volt sorban állás egy percig sem! Az ember jött, odament az ablakhoz, fizetett és távozott. De ha nem lenne várakozás, akkor mi értelme lenne az Avon asszonyoknak és Gundel Takács Gábor apródjainak, akik mindenáron Postaőr szolgáltatást akarnak rátukmálni Kádár idősödő gyermekeire?

         A keresztúri posta egyébként szintén a szocializmus építészetének tucatdarabja, sci-fi-be illő csillárokkal és tetőszerkezettel. A hatalmas terem közepén széksorok vannak, így az egésznek olyan a hatása, mintha valami alternatív színházban lenne, ahol a közönség is a darab része. Azonban a szórakoztatásról a posta gondoskodik, így nekünk csak a hideg élelmet kell biztosítanunk a várakozásban legyengült szervezetünknek. Mint mondtam, hátulról az Avon asszonyok támadnak, elölről pedig Gundel száll be a bizarr szendvicsbe. Ha ez nem lenne elég, választhatunk valami olvasnivalót is „Egyet fizet, kettőt vihet” akcióban a forgópolcról. Ajánlom az A második világháború növény-és állatvilága, illetve a Nagy etióp lakoma című szakácskönyvet. Vannak DVD-k is egy ezresér’, melyek mind a filmtörténet ZS kategóriás alkotásai közül valók. Mondjuk, én levetítenék egyet-egyet unaloműzésként, ami marketingnek sem lenne utolsó. Ha tetszik a film, haza lehet vinni. Csak egy projektor kellene, a közönség adott. Nem is értem, miért nincs a keresztúri postának kultúrmenedzsere. Nagyszerű hely a programszervezésre, állandó nézősereggel. Hétfőn a Zepteresek jöhetnének fazékra és biolámpára behúzni a balekokat. Kedd lehetne a Teleshop nap. A hatvannégy hófehér foggal vigyorgó, ezüstös hajú, jólfésült árus megtaníthatná kimondani az érdeklődőkkel a Swivel Sweeper és a Smoothie Maker nyelvtörőket, majd bekenné a visszeres lábaikat Abexine géllel. Szerdán hitgyüli, Vidám vasárnap fílinggel, csütörtökön meg valami dietetikus az elhízás veszélyeiről tarthatna érdekfeszítő előadást, mielőtt a nép átmenne a henteshez megvenni a hétvégi főznivalót. A pénteket nem tudom, talán ekkor lehetne a filmvetítés.

        Mindezekkel együtt szomorú, hogy azért kell kivárnom a nem csekély sort, hogy egy sárga papíroson túladjak a pénzen, amiért megdolgoztam. Pedig mennyi más helye lenne! Még szerencse, hogy vannak türelmetlen és jó szándékú emberek, akiknél elszakad a cérna és a sorszámhúzó gép mellé dobják a cédulájukat mielőtt idegesen kirohannának az ajtón. Kicserélem a sajátommal, ezáltal előrébb kerülök a rangsorban és akár húsz perccel hamarabb szólíthatnak. Az pedig már csak hab a tortán, hogy amikor végre a várva-várt ablakhoz járulhatok, hülye kérdésekkel bombáznak a postáskisasszonyok. „Postakártyával fizet?” Micsodával? „Vannak felesleges megtakarításai?” Megbolondult? „Sorsjegyet adhatok?” Utoljára 91-ben beszélt rá egy vidéki kolléganője az Express Money-ra, azon se nyertem.

       Mondjuk, az kreténség, hogy ha kártyával akarok fizetni, akkor a posta banki tranzakciónak tekinti eme aktust és lehúz vagy 700 forintot pluszban a számlámról. Ez is azt mutatja, hogy a posta haldoklik és kapálódzik, ahogy tud. Szép lassan átveszi szerepét az internetes ügyintézés. Ha nem lennének ezek a sárga borzalmak, már annyira lecsökkent volna a forgalma, hogy erősen csődközelben lenne a hivatal. Néhányszor már eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha képeslapot adnék fel. Frontoldalon a XVII. kerület látványosságai lennének lefotózva, a hátoldalára pedig ráírnám: Üdvözlettel Rákoskeresztúrról! Garantált zártosztály!

      Húsz év múlva, a postát és a sárga csekkeket minden bizonnyal a konflissal és a kíntornával fogják egy lapon említeni, melyekről ugyan sejtik, hogy valaha léteztek, de már csak kevesen fogják tudni, mire használták őket. A végítéletkor majdan összegyűlik a posta vezérkara az utolsó hivatalnál és keservesen sírni kezdenek a Híradó kamerája előtt (ha lesz még egyáltalán), hogy mi lesz velük ezután. Tudjuk: a tranzakciós pénzekből régen megszedték magukat. Gangnam Style-nak se kell már dolgoznia soha életében. A postásokkal és az ügyintézőkkel, akiknek minden nap kijut az idiótákból, megint nem fog törődni senki. Mint ahogy veletek sem, akik népszerűsítettétek és megosztottátok a galoppozós szörnyűséget és elhittétek az apokalipszist. Az egyszerű emberek mellékesek.  Ez az én személyes világvégém.

Karácsony, vasút, ilyesmi

       Őszintén, ki gondolt már bele abba, hogy milyen lenne a karácsony, ha a hiperek polcain nem mosolyognának ránk október közepétől a sztaniolba burkolt csoki mikulások, vagy ha egyszer sem hallanánk a Wham-től az „A múlt karácsonykor neked adtam a szívem” című kínszenvedést? Ha az ablakokban nem világítanának az ünnep előtt két hónappal, az official hungarian christmas cult, a Reszkessetek betörők mintájára, minimalista stílusban, ledekből kirakott, műanyag vázú rénszarvasok? Ha huszonnegyedikén délután nem anyáznának a kedves emberek, amikor megveszik előlük az utolsó szelet hekktörzset? Ha a bejgliben nem lenne avas a töltelék, illetve, ha nem cukrászdáktól rendelnék meg a derék háziasszonyok, hanem megsütnék otthon?

     Átlagember vagyok, bekapcsolom a tévét. Rögtön feltűnik, hogy idén nem nagyon vannak karácsonyi reklámok. Pedig emlékszem, gyerekkoromban imádtam nézni ezeket a kifejezetten ünnepi hangulatú hirdetéseket és mindig szomorúan állapítottam meg, hogy a valóság egyáltalán nem ennyire csillogó és színes. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Azt kívántam, bárcsak a mi fenyőfánk is akkora lenne, mint amit az Amo szappan reklámjában láttam, vagy annyi szép és látszólag gazdag ember lenne a meg sem rendezett ünnepi partinkon, mint a Skála Áruház kisfilmjében.

     Ma már tudom, hogy gyerekként a haldokló szocializmus hiánygazdaságának hamis hirdetései fertőztek meg és ejtettek rabul. Ha most lennék 8 éves, akkor idén minden bizonnyal a T-mobile reklámja bűvölne el, mert ez próbálja leghatásosabban megjeleníteni a „gondtalan, gazdag karácsony” érzését. De hát már rég nem vagyok gyerek, úgyhogy valahányszor látom eme alkotást, majd hülyét kapok a csepegő művilágtól. „Szitál a hó és minden jégvirág, csak egy dal vidít fel, amit te dúdolsz.” Amit emelt díjas sms-ben meg is lehet rendelni csengőhangnak, had szépítse meg a készülődést a negédes és szirupos dallam. Azon kívül le lehet fényképezni az utcazenészt (akar ilyet valaki?) és a képet el lehet küldeni egy barátunknak (minek?), aki a T-től vett tableten olvassa a T-mobile netes újságát. Anyu meg vitorlásmodellt vásárol a gyereknek a műanyag giccsboltban. Olyat, ami a kivénhedt, hatvanas kapitányok szekrényén porosodik. Mondhatom, hasznos ajándék egy ötévesnek. Közben az utcazenész helyet cserélt egy járókelővel, aki felhangolja a gitárját. Ezt is lefényképezik. Meg is éri, hisz felejthetetlen élmény. Talán mondanom sem kell, hogy mindenki szép, fiatal és divatos. Romantikusan szakad a műhó és közben mindenhonnan virít a magenta.

      Azt szeretném, ha a karácsony végre nem ezekről a dolgokról szólna. Ha nem drága és haszontalan ajándékokban, hanem szívből jövő tettekben nyilvánulna meg az ünnep. De hát mekkora közhely ez a kijelentés már önmagában is… Viszont én tartottam magam ehhez és valami mocsok materialista kacat helyett meglátogattam rég nem látott szüleimet a szeretet szellemében. Mondjuk, nem volt olcsó, ugyanis a MÁV díjszabásai nem a mi pénztárcáinkhoz vannak szabva. Az olajsejkek meg nem közlekednek vonattal. De szavam sem lehet, mert gond nélkül, pontosan hazaérkeztem. Furcsa is volt, ugyanis nem ehhez szoktam hozzá.

       Az igazi kaland akkor kezdődött, amikor visszafelé indultam a fővárosba. Miskolcig rendben volt minden. Fűtöttek és alig volt néhány ember a késő délutáni menetrendszerintin. Zenét hallgattam. A Duran Duran 1892-es Rio albumát választottam, ami teljesen magába szippantott az utóbbi időben. A hideg, ködös, zord tájat bámulva az ablakon át, tökéletes háttérzene volt a végtelen nyárról éneklő banda. Nem ide tartozik, de ez a hangulat uralkodik a dalokhoz készített klipekben is. Jachton pezsgőző, laza, divatos fiatalok, karibi szigetvilág, tenger, flörtölő, kacér lányok és természetesen az örök nyár, mindez szirupos, de minőségi popzenébe oltva. Szerintem már majdnem el is aludtam, amikor a Tiszai pályaudvaron jött a kalauz és azt mondta, hogy ellopták a felsővezetékeket, ezért nem tudunk továbbmenni. De ne aggódjunk, egy busz mindenkit el fog vinni Nyékládházára, ahol át tudunk szállni a Budapestig közlekedő IC-re. Csak hát meg kell várni a következő szerelvényt is, mert a MÁV-nak így gazdaságos. Nem tudtunk mást tenni, szedelőzködtünk és indultunk. Közben egy affektáló nőszemély kezdett pattogni a vagon első részében: „Ki megy Budapestre? Mindenki Budapestre megy? Nekem fontos konferencián kell lennem holnap reggel és felháborító, hogy ilyen színvonalú szolgáltatásért fizetem ki a pótdíjat bla, bla, bla…” Tudtam, hogy tőle a lehető legtávolabb kell helyezkednem a buszon.

         Szóval kitereltek mindenkit a Tiszai pályaudvar elé és megcsodálhattuk az ünnepi díszbe öltözött épületet. Volt rá időnk bőven. Közben az affektáló talált magának egy hasonszőrű utastársat és egymás ellen nyomták a süket szöveget: „Én próbaidős borász szakasszisztens gyakornok vagyok és nagyon fontos konferencián kell részt vennem holnap. Úristen, nem is tudom mi lesz, ha nem jutok haza időben!” „Én meg egy karácsonyi vásárban vagyok eladó, de amúgy környezet-és vízgazdálkodási szakmérnök vagyok… ööö, vagyis annak tanultam, de nem találtam munkát... De vannak más lehetőségek is, meg egyébként is, jövőre húzok ebből az országból. A párom is kinn van Londonban. Mosogat egy étteremben. Amúgy ő is környezet-és vízgazdálkodási szakmérnök.”

      Az idő telt és papírforma szerint már valahol Mezőkövesd környékén kellett volna járnunk. Tíz percenként álltak be a miskolci helyi járatok, hatalmas „Búza tér” felirattal a homlokukon és tíz percenként dobta fel rá egy vénasszony a mázsányi súlyú gurulós cekkerét, majd mászott utána ő is. „Ne szálljon fel! Ez nem az a busz! Különjárat lesz rá kiírva!” Úgy éreztem magam, mint aki ép az osztrák sógorokhoz készül vérplazmát adni, napi 7 euróért a sötétség leple alatt. A busz egyik felében a hajléktalanok, a másikban a többi szerencsétlen. Ha mindez nem lett volna elég, néha hasba rúgott egy-egy fél füllel elkapott vasutas poén is: „Megnézem mi a faliújság.”

      Mire beparkolt a különjárat, akkorra már álltunk ott vagy nyolcvanan. Teljesen világos volt, hogy ennyi ember nem fér fel az öreg Ikarusra. „Jó hogy nem személykocsit kűdenek értünk!” Elkezdtük taposni egymást. „Beperelem ezt a rohadt MÁV-ot! Nem igaz, hogy egyszer ülök vonatra egy évben és akkor is így kell utaznom! Van egy ügyvéd barátom, olyan pert akasztok a nyakukba, hogy csődbe mennek a mocskos férgek!” Miután elindultunk tejfehér köd ereszkedett a városra és a nép úgy begyömöszölődött a járműbe, mint heringek a konzervdobozba. A sofőr pedig elkezdte ordíttatni a Class FM-et, had szenvedjek. „Én kincseket nem adhatok, csak a szívemet, mint a legszebb darabot…” Nem tudtam, mi hiányzott… Közben az affektáló nőszemély valahogy mégis a közelembe került. „Akkor ez a pótjegy jó lesz majd arra a vonatra is, vagy újat kell venni? Meg honnan fogom tudni, hogy melyik az a vonat, amelyik Budapestre megy? Nekem holnap konferenciám lesz.”

    A Bon-bon együttes búgó baritonjára és a „Séta a parkban, karácsony éjjel” dallamaira érkeztünk meg Nyékládházára. A vonat már benn állt. Elfoglaltuk a helyeinket és ekkor kaptuk a hírt, miszerint meg kell várni a többi embert is, akik Miskolcon maradtak. Busz viszont csak ez az egy van, tehát addig itt fogunk állni, még visszaér. Három hatvan körüli, jól öltözött férfi ült be hozzám a kabinba, akik valószínűleg óraadók lehettek valamelyik egyetemen. „Pistám, miattad van az egész! Én mondtam, hogy kocsival jöjjünk.” Közben felváltva csöngött a telefonjuk, amik a csomagjaik és zsebeik leglehetetlenebb helyein voltak, így komplett gimnasztikai bemutatókat tartottak Verdi Traviatájára.

     Elindultunk. Sőt, a menetrend szerint már meg is érkeztünk. Egy fiatal és kövér értelmi fogyatékos lány sasszézott kupéról kupéra és mély orrhangján próbált beszélgetésbe elegyedni az utasokkal. „Ide szálllltam fel, pedddig nemmm isss iddde akarrrrtam. Az állllommmássson mondtákkk, hogy iddde kelll szálllni.” A koszos és párás ablakokon keresztül semmit sem lehetett látni, így csak találgatni tudtam, hol is lehetünk. Sok lámpa: város, kevés lámpa: falu. Egyedül az motivált, hogy a Keletiben visszakérem a pótjegy árát, hisz tíz perc késés után ez jár nekem. Ötszázhúsz forint. Veszek belőle két sört és vacsora után elkortyolom őket a nagy ijedtségre.

    Végül hét helyett, este tízre értünk célba és első utam a pénztárhoz vezetett. Gyanús volt, hogy csak én tartok arrafelé, de úgy gondoltam, ez a pénz az úri pesti népnek nem számít. Nekem igen. A jegyárus rám sem nézett. A nagyon fontos papírjaiba temetkezve, félvállról vetette oda, hogy a késés nem a MÁV hibája, úgyhogy nem fizetnek. Egy illúzióval megint szegényebb lettem.

     Sőt, azt hiszem egy másikkal is, hisz véleményem szerint ez a karácsony is ugyanolyan lesz, mint az összes többi az elmúlt tíz évben. Egymásra licitálva elköltjük a maradék forintjainkat is huszonnegyedikén délelőtt, majd az ünnepi vacsora előtt türelmetlenül, éhesen és fáradtan adjuk át egymásnak, amiért agresszíven megharcoltunk az áruházban. Pedig a szeretet ingyen van, csak adni kell. Én megpróbáltam…

Az utolsó büszke szakmunkás

       Néztem a múltkor az amerikai X-Faktor selejtezőjét, már nem tudom melyik csatornán és feltűnt, hogy licensz ide, vagy oda, nem lehet egy lapon említeni ezt a műsort a magyar testvérével! No, nem azért, mert a versenyzőknek itt eleve angol az anyanyelvük és ezáltal nem tudnak beleesni abba a hibába, mint a szittya ogre, aki jól hallhatóan az „élősóban” ejtett ki életében először Shakespeare csodálatos nyelvén összefüggő mondatokat. Hiába a vakítóan fehér, irigylésre méltó fogsor (Egyél, igyál, rágózzál!), összeakadt a „júnómájném” artikulálása közben. Még csak nem is azért jobb a jenki anyaműsor, mert a versenyzők énekelnek, ahelyett, hogy mindössze hangutánzó és hangfestő szavakból állna a produkciójuk, mint az RTL-en. „Ja-ja-ja-ja, va-va-va-va, pí-csí-zí, pí-csí-zí…” És még ők néztek értetlenül, amikor kilőtték őket az űrbe, a többi feledésre méltó kutyaütő közé.

      Szóval azért volt tanulságos a műsor, mert képet kaptam az amerikai átlagemberről úgy, ahogyan sem a mozifilmekben, sem az ismeretterjesztő csatornákon nem láthatom. Arra gondolok, hogy amikor bevonul a színpadra egy-egy reménybeli üstökös, a produkciót megelőzően a zsűri beszélget velük egy kicsit, mert így érdekesebb, azon kívül némileg oldja a lámpalázat. Alap kérdéseket tesznek fel, hogy mi a neve, honnan jött, satöbbi. A kutya ott van elásva, amikor a delikvens foglalkozásáról érdeklődnek a kedves ítészek. Az amcsi versenyző nem kertel, elmondja, hogy ő bizony autószerelő, eladó, építőmunkás, takarító, kertész, netán szemétszállító. Kétkezi hivatások egész garmadáját sorolják fel és láthatólag büszkék arra, amit a hétköznapokban végeznek. Sőt, még azt sem átallja kimondani ország-világ előtt (brrr…), hogy jelenleg munkanélküli. Ez az a pont, ahol a műsorfolyam nagymértékben elkanyarodik a magyar klóntól. Ugyanis megfigyeltem, hogy a hazai gyártású műsorban az emberek nem szívesen árulják el, miből élnek. Meg sem kérdezik tőlük. Vagy ha igen, annak oka van. Például új utakat kereső színész, esetleg az anonimitásból kibúvó pornósztár, de az biztos, hogy semmiképpen sem fizikai dolgozó. Vagy jönnek a kívülálló számára megfejthetetlen, mondvacsinált munkakörökkel, mint elektronikai költségcsökkentési projektkoordinátor, vagy senior vékony kliensű java frontend fejlesztő. De az a legjobb, amikor nem is magyarul, hanem angolul darálják el, hogy continuous process improvement management information specialist, esetleg dutch speaking customer service team leader. Nyilván, mindenki tudja, mit takarnak ezek, nem? Vannak olyan tények, melyeket az átlagember nem szívesen tereget ki magáról. Például ilyenek az anyagi helyzetre utaló, a politikai hovatartozást firtató és a szexuális szokásokra rávilágító kérdések. De, hogy a foglalkozás is ezek közé tartozzon!

      Tudom, napjainkban baromira nem menő szakmunkásnak, urambocsá’ segédmunkásnak lenni, de ha a statisztikákat nézem, az ország többsége még mindig kék gallérosként tengeti napjait. Kíváncsi lennék, ők elgondolkodnak-e, amikor este hazamennek és félálomban a tévé villódzó fényeit bámulják. A Híradó, reklám, Fókusz, reklám, Barátok közt, reklám, reklám, reklám mindennapi aktusa közben vajon eszükbe jutnak-e szüleik intő szavai? „Tanujjál, mer’ semmi se lesz belőled!”. Ráadásul ezek a műsorok még kíméletlenül a pofájukba is dörgölik a jelentéktelenségüket, hisz élére vasalt ingben és laza kardigánban a prosztatagondok is könnyebben megoldódnak, az irodai munka előtti kocogás pedig segít átvészelni a hideg, téli napokat. Arról nem is beszélve, hogy mindennaposak az üzleti ebédek, ahol csak arra kell vigyázni, nehogy megártson a hirtelen bezabált vesepecsenye. Bár, akkor sincs gond, mert az apró tűzoltók a gyomorban eloltják a tüzet és segítik a sikeres bizniszt. De a csúcs mégiscsak az, amikor a fehér galléros flörtölni akar. Ilyenkor elég lehúzni a limuzin elválasztó ablakát. A másik oldalon csak ezt a pillanatot várja a bombanő, aki állatira be van ám indulva és nem a szobafestőre, vagy a villanyszerelőre, azt elhiheted.

     Az érem másik oldala a Híradó, ahol általában bedőlt hitelű segédmunkások rabolják ki a helyi takarékot és a kispénzű fizikai dolgozók szúrják le hirtelen felindulásból a feleségüket a tanyán. Az öltönyösök viszont csalnak és sikkasztanak. Sokat és gátlástalanul. Persze, mindez színtiszta sztereotípia, de az emberek akkor is ezt látják. Kétkezi foglalkozások közül csak a fodrász és a szakács szüremkedik be a médiába a főzőműsorok és a tehetségkutatók révén. Ezen kívül a reklámok cseppet sem toleráns közege is csak ezeket engedi felszínre. Tehát ha nagyon sarkalatosan akarok fogalmazni, akkor a társadalom szemében ez a két szakma jelenti a fizikai munkát, úgy, hogy valójában egyik sem az. Ugyanis mindkettő a tiszta, fehér műhelyekről és a vendégekről szól, ahol a mester könnyedén, mintegy fél kézzel teljesíti a kuncsaft kívánságát. Hol van ettől a bányász, a vájár, az olvasztár?

     Tehát engem csak az érdekelne, hogy a szakmunkás mit érez, amikor látja ezeket a képsorokat. Idegesíti, szégyelli magát, esetleg közömbösen tekint rájuk? Mit tanácsol a gyermekének, ha az a továbbtanulás küszöbén áll? Van az egyik verzió, miszerint:„Tanulj valami normális szakmát, majd dolgozd halálra magad éhbérért.” A másik lehetőség: „Látom fiam, nem vagy hülye, ezért menj, érettségizz le, utána irány valamelyik egyetem, vagy főiskola. Vidd többre, mint apád.” Ha a csemete ezt választja, akkor az iskolából kikerülvén nagy eséllyel munkanélküli lesz, hacsak nincsen egy befolyásos, szakmabeli rokona, aki berakja a megfelelő pozícióba, tehetségtől függetlenül. Onnantól nyert ügy az élet. Ha nincs, elmehet segédmunkásnak Angliába, Ausztriába, esetleg Németországba, nagyjából akkora bérért, amennyit hazánkban a felsővezetők kapnak. Bár, ezt megteheti diploma nélkül is.

     Tegyük fel, hogy a gyerek a szakmunkásképzőt választja. Mondjuk, napjainkban ez majdhogynem a science fiction kategóriája. Miután „felszabadul”, valószínűleg el fog tudni helyezkedni, bármilyen szakmát tanult. A legtöbb fizikai foglalkozás művelője kihalófélben van, így a tanuló már a gyakorlati helyen megtapasztalja a relatív alsóbbrendűséget és a hagyományos magyar kilátástalanságot. Nem csoda, hogy az utánpótlás már „nullkilométeresként” pályaelhagyó lesz, mert továbbtanul, esetleg a diplomások után megy külhonba, ahol egyébként sokkal jobban fog keresni, mint az intellektuális társaik, hisz ért valamihez, melyről „papírja” is van.

      Amúgy ha érdekel, én pék vagyok. Van ugyan két diplomám is, de ez senkit se érdekel. Az vagy, amit csinálsz. Imádom ezt a szakmát és büszke vagyok arra, amit tudok. Megbabonázott, amikor először éreztem a kovász illatát és az ujjaim megérintették a nyers tésztát. Élvezem az alkotás folyamatát, ahogy egyszerű nyersanyagokból a rutin és a szaktudás által jó esetben kívánatos portéka születik. Igazi művészet, csak ezt másként fogadják be, mint egy festményt, vagy egy filmet. Hisz a terméknek nem csak esztétikailag kell tökéletesnek lennie, az íz legalább annyira fontos. Nem könnyű.

    Jó lenne, ha a fiatalok a bele tudnának pillantani a saját jövőjükbe, mielőtt hivatást, életpályát választanak maguknak. Honnan tudná egy 14 éves gyerek, hogy mi akar lenni! Én azt tanácsolom, mindenképpen tanuljanak valami kétkezi szakmát. Ha jártasak egy mesterségben, többé nem lesznek elveszve a világban. Nem szabad bedőlni se a reklámoknak, se a közvéleménynek! Persze, utána tanulhatnak még, amihez kedvük van, de szükség van egy biztos megélhetési alapra.

     Higgyétek el, a munka nem szégyen, és amit tudtok, azt senki sem veheti el tőletek! Persze, hatalmas közhely mindkettő. Az idősebbek csak jót akarnak nektek és tegyétek azt, amihez kedvetek van. Hopp, ez még kettő… Ennyi volt mára, mert mindjárt kezdődik az amerikai X-faktor. A bemutatójában láttam egy ígéretes, cukrász énekesnőt.

In memoriam Asus

            Meghalt a laptopom. Már régen beteg volt, hisz az ötévnyi folyamatos zúzás legyengítette az egyébként sem erős géptestet. Számítógépes korban mérve, ez minden bizonnyal felér egy egész emberöltővel. Bár, az igazat megvallva, nem tudom van-e rá képlet, mint a kutyáknál, ahol úgy tudom, hárommal kell szorozni és megkapjuk az emberi életkorát. Amúgy nem lényeges.

            Kár szépíteni, a gépem nem túl okos, lomha, szellemi munkás volt. Eljárt felette az idő. Régen le kellett volna százalékolni, és megérdemelt volna egy szép temetést is. Csak hát a végtisztesség elérhetetlen volt számára, ugyanis sem a Word, sem az Explorer nem fut sem a kávéfőzőn, sem a hűtőszekrényen. Szükségem volt rá. Utolsó hónapjaiban kötéltáncot járt lét és nem lét határán és minden ébredés a kínok kínját jelentette számára. Hiába nyomogattam a play gombot, csak minden huszadik alkalommal szökött bele élet. Tudtam, az anyag előbb-utóbb megadja magát. Így is lett. Kétségbeesetten próbáltam defibrillálni a már említett play gombbal, de egy szép, őszi reggelen végleg kilehelte a lelkét. Azt hiszem, az emléke örökre bennem fog élni, főleg ha arra gondolok, hogy hétgigányi képet is magával vitt a mennybéli bitek és bájtok birodalmába.

        Jogosan merülhet fel benned a kérdés, kedves olvasó, hogy akkor min gépeltem be ezt a bejegyzést, ha egyszer a computerem jobblétre szenderült? Talán azt gondolod, hogy vettem egy másikat, hisz egy magát 21. századinak mondó ember, egy percig sem élhet számítógép nélkül. Rohanó világunkban (brrr…) az újságok már aznap elavultnak számítanak, amikor megjelennek és kinek van akkora könyv, zene és film gyűjteménye, melyben az összes információt megtalálja? Ráadásul azokat meg is kell keresni! A neten meg csak egy szó a gugliba és megvan, amit akarok. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Mivel Magyarországon élek, a sárga csekkeken kívül a fizetésem semmire sem elég, mint ahogy másnak sem. Naivitás azt gondolni, hogy majd szép lassan összespórolom rá a pénzt. Tán’ száz év alatt sem! Akkorra meg már sehol nem lesz a hordozható PC. Egyenesen az agyamba fogom letölteni az adatokat, mindenféle beültetett chipekre. Persze, láttam én is az uzsora bank reklámját. „Jó ötlet volt az új laptop.” Az. A gyerek némi csetelésért a haverokkal, meg valami online lövöldözős játékért, olyan ábrázattal szedi le a terítéket a kedves szülők elől, mintha aknamező lenne a konyhától, az étkezőasztalig és azon egyensúlyozna a szerencsétlen. Meg amúgy is, tényleg csak egy új gépért cserébe végeznek házimunkát a gyerekek?

          Körülbelül másfél hete nem volt notebookom, ezáltal netem sem, amikor a végső csapást is megkaptam a tömegkommunikációtól. Felhívott a Vodafone nyájas értékesítője.

- Jó napot kívánok! Magyarországon egyedülálló lehetőséget szeretnék önnek ajánlani. Mostantól hihetetlen percdíjakkal beszélgethet és netezhet a telefonján!

- De az én telefonom alkalmatlan a netezésre. Sőt, momentán egyáltalán nem tudok netezni.

- Várjon, a legjobbat még nem is említettem! Új akciónk keretében hihetetlen áron juthat okostelefonokhoz! Mennyi átlagosan a telefonszámlája?

- 2500-3000 forint.

Síri csend lett a vonal másik végén. Szinte láttam a döbbenetet az ügyfélszolis arcán. Nem tudta elképzelni, hogy ennyi idősen (mert nyilván, az adatbázisuk alapján nincs titok előttük) hogyan lehet ilyen kevés a számlám és egyáltalán, hogy-hogy nincs okostelefonom. Végül kibökte, hogy csak 16 ezer forintos számla felett érvényes az ajánlat. Az igazat megvallva, egy kicsit szégyelltem magam, hisz nem vagyok az a fecsegő típus. Meg, hát miből?

        Próbáltam elterelni a gondolataimat a számítógépről. Ha kultúrára vágytam, bekapcsoltam a Tilos rádiót és elkezdtem olvasni egy japán pszicho-thrillert. Csak az a baj, hogy ezeket az internet mellett és nem helyett kellett volna tennem. Végül azon kaptam magam, hogy elővettem a szekrény mélyéről az ezer éves Tetrist, raktam bele két ceruzaelemet és kínomban azt nyomogattam. Ja, és megnéztem a Tv2-n a Vojszot. Hát, Somló azokban a ruhákban, amiket ráadtak, úgy néz ki, mint egy kivénhedt strici és ha nem ismerném a munkásságát, el is hinném. Legalábbis amilyen szedett-vetett stílusban próbál kritikát csiholni magából, az nem rivaldafényben fürdőző sztárítészhez illik. Komolyan mondom, ezen a ponton már majdnem elhittem, hogy nincs megbeszélve és lezsírozva az egész show. „… öööö… öö… hát… egészen meghatódtam az ámerikai orgánumodtól... Otthon van nekem egy ikerpárom, gyere haza velem, oszt’ majd ellesztek.” Micsoda? A másik atyaisten, Malek Andrea (mer’ hát ebbe a tehetségkutatóba is kellett egy Malek) nekem örökre Mágenheim doki szeretője marad a Szomszédokból. Úgy kell nekem! Még Caramel a legszimpatikusabb az egész bagázsban. Szerepe szerint szerény, mosolygós figura. Mint a valódi életben. Tulajdonképpen Mező Misivel sincs gond, csak hát ő meg a semmitől is képes elájulni. Most tényleg olyan nagy szám a Maroon 5 buta rádióslágerének a swinges átdolgozása? Vagy az, hogy a rockbanda énekese egy rockdalt ad elő? Azon sem tudom túltenni magam, hogy a zsűri, régi ismerősökként üdvözölte szinte az összes versenyzőt. Közös fellépések, vagy csak úgy összefutottak, hisz tudod, hogy megy ez sztárberkekben. Ez talán abból adódhat, hogy nem volt selejtező és a hátraforduló szent székek elé már csak a „javát” vitték, akik még így is elég középszerűnek hatottak. Mint ahogy maga a műsor is. Legalábbis a mi tévénk lassan hömpölygő, igazi nyugdíjasbarát képsorokat vetített, melyek egy helyben topogtak, mint amikor a fent nevezett meglátja a disznóhús árát a hentespult előtt. De ez csakis a tévé hibája lehetett.

         Mentális összeroppanásomban az volt a vég, amikor egy rosszul programozott robot mintájára, minden áldott reggel ott ültem az asztalnál és nyomkodtam a play gombot. A kimúlt laptopon!

- Hagyd, már nem tudsz rajta segíteni. Meghalt.

- Neeee! Az nem lehet!

Mint valami hülye akciófilm kulcsjelenete, amikor a főhősnek megölik a barátját. Végül, mielőtt teljesen becsavarodtam volna, elmentem egy áruházba, csak úgy, érdeklődni, nézelődni a felhozatal felől. Természetesen null beülősre, hisz ennyi tőkém volt rá. Pont egy hetet kellett várni a kamatmentes hétvégére, vagyis még egy hét horror, net nélkül. Már azt sem bántam volna, ha egész nap csak a szerelemről, csalódásról és boldogságról szóló, Micimackóval és kisbabákkal illusztrált Facebookos bölcsességeket kellene olvasni az üzenőfalamon. Csak lenne. Pedig kevés dolgot utálok jobban.

       Türelmetlenül számoltam a napokat, de a hetedik napon ünnepre ébredtem! A röpke egy órás ügyvitel után megkaptuk a hőn áhított környezetbarát dobozt, rajta a bűvös Asus felirattal, pont, mint egykor az apja csomagolásán. Viszont a dobozban csak a puszta gép volt akkumlátor, vezetékek, miegymás nélkül. Helyette sajnálkozó, de magukban valószínűleg anyázó eladók. Vissza az egész, még egy óra bürokrácia. Megérte, ugyanis kaptunk egy teljesen más márkájú, épp készleten lévő notebookot.

      Ez a vége. Most ott tartok, hogy nálam van, (szó szerint kölcsönbe) az áruháznak, a banknak, vagy a nem tudom kicsodának a számítógépe használatra. Megint van netem és hogy őszinte legyek, már megint herótom van az igaz mély érzelmekről szóló falvédőszövegektől.

     Szerintem eszek valamit, megnézem mi megy a Tiloson és Tetrisezek egyet. In memoriam Asus!

Guruljon az élet mindenkinek!

Ez volt felfestve annak a Balaton-parti fogadónak a falára, mely a kerékpárút mentén állt. Mi elsuhantunk mellette bérelt bringáinkkal és a furcsa üzenet gondolkodóba ejtett. Először nem is akartam ezt az egészet, mármint pénzt adni egy órányi tekerésért, hisz ez idő alatt akár áztathattam volna magam a magyar tengerben is. Az úgysincs otthon. Meg amúgy is, prügyi parasztgyerek vagyok, biciklin születtem. Amióta az eszemet tudom hajtom a pedált. Kisfiúként iskolába menet és tanulás után. Később barátnőhöz és munkahelyre. Ezért nem izgatott, hogy pár kilométerrel több, vagy kevesebb. Mégis, amikor elindultunk Balatonfüredről Csopakra egészen különleges érzés kerített hatalmába. Eggyé váltam a géppel, a táj pedig leírhatatlanul gyönyörű volt. Hallgattam a gumi hangját az aszfalton és a lánc hangját a fogaskerekeken, melyek angyali zenének hatottak.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néhány évet kihagytam, ugyanis mióta budapesti vagyok, tömegközlekedem. Eszembe sem jutott bicajozni, annak ellenére, hogy otthonomon, az egész XVII.kerületen kerékpárút húzódik végig. Rákoskeresztúr zöme egyébként is kis forgalmú kertvárosi utcákból áll, így rengetegen tekernek.

Aztán a sors úgy hozta, hogy mi is hozzájutottunk két paripához, egészen baráti áron. Furcsa, de azóta teljesen más perspektívából látom az egész kerületet. Tudom, hol gyorsulhatok, hol kell fékeznem és elsőbbséget adnom. A sebességváltó mindig a legkönnyebb fokozatban áll, hisz a szél mindig szembe fúj. Amúgy meg vagy dombra caplatok fel, vagy gurulok lefelé. Más választásom nincs, ugyanis sík terep nem sok van errefelé. Most tudtam meg, hogy Rákoskeresztúron található Budapest legmagasabb pontja, mely néhány méterrel megelőzi a Gellért-hegyet is. Jó, mi?

Az elmúlt hónapban szinte nem volt olyan nap, amikor ne ültem volna a nyeregben. Túráinkon rendszeres állomás, a tőlünk körülbelül tíz kilométerre található hamburgeres, ahová gyakran betérünk, hogy pótoljuk az elégetett kalóriákat. Azonban az egyik alkalommal mindkét bringa kerekei laposak voltak, amikor el akartunk indulni. Szinte előttem volt,ahogy el akarták őket lopni, de mivel le voltak zárva, ezért csak egy „kis jelet” hagytak a tolvajok. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Hiába kértünk pumpát az egyik közelben lakó ismerősünktől, tudtam, csak az időt húzzuk vele. Egyértelmű volt, hogy haza kell tolni a verdákat. Útközben elátkoztunk minden élő organizmust, aki valaha is kezet emelt más kerékpárjára, de főleg a miénkre. Amikor szétszedtem a kerekeket, egy sündisznóhátnyi tüskét szedtem ki a gumikból. A tényállás egyértelmű volt: a bicikliút két oldalán akácfák nőnek, leesett egy gally és véletlenül belementünk. Az idegenkezűséget kizártam.

Külső szemmel nézve talán bosszantónak tűnhet e történet, viszont el kell mondanom, hogy imádok szerelni, barkácsolni. Az a véleményem, hogy egy igazi férfi nem vesz újat és nem hív mestert ha valami elromlik, hanem saját kezűleg megjavítja. Így tettem én is a biciklibelsőkkel, azonban mire az egyiket beragasztottam és összeraktam, a másik leengedett. Elhasználtam egy doboz Tip Top-ot, míg végül szégyenszemre áttoltam a közeli kerékpárboltba a paripákat. Máig csorba a férfiasságomon.

Azonban az élet halad tovább két bringázás között is. Például megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra elindult az X-Faktor. Számomra már az előző széria is totális érdektelenségbe csapott át egy idő után és valahogy a sorozat legszerethetőbb része, a selejtező is ellaposodott. Kevés a kornyikáló lúzer és túl sok a jó hangú, munkanélküli színész. Ez a baj. Arról nem is beszélve, hogy előre tudod, amikor egy ifjú tehetséget készül felfedezni a fásult zsűri. Honnan? Hát Budget energia van a kezében, valószínűtlenül fehér a fogsora és nagymonológban tárja fel az élet, a művészet és a zene hatalmát önmaga felett. Majd kiáll a színpadra és belekezd valami lerágott csontig koptatott LGT, vagy Charlie klasszikusba. Aki az idegennyelv tudását is csillogtatni szeretné, az Queen-t énekel. Emlékszem, régebben a Janis Joplin-féle „mörszídisz benz” –be borzongott bele Keresztes Ildikó nagymedencéje és ájult le a székről a többi ítész, hogy „Juhuhuhúúúúúú, micsoda választás, micsoda igényesség!”. Tökmindegy, forgatókönyv szerint történnek a dolgok, érdekesnek vélt életutakat kreálnak a forgatókönyvírók. Szociálisan deprivált, meg nem értett művész, nőcsábász drímboj, cuki kiscsaj. Csak, hogy minenkinek jusson rajonganivaló. Viszont az SMS drága, az RTL Kettő. Most mondja meg valaki, szükség volt még egy klónadóra? Olyan, mintha nem egy, hanem két kukánk lenne és szelektálás nélkül dobálnánk bele a szemetet, ami belefér. Legalábbis a kiszivárgott programválaszték alapján úgy látszik, hogy a kettes számon kívül semmiben nem fog különbözni a kistestvér az anyacsatornától. Az pedig már csak Hal a tortán, hogy a TV2 is elindítja a saját kábelcsatornáját egy hónap eltéréssel. Kettő meg kettő, az négy. Lehetne papír, kommunális, műanyag palack, üveg. De nem! Mindent egybe. Akkor meg mi értelme? Nyilván, savanyú a szőlő, hisz kiugranék a bőrömből, ha valamelyik „trashtévénél” dolgozhatnék, már ha egyszer ezt tanultam. Mondjuk, sehol nem láttam álláshirdetéseket sem, amikben az új programokhoz keresnék a munkatársakat. Gondolom, megoldják „házon belül”.

Csoda, hogy ezek után csak a tekerés tesz boldoggá? Mert boldoggá tesz, főleg, ha zenét hallgatok közben. Létrehoztam egy „Rák és Roll” nevű playlistet a telefonomban, melybe régi gördeszka videók soundtrackjeit gyűjtöttem össze. Bár, egy „komoly” rocker valószínű elhányná magát a Cure, a White Stripes, a Queens of the Stone Age és a Beach Boys egy lapon való említésétől, de én ezeket szeretem és kész. Hisz van annál emelkedettebb pillanat, amikor a hónapok óta tartó szárazság után leszakad az ég és engem pont útközben talál? Behúzódva egy facsoport alá és Jim Croce-tól a Time in the Bottle lírai dallamaira nézem a szakadó esőt és a menekülő embereket. De az sem utolsó, amikor délután szabadon haladok a bedugult Pesti úttal párhuzamosan és a Shocking Blue, Long and Lonesome Road riffjeire nézem az egymásra öklüket rázó, dudáló, anyázó söfőröket. Megfizethetetlen érzés.

Azt is el kell mondanom, hogy a bringavásárlást azért sem tartottam haszontalan dolognak, mert talán csak a gyaloglás olcsóbb és környezetkímélőbb nála. A tömegközlekedés kényelmes ugyan, de a szolgáltatás minőségéhez és az átlag pénztárcákhoz mérve baromi drága. A bicajt egyszer kell megvenni és csak minimális összeg a karbantartási díja. Persze, egészséges,  jobb lesz tőle a közérzeted, meg minden, bár én soha nem sportként gondolok rá. Egyszerűen egy tevékenység, amit élvezek. Hisz oly kevés dolog okoz örömet az életben ami viszonylag olcsó és minden porcikádat megmozgatja. Hirtelen nem is jut eszembe csak egyetlen egy. Igen, általában egy férfi és egy nő kell hozzá…

Ha kinézek az ablakon, csodálatos, késő nyári időjárást látok, de nemsokára végleg őszbe csavarodik. Lassan muszáj lesz beizzítani a fűtést és hamarabb felkapcsoljuk a világítást a szobában. Ahogy hallom, éppen készülnek kilőni az űrbe az élelmiszerárakat is. Használd ki a nyár utolsó erőlködését! Pattanj nyeregbe és felejtsd el egy kis időre a munkahelyi ostobaságokat és az országot felemésztő tökkelütöttséget. Ne legyen más, csak te és a gép.

Guruljon az élet mindenkinek!

Koffein nélkül

Egy kicsit még augusztus van, ennek ellenére ma reggel határozottan éreztem a közelgő ősz első érintését. A nap ugyan sütött, hisz egy felhő sem volt az égen, a fények mégis kissé kopottabbak voltak, mint egy hónappal ezelőtt. Aztán a hét eleji, tíz fokos hajnali hőmérséklet sem a forró nyarat idézte. Az erkéllyel szemközti nyárfákról pedig néhány levél élettelenül a fűre hullott barnán és száradtan. Valami növénybetegségre gyanakszom.

Feltűnően hamarabb sötétedik és reggel később kel fel a Nap. Ez arra sarkall, hogy a szokásosnál is nehezebben tudok kibújni az ágyból és bambulok ki a fejemből, magamon kívül, mint akin keresztülment a gyorsvonat. Be kell látnom, borzalmas vagyok ébredés után. Rendszerint eltámolygok az erkélyajtóig és kinyitom. Kávéillat terjeng a levegőben és összeszorul a szívem. Imádom ezt az aromát! Szinte követi az orrom a friss fekete esszenciát és majd megőrülök a vágytól, hogy magamévá tegyek egy pohárral. Sajnos nem tehetem. Ugyanis körülbelül három hete önként lemodtam eme élvezetről. Nem, nem, a szívem bírta a koffeint, a fogaim azonban nem. Tudniillik pénz függvényében, rendszeresen járok csinosíttatni a némileg lelakott fogsoromat. Úgy vélem, nem engedhetem meg magamnak, hogy a kávé bebarnítsa a fogaimat, ha már egyszer ennyit költök rájuk. Ilyen egyszerű. Az utolsó csésze élményét azonban gondosan elraktároztam a gondolataimban és azóta sem vettem, nehogy kísértésbe essek.

Nem volt könnyű a lemondás, sőt, baromi nehéz volt. Előtte csak addig voltam hajlandó kimászni az ágyból amíg lefőztem, illetve megmelegítettem a szent feketét. Nem mozogtam, nem beszéltem a szent szeánsz előtt. Történhetett bármi körülöttem, vihar, csőrepedés, gázrobbanás, nem érdekelt, csak a kávé. Hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Így a nagy döntés első napján egyszerűen nem tudtam felkelni. Vagyis testileg ébren voltam, intéztem az ügyeimet, de éreztem, hogy gondolatban vagy délelőtt tizenegyig aludtam. Valamit még álmodtam is. Később még sokáig visszahúzott az ágy és időnként bánatosan szemeztem a kávéfőzővel, bele-belenéztem a kévésdobozba és egykedvűen forgattam a kiöntőedényt. Semmi kétség, ezeket hívják elvonási tüneteknek. Végül három hét alatt sikerült  teljesen leszokni.

Közben szabadságra mentem és eljött a nyaralás ideje. Kizökkentem a hétköznapokból. Későn feküdtem, későn keltem… Mit szépítsem, gyenge voltam az ellenálláshoz és elfogadtam egy csésze három az egybent. Mennyei volt! Viszont a „tisztán” töltött hetek alatt a szervezetemből teljesen kiürült a koffein, így ez a kávéutánzat annyira megdobta az agyam, hogy egész délelőtt elmosódott, 8 milliméteres filmvetítésnek láttam a világot. A Balaton archív, hetvenes évekbeli kollázzsá változott. Néha még a mozigép pergő hangját is hallani véltem. Olyan volt, mint a megboldogult Filmmúzeumon az éjszakánként adott Privátfilmek vágatlanul című műsor, csak itt aláfestő zenének nem deep house ment, hanem az „Áj szörcsi pegó”. Merthogy mindenhonnan ez a szörnyű limonádésláger szólt. A strandon hangkulisszaként, este élőzenés megszólalásban az egyik vízparti mulatóból, még a mellettünk napozó csengőhangja is ez volt. Ennek ellenére még mindig nem tudom, mit esznek az emberek ezen a ZS kategóriás popdalon. Tudom, vannak ízlések, vannak pofonok, kinek ez tetszik, kinek az. Azonban a 420 milliós megtekintésre a Youtube-on ez nem magyarázat. Szerintem tömegpszichózis lehet.

A következő nap szinte már ölni tudtam volna egy csésze három az egybenért. Annál is inkább, mivel elterveztük, hogy elmegyünk egy igazi Balaton-parti diszkóba. Bár, távol áll tőlünk az ilyesmi, de hát nyaralunk, úgyhogy,”Csináljunk most olyat, amit megbánunk majd holnap.”. Ezért késő délután megittam a következő dózis műkávét. Beütött. Ezután derült ki, hogy itt diszkó leghamarabb pénteken lesz, ekkor pedig még csak kedd volt. Közben pörögtem, mint a búgócsiga, ezért amikor meghallottam a Himnuszt, a sétány egyik vendéglőjének a laptévéjéből, ösztönösen odaugrottunk és ünnepeltük valamelyik olimpikon sikerét a többi vadidegen emberrel. Ilyenkor mondják azt, hogy jó volt egy kicsit magyarnak lenni.

Amúgy az olimpiából ennyi maradt meg az emlékezetemben, hisz soha nem vonzottak a „normális” sportok. Illetve, mivel a sportolókat támogató cégek hirdetéseit kitiltották az olimpiai faluból (és a kamerák elől), ezért az a néhány brand, ami mégis dollármilliókért beszüremkedett, az két hétig non-stop mosta az agyakat. Igen, a Coca Colára gondolok, amiről egyébként szintén lemondtam egy éve. Ha felkeltettek volna a legszebb álmomból, automatikusan a Katy B-féle reklámdalt kezdtem volna énekelni. „Anywhere in the wöööööööööööörld...” Beleégették a szürkeállományomba.

Bevallom, azóta néhányszor energiaitalt is fogyasztottam, de erre kizárólag a munka miatt volt szükség. Ha magamhoz veszek egy doboz 99 forintos Lidli-energiát, órákon át képes vagyok kitartóan koncentrálni, mint egy vadászkutya. Nos, augusztus 20-án is így tettem, mivel elterveztük, hogy sétálunk egyet a rakparton, az ünnepi forgatagban. Gondoltam, a kánikulától zombivá vált emberek közé, akik már délelőtt tizenegykor elfoglalták a helyüket a tűzijátékhoz, kell a plusz energia. Így is volt. A „firestarterek” az éhségtől és a sok ásványvíztől idegesen toporogva őrizték territóriumukat a Duna-parton és agresszívan széttárták a karjukat, valahányszor belépett valaki a személyes terükbe.

Van más is: miért kell nekem, magyar állampolgárnak 500 forintot fizetnem egy szelet országtortáért? Úgy gondolom, fizetek annyi adót, hogy az államalapítás ünnepén megérdemeljek egy szelet süteményt, nem? Szerintem az állam is kibírná. Mondjuk a személyi igazolvány szám alapján, az osztási pontokon átvehetné mindenki. Aki megkapta, a száma inaktívvá válna az adatbázisban, mely kizárná a repetázás lehetőségét. Teljesen egyszerű, kedves gesztus lenne a narancsos párttól. Úgyis van mit helyreállítani a népszerűségükön.

Még dolgozott bennem a koffein, így nem haza mentünk, hanem szűk hazánkba, a XVII.kerületbe, a Vida-dombi ünnepségre. Tűzijátékra és Tóth Vera koncertre készültünk. Igaz, egyikért sem rajongunk, dehát tudod, ajándék lónak... Amit kaptunk, a legmerészebb fantáziánkat is felülmúlta! A teltkarcsú parasztlány helyett nagy magyar, szittya rock zenekart kaptunk. Ezeken az alkalmakon az emberek ki akarnak kapcsolódni és kicsit elfeledni a gondokat. A fáradt szülők kihozzák a gyermekeiket játszani, míg ők egy sör mellett a barátaikkal, szomszédaikkal beszélgetnek és háttérként valami agyatlan sztárocska koncertjét hallgatnák. E helyett a felhőtlen, vidám hangulatról József Attila, Nincsen apám, se anyám kezdetű megzenésített verse gondoskodott és az ismert háborús ballada, olyan sorokkal, mint: „Elesett katonák teste lesz a vánkosom.”. Egyébként meg vér, pusztulat, halál. Tömegoszlató volt.Tudom, kerületi kötődésűek, tehát valószínűleg olcsóbbak voltak, mint más, de akkor is, van ennek a zenének platformja, ahol ezt kedvelik, de az semmiképpen sem egy családi rendezvény. Kissé felidegesített.

Itt tarok most. Lassan vége a nyárnak és a káváfőző továbbra is tétlenül áll a konyhában. Ha belegondolok, lassan minden élvezet már csak az emlékeimben él. Nem tudnám megmondani, mikor vettem utoljára csokit, de egész biztosan években mérhető. Kóláért körülbelül egy éve adtam pénzt. Sört sem ittam múlt szerda óta. Igaz, akkor sokat. A kávénak meg csak az illata maradt, ahogy reggelente megcirógatja az orrom a szomszéd lakásból.

Indítsunk mozgalmat az augusztus huszadikai ingyen tortáért!

Valóság puzzle

Mi a valóság? Mostanában többször is eszembe jut e kérdés, ugyanis minél többet tapasztalok belőle, annál rosszabbul érzem magam a világban. Ha megnézem a híradót, egy optimista és boldog, gazdaságilag kiegyensúlyozott ország képét festik elém a narancssárga beszélő fejek. Igaz ugyan, hogy viszonylag gyakoriak a csonkításos gyilkosságok és szinte naponta vernek halálra álmukban nyugdíjasokat ezer forintért, de azt hiszem, ilyenek a legjobb társadalmakban is megesnek. Amikor pedig a híradó után belefutok egy reklámblokkba, döbbenten látom, hogy a jól öltözött, tökéletes embereknek mindössze annyi problémájuk van, hogy nem szeretik a gyümölcsdarabokat a gyümölcsös joghurtban. Szép, nem? Az egyén tömegmozgósító ereje is abból áll csupán, hogy az idióta plázaribanc (bocsánat, hölgyeim!) kezében a jégkrém minden harapás után visszanő, ami hatására a többi egysejtű is odasereglik és cuppogva szemlélik az isteni csodát. Kerek szemekkel bámulom én is a történteket és azt kérdezem, hogy ekkora kreativitással miért nem Fedél nélkül-t árul az ötletgazda a Nyugati téri aluljáróban?

Ha ezeket az élményeket veszem alapul, akkor idillikus országban élek. Azonban nyitott szemmel járom a kerületet, a várost és néha beszélgetek a kedves állampolgárokkal is. Jelentem, nekik nem szólt senki, hogy vége a válságnak. Azt látom, hogy a pannon pumának csatakos a bundája és csillagokat lát az éhségtől. Tehát júniusban a kérdés nem az, hogy Agárd, vagy Siófok, hanem villanyszámla, vagy paprikás krumpli. Persze, lehet álmodozni, hisz a lottónyeremény megint felkúszott majd’ négy milliárdig, csak hát a szelvény árából adnak egy kiló kenyeret is. Az biztos.

Bár, mióta van kábeltévénk, azóta látok alternatív valóságokat is. Például valahányszor a Muzsika Tv-re tévedek, sokkol az ott látható realitás. Múltkor a Showder Klub valamelyik adását néztük és innen kapcsoltam véletlenül a mulatós tévére. A stand up-os gyerek lökte a gyenge, vagy a Hofitól nyúlt poénokat (a többségüknek ez a kettő a repertoárja). Egyszer-egyszer mosolyogtunk, de egyébként fapofával néztük az erőtlen kapálózást. Hiába, a létbizonytalanság következtében a kedélyállapotunk sem a régi már. Csatornaváltás után azonban olyan stúdiókép tárult a szemünk elé, amit jó tíz éve láttam utoljára Esküvő Lajos, alias, Lagzi Lajcsi műsorában, a rémséges emlékű Dáridóban. A Diridári című borzalom látványvilága olyan, mintha aratáskor a kukoricaszállító Skoda Liaz karambolozna a kultúrház hosszú asztalával a mezőn, amit végignéz egy félőrült, harcsabajszos cukros bácsi. A baleset közepén érdekes lények a hangszórókból jövő zenére próbálnak tátogni, mintha ők énekelnének, míg az asztalnál ülő díszes társaság, hát… hogy is mondjam, táncol, bár olyan, mintha áramkörbe lennének kapcsolva és a kettőhúsz rángatná őket. Ez az úgynevezett dáridómozgás, amit az anyaműsortól vettek át. Ott, az egyik kézben pogácsa volt, a másikban borospohár és ülő helyzetben oldalsó törzsdöntögetéssel élvezték a zenét. A Diridáriban ez úgy módosult, hogy nincs péksütemény, a poharak meg, azonos mennyiségű folyadékkal, egyenlő távolságban le vannak ragasztva az asztalhoz. Szabad a kéz, így lehet tapsolni, integetni, miegymás. Szériatartozék még két (rájuk nézve erősen fellengzős jelző) táncosnő, akiknek a mozgáskultúrájuk annyiból áll, mint a felhúzható télapónak, amelyik a Jingle Bell Rock-ot énekli. Tehát eme vízióhoz képest a szürrealisták alapvetése, az esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon, egyszerűen bakfitty. És ekkor lépett színpadra a művész…

A zenetévékhez hasonlóan ezen a csatornán is kiírják a produkció elején az előadó nevét és a dal címét: Szega & Frédó- Zakatol a szívem. SZEGA & FRÉDÓ! Bazz’! Leestünk az ágyról és gurgulázva röhögtünk a szőnyegen! Nem tudtuk abbahagyni. A duó amúgy két fiatalembert takart. Fekete, ezüst diszkó gyöngyökkel kirakott izompólóban, dzsigolósan koptatott farmerban és ködvágó cipőben tolták. Tucc-tucc alapon nyüszítés gitárral úgy, hogy gitár nem is hallatszott a zenében. Ennek ellenére ők pengették, mint a nyavalya.

Az ilyen típusú műsorok kapcsán mindig felvetődik bennem a kérdés, hogy a közönség miért nem tud úgy mulatni, mint egy igazi magyar? Már ha egyszer azok vagyunk. Tudom, osztrák, német ötleteken alapul mind, de mi a francér’ akar jódlizni egy magyar? Minősíthetetlen módon koppintanak a germán, a roma, a görög kultúrákból, holott állítólag messze földön híres a magyar virtus. Hol van?

Akik akartak, a hét végén megemlékeztek a rákoskeresztúri Trianon-emlékműnél. Láttam a buszból. Az igaz magyarok lobogtatták az Árpád-sávos lobogóikat, volt szittya népviselet, „Vissza Erdélyt!” -transzparens, meg ilyenek. Mondjuk, ha én az anyaországtól elcsatolt területen élnék, eszembe se jutna ismét Magyarországon lakni, látva azt, mi folyik az országban. Az a helyzet, hogy a legtöbb szomszédos régióban könnyebben élik a hétköznapjaikat az emberek, mint itt. Ha pedig magyarkodni akarunk, mutassuk meg, hogyan dobjuk el az agyunkat, de könyörgöm, ne más kultúrák rítusaira!

Szörnyülködöm, pedig ekkor még nem láttam a Házibuli Attilával című műsort, ami a soron következő program volt a Muzsika Tv-n. A valóság egy újabb darabkája. Azóta tudom, hogy az arra fogékonyak, akár 24 órában csodálhatják Attilát, ugyanis amikor az egyik csatornán véget ér, egy másikon akkor kezdődik. Olyan, mint a napfelkelte. A címszereplő egyébként érezhetően a dauerolt hajú ötvenes asszonyoknak specializált romantikát helyezi előtérbe, ami azt jelenti, hogy Zámbó Jimmy és Máté Péter dalai szólnak kifulladásig. Emellett a megjelenésében is a vadromantikát próbálja kommunikálni. A hajában gusztustalan, szőke melírcsíkok, félig kigombolt, rózsaszín ing, a nyakában kereszttel, olaszos farmer és a kötelező ködvágó topán. Az arcáról levakarhatatlan bugyuta, ám sármos mosolyával olyan hangtartományokat képes felvételről kiénekelni, mint egy herélt bakkecske. A vendégek sem akárkik. Szériatartozék a magyar Modern Talking, vagyis a Dupla Kávé, aztán Csokis Tibi, Tajtiboy, Kondás Karesz, Csókos Miska, a Piás Nővérkék, Roberto, a mulatós masszőr, Teki Lala, Roma Jilo és a krematóriumból előhúzott Kadlott Karcsi. Megfigyeltem, hogy nincs akkora méretű Hawaii-mintás ing, ami eltakarná az óriásira duzzadt máját és nincs az a sminkmennyiség, ami emberbarátivá tenné vizenyős tekintetét. Ő sutba vágta a romantikát és folklóros erotikától fűtött, buja rímekkel hergelte a nagyérdeműt: „Van egy kislány Kanyárba’, gyönyörű a popója, kivinném én a fasorba. Azt a kusza nemjóját, megfognám a popóját, Istenem, de csuda volna. Nem lenne gond a meleg takaróra, felhúznánk a köcsögöt a karóra.” Eszméletlen, ugye?

Hasonló parasztvakítás megy a Viván is. Azonban a valóságnak ez egy korántsem veszélytelen szegmense, ugyanis a célközönség hajlamos valóságként megélni az ott látható klipvilágot. Az egyszerű ember kiugrik Dubaiba lovaspólózni, mondjuk kedd reggel, mert akkor épp ehhez van kedve. Ha már ott van, kipróbálja a siklóernyőzést is, mert Dubai szép felülről és szerez magának egy sportkocsit is. Mivel még nincs kedve hazamenni, este elmegy valami exkluzív klubba és flörtöl pár szupermodellel is, mert az ilyen helyeken meglehetősen nagy koncentrációban fordulnak elő. GYEREKEK, EZ IGAZIBÓL NEM IS ÍGY VAN! A klipet a kiadó és a szponzorok finanszírozták, hogy Te megvedd a jegyet a sztár koncertjére és letöltsd fizetősen az Itunes-ról, vagy bárhonnan. Ezek a bácsik ebből élnek, tudod? Ja, és ne utáld a szüleidet, amiért nem hajlandóak adni nyomorult kétszázezret aegy Luis Vuitton-táskáért, kétszáznegyven helyett. Akciós. Ők ennyi pénzből tartanak el téged, meg a két tesódat is. Jó lesz neked a háromezer forintos is, a Tigris Centerből. Szinte ugyanolyan.

Tényleg jó, ha egész héten koplalsz a barátnőiddel együtt, csak azért, hogy szombat este kibérelhess egy limuzint? Elhiszem, felemelő érzés királynőként megérkezni a diszkóba, de tudja azt mindenki, hogy haza már a harminc éves Ikarusszal fogsz menni. Akkor meg mi értelme? Hidd el, nagyon kevés lányból lesz playmate és nagyon kevés pasinak van Budán penthouse-a, ahová egy éjszaka alatt felvihet négy-öt szerencsétlent. Tudom, ők ezt mondják, de nem szabad mindent elhinni.  

Amúgy lejárt a bérletem. Akárhogy osztok-szorzok nincs rá a 9800 forintom. Talán veszek egy jegyet, és ha szerencsém van, napokig morzsolgathatom a zsebemben lyukasztás nélkül. Ez az én valóságom. Utálom, mert tudom, nem itt kellene lennem és nem ezt kellene csinálnom. Ha jön az ellenőr, hiába mondom, hogy csak egy megállóra ugrottam fel. Nem hiszi el és az a baj, lassan már én sem hiszem, hogy valaha jobb sorsom lesz és meg tudom venni a bérletet. Szebb jövőt? Baromság.

Móricz vére

„Minden településnek szüksége van hősökre!”- fogalmazódott meg bennem a minap, miközben félálomban a tévét bámultam. Tudniillik a rendszerváltás előtt tiszta ügy volt, hogy a párt által hőssé magasztosított szovjet, csehszlovák, esetleg jugoszláv elvtársakról nevezték el a helyi iskolát és a kultúrházat. Majd a kilencvenes években, miután az egypártrendszer összeomlott, bonyolódott a hőskeresés, hisz minden addig létezőt felül kellett bírálni. Írók, költők, haza nagyjainak a születési és elhalálozási helye jelentősen megkönnyítette a helyzetet, azonban rendszerint elég volt az is, ha Petőfi ivott egy pohár bort a kocsmában, vagy Rákóczinak éppen abban a faluban fáradt el a lova és abrakot igényelt. Napjainkban ismét reneszánszát éli a héroszok kutatása. Amit évtizedekig Moszkva térként ismertünk, az ma Széll Kálmán nevét viseli, de érdekes húzás volt Elvis Presley beemelése is a nagy magyar hősök közé.

Mindez úgy jutott az eszembe, hogy a Csillag születik című műsoron vibrált a képdoboz, amire kókadt figyelemmel meredtem. Néha talán el is aludtam. Ezért gondoltam először, hogy álmodom, ugyanis Lilu kimondta azt a bizonyos szót, amitől a szívem megdobban, a pulzusom szaporábban kezd verni és minden érzékszervem többet kívánna belőle. Nem, kivételesen semmi köze a szexhez.

Ezzel egy időben a képernyő bal sarkában is megjelent a szó és én kipattant szemekkel a tévére tapadtam. Szürreális élmény volt, melyhez hasonlót Bunuel klasszikusában, az Andalúziai kutya című filmben láttam utoljára. Miközben a Hold előtt elúszik egy felhő, a férfi ugyanebben ritmusban vágja át a nő retináját borotvával. A szó, melyet a képernyőn láttam, ugyanígy vésődött belém: PRÜGY. 

Kívülállóknak e betűsor semmit sem jelent, nekem azonban mindent, hisz e Borsod megyei településről származom. Itt töltöttem ifjú éveimet, jártam iskolába és itt voltam először szerelmes. Közben két fiatal gyerek sétált ki a színpadra. Egyik zongorához ült, a másik mikrofont fogott a kezébe. Prügyi Duóként konferálták fel őket. Minden világossá vált. Fiatal korukból fakadóan egyiket sem ismertem, és nem nagyon tudtam hová tenni a formáció nevét sem. Fantáziátlan. Egykazettás, a kilencvenes évek elején muzsikáló, mulatós bandára emlékeztetett. Bár, ha nincs benne az a szó, nem kapom fel a fejem. Horváth Charlie-tól adtak elő egy dalt, abszolút középszerűen. Nem mondom, tehetségesek, tud zongorázni, tud énekelni, de a katarzishoz édeskevés. Több ezren voltak a selejtezőn, legalább ilyen tudással. Mégis őket választották, gyaníthatóan az állítólagos nehéz anyagi sorsuk miatti együttérzésből, meg amúgy is eltanácsolták őket az előző szériában. Legyenek ők.

Nyilván, csak a hülye nem tudja, hogy a kereskedelmi csatornák tehetségkutatói kizárólag a beküldött SMS-ek, a szponzorok és a műsor körüli hype miatt életképesek. Innentől kezdve, teljesen mindegy, ki lesz az első és ki az utolsó. A következő műsorra úgyis elfelejtjük a nevüket is. Villámkérdés: Ki nyerte az előző X-faktort? Na, ugye! Az út a fontos, nem a cél, mint azt keleti bölcsek már évszázadokkal ezelőtt leírták. Amúgy is, évente háromszor keresik a következő fél év sztárjait, majd’ egy évtizede. Aki méltó volt rá és rendelkezik kellő exhibicionizmussal, azt már felfedezték. Kis ország vagyunk. Ki lehet terjeszteni az életkort és a földrajzi határokat, de lássuk be: nincs ennyi tehetségünk. Nagyüzem van, ahol hónapos celebet termesztenek.

Ilyenformán miért ne lehetne pont Prügyről új hősöket találni? Megpróbálták, bejött. Ott laktam és átéltem egy új kultúra létrejöttét. Jean Claude van Damme akciófilmjei a jin, melyek a vagányságot, a „pujaro” életstílust hozták. Ez összeolvadt a janggal, ami Bódi Guszti zenéje, a gyengéd érzelmek palettája. Mindez nyakon öntve a Karát Centerből szerzett, S-es méretű izompóló laza magabiztosságával. Be cool! Légy király! Illetve: Be dzsukel! Szinte látom magam előtt, ahogy a fiúk forró nyári délutánokon az orvosi rendelő előtt, vagy a falu végén, a „kakasülőn” gyakorolnak. Száll a nótaszó, egész’ Csobajig! Miért, mit csináljanak? Golfozzanak? Mondjuk, gyanítom, hogy csak Prügyről, még legalább húsz gyereket össze lehetne szedni, legalább ilyen adottságokkal. Csak ők még táncolnának is hozzá.

Mindazonáltal Prügy könnyűzenei tehetségeit, legalábbis amit valaha tíz embernél több hallgatott, nagyon könnyen össze lehet szedni. Akiknek sikerült a község határait átlépnie, az a Tűzpiros Rózsa nevű, autentikus roma zenét játszó banda volt a kilencvenes évek legelején. Két kazettát éltek meg. Szerintem rajtam kívül már senki sem emlékszik rájuk. Aztán ott van az Inferno Metalcore System, ami egy viszonylag nagy múltú és viszonylag sikeres metál csapat, akik rendesen fesztiváloznak, turnéznak, meg minden. Még slágerük is van. A Kamion című dal, ami hát, hogy is mondjam, nem egy mobil csengőhang kompatibilis szerzemény. A vasárnapi, templomi orgonaszót nem számítva, nem marad más, csak a Prügyi Duó.

Én drukkolok nekik, mert rendkívül érdekel, mi lesz a továbbiakban. No, nem az a része, amit Puzsér kritikus találóan megfogalmazott, miszerint azokra a falunapokra fogják őket hívni, ahol a településnek nincs elég pénze Demjént, vagy Charlie-t elhívni. Ez tiszta sor. Sokkal jobban izgat egy helyszíni riport. A falu ugyanis olyan hatalommal találta szemben magát, ami példa nélküli eddigi történetében. A televízió kínálta nyilvánossággal. Élénken élnek még emlékezetemben a régi sportnapok, az iskolai farsangok és a szavalóversenyek. Ezeket mindig az nyerte, akinek meg kellett nyerni. Tehetségtől függetlenül. Teljesen mindegy, hogy a rendszerváltáson innen, vagy túl nézem. A vetélkedőkön rendszerint a település elöljáróinak a gyermekei álltak a dobogós helyeken, hogy aztán a járási és a megyei selejtezőkön nagyokat koppanjanak az elvtársak csemetéi.

Számomra azért izgalmas a kialakult helyzet, mert itt van ez a két gyerek, akik önerejükből, a falu segítsége nélkül jutottak be az egyik vezető kereskedelmi médium versenyén a legjobb tízbe. Egyáltalán ismerik őket Prügyön? Vajon a polgármester, a jegyző és a község többi elöljárója szintén olyan kerek szemekkel meredt a tévére, mint én, amikor megláttam azt a szót? Megint jön a bunueli, szürreális látomás. Elképzelem amint Ördög Nóra a Pepsi büfé előtt interjút készít Erdei Sanyival, a falu első emberével, mer’ hát csak megkérdezi őt is. „Ööö… mi nem tudtunk, hogy ez lesz. Azt se’ tudjuk, jártak-e iskolába egyáltalán, ööö… de ha igen, biztos jó tanulók voltak. De ha tudjuk, hogy sztárok lesznek az RTL-en, legalább közmunkát adtunk volna nekik. De nem tudtuk. Legalább szóltak volna!” A Prügyi Duó a falu utcáin sétál, nyomukban húsz-huszonöt tizenéves, hirtelenverbuvált rajongóféle. Vágóképként beszúrják a templomot, hisz az úgyis olyan romantikusan falusias, majd felülnézetből látom Prügyöt, hisz helikopterrel hozták a sztárokat. A focipályán le tud szállni. Úgysem használják semmire.

Nekünk Móricz Zsigmond a hősünk, mert gyermekként a településen élt néhány évet a családjával. Szerteszét szopatták szerencsétlent. Persze, ekkor még senki sem tudta, mi lesz belőle, ha felnő. Bár tudták volna, akkor biztos nem etetnek vele macskahúst. Ennek ellenére, ma minden róla van elnevezve a faluban. Valószínű forog a sírjában.

Kedves falubeli elöljárók! Legyen szemetek a látásra! Íme, itt vannak az új hőseink! A celebstátusz karnyújtásnyira van, úgyhogy vigyázzatok, ne essetek abba a hibába, mint anno eleitek! Nevezzétek át az iskolát, vagy küldjétek a PRÜGY szót SMS-ben a 1799-es számra.

Egy fogatlan hippi vallomásai

Azon gondolkodtam, vajon miért kell minden tavasszal a megújulás elcsépelt eszméjével hülyíteni a népet? Ezzel dobálóznak a legújabb kollekciókat kínáló divatlapok és e zászló alatt menetelnek a nők a jó idő beköszöntével fodrászhoz, valami lazább rőzséért, manikűröshöz, kikeleti karmokért, majd látogatják végig a létező összes ruhaboltot a létező összes plázában, hogy méltóképpen fogadják a rétek virágba borulását és a gólyák visszatértét. Legszebb téli álmaik megvalósulása eme pörgős és trendi napocska, melyet egy kisebb vagyon eltapsolásával és egy idegbeteggé vált férfitárs nyugtatásával zárnak. Most komolyan: hat-hét óra hardcore shoppingolás után számomra letaglózó erejű az a kérdés, miszerint: „A csipkéshátú, vagy a denevérujjú blúz állt jobban abban a boltban, ahol hárommal ezelőtt voltunk?”. Majd jön a kegyelemdöfés: „Nézd, egy új bizsu bolt! Gyere, menjünk be!” Amúgy nem gond, a ruhásboltokban elvagyok, ha van férfiszekció (már ha a ránézésre androgünöknek és a még el nem döntött nemi identitásúaknak szánt kollekciót annak lehet nevezni), akkor érdeklődést imitálva átnézem, had teljen az idő és hát mit tagadjam, nem tudom nem észrevenni a csinos nőket, akik általában hemzsegnek az efféle boltokban. Mindezek mellett pedig várok, várok és várok. Szenvedéssel az arcomon, a próbafülkék szigetéről, a butik óceánjába, a kampós, vállfás ruhadarabok közé védtelenül bedobva, a többi szerencsétlennel, akik kínjukban a telefonjukat nyomogatják, idegesen toporognak fel-alá, vagy az asszony által a kezükbe adott, tucatnyi táska füleit tépdesik ingerülten. Egyébként várakozói karrierem csúcspontja az volt, amikor Novák Péterrel bámultuk egykedvűen, üveges tekintettel a próbafülkét, felbukkan-e valaha a szeretett nő a függöny mögül. Elárulom: a sztárok is ugyanúgy várakoznak, mint mi, egyszerű halandók.

Kissé elkalandoztam a bizsu bolttól, talán azért, mert ez az egyetlen kereskedelmi képződmény, ahová semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó bemenni. Mondjuk, egyszer már erőt vettem magamon és a szerelem hevétől feltüzelve beoldalaztam a 30 centi széles sorok közé. Összepréselődtem a kedves vásárlók kabátjaival, hisz márciusi tél volt, olvadt a hólé a csizmákról, melyben tocsogtunk a metlakin. Miután beküzdöttem magam a bolt belsejébe rájöttem, hogy itt az égvilágon semmi nincs, ami egy picit is felkeltené az érdeklődésem, viszont annál inkább vigyázni kell, nehogy leverjek valamit a táskámmal. Ezután már csak a kijárat lebegett a szemem előtt, ahol hat-nyolc férfi tobzódott és kárörvendő pillantásokkal méregették a küszködésem, amint tangózom kifelé a keskeny sorokon.

Mint fentebb írtam, a nőknél a tavaszi, rituális plázajárást a megújulás eszméje mozgatja. A férfiaknál ez máshogy működik. Én is érzem a hőmérséklet emelkedésével a változás szelét, azonban nem a külsőségekben keresem a megoldást. Néhány éve például az angoltudásom tökéletesítését tűztem ki célként, majd egy normális munkahelyen való elhelyezkedést. Eddig egyik sem sikerült. Idén a fogaim következtek, melyek elromlottak, miután kihagytam néhány évnyi fogorvosi vizsgálatot. Célom: a hollywoodi mosoly.

Bevallom, a számban kialakult helyzet a Nebulónak és a kommandós filmeknek köszönhető. Kiskamasz koromban édesanyám az édesiparban dolgozott és kedvezményes áron jutott a Nebuló nevű, piros, gyógyszer ízű bevonattal futtatott grillázscukorhoz. Már régen nem gyártják. Szerencsére, hisz pusztította a fogakat, mint az említett kommandós mozikban az amerikai deszantegység a vietkongokat. Ezek a filmek a kilencvenes évek videó korszakának borzalmai voltak. A minden ölési technikát birtokló hős megmenti barátnőjét a mandulaszemű ellenségtől. Két-három zacskóval elrágtam egy film alatt.

Ma már biztosan tudom, hogy a médiapszichológusok vesszőparipája, miszerint az erőszakos filmek, erőszakos felnőtté butítják a gyereket, nálam egyáltalán nem igazolódott be, pedig irtózatos mennyiségű mocskot megnéztem. Bátran kimondhatom, hogy mindenkit szeretek és semmilyen agresszív hajlam nem lappang bennem. Sőt, a legtöbb esetben nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. Mint egy hippi. Egy fogatlan hippi.

Nyilván, a fogorvosokról mindenkinek a félelem ugrik be először, de én rájöttem, teljesen alaptalanul. Az első alkalom után már nincs mitől rettegni. Bár, nem tagadom, amikor időpontot kértem a doktortól és a fogam élettelen reccsenése közötti periódusban nagy utat kellett megtennie a tudatomnak, hogy elfogadja: itt bizony húzás lesz. És nem a lottószámoké.

Egy hetem volt mentálisan megedződni. Amikor beléptem a váróterembe egy íróasztal méretű, kétkazettás, bakelit lemezjátszós hifitoronyból sustorgott halkan Cserhátitól a Hamu és gyémánt. A sztereotípia szerint komolyzene illik eme helységhez, de igazán Dr.Alban lett volna stílszerű. Rá bizonyára már kevesen emlékeznek. A kilencvenes évek elején kezelte a svédek fogait, de az istenadta nem elégedett meg a hivatásával és albán kecskepásztort idéző orgánumával klubslágereket óbégatott. Még olyan című száma is volt, hogy „Go see the dentist”. Na, az illett volna ide.

Az asztalon egy Népszabadság és egy Hot magazin hevert. Nem jellemző, de az utóbbiért nyúltam. Gondoltam, a lidokain után már úgysem fogok tudni röhögni. Népszabit meg lehet olvasni elzsibbadt pofával is. „Én láttam meg először a kisfiam fütyijét!”- olvastam elkerekedett szemekkel a díva megdöbbentő vallomását, ami már önmagában felért egy gyökérkezeléssel.

Amikor beléptem a rendelőbe, megpillantottam a hetven körüli, agg mestert, akiről ordított az évtizedek rutinja és a türelem. Beültem a székbe, majd megvizsgálta a fogaimat. Rövid töprengés után elmondta mi a teendő és ennek mennyi az ára. Elsápadtam. Nagy korty vizet nyeltem a már előre mellém készített kobaltkék műanyagpohárból. „Átgondolnám még ezt és majd a jövő héten talán…”- habogtam határozatlanul, de az agg mester barátságosan, de kellő erővel lefogta a vállaimat, az asszisztens pedig a fejemet. „Kezdjük el most, ha már egyszer a székben ül!Hahahahaaa…” Ez volt az utolsó mondat, amire figyeltem és láttam, ahogy kézen fogva közelednek felém az agg mester köpenyére hímzett vidám fogacskák, kantáros, zöld overállban. Ezután már csak egy szúrást éreztem. Nem fájt. Annyira. Kitámolyogtam a rendelőből megvárni, amíg gumicukor állagúvá válik a szám belseje. Most már jöhetett a Népszabadság és az aktuálpolitika. Mielőtt el tudtam volna olvasni, hogy aznap milyen adónemet talált ki a narancsos király, már szólítottak is. Reményveszve foglaltam helyet a mágikus székben. Lehunytam a szemeimet és gondolatban próbáltam távol kerülni a rendelőtől. Semmit sem éreztem a beavatkozásból, csak hát borzalmas érzés, amikor a nyelvemmel nem érzem azt, ami nem olyan régen még ott volt. Lehet pótolni, fogják is, de egy picivel kevesebb lettem…

A következő alkalommal a mester egy harminc körüli doktornőre bízott. Tudom, nem szép dolog holmi előítéletek alapján véleményt alkotni, de én határozottan féltem, ugyanis e fiatal nő, számomra nem sugallta azt a nyugalmat és professzionalizmust, amit az öreg mester igen. Tévedtem. Már az injekciót olyan leheletfinom szelídséggel szúrta be, hogy azt hittem, még el sem kezdte, közben már végzett is. Azóta heti egyszer randizom a Fogtündérrel. A szám szépül, a pénztárcám pedig apad. Éljen a tavaszi megújulás.

Persze, utólag könnyű okosnak lenni, mert ha tudtam volna gyerekként, hogy a Nebuló szét fogja roncsolni a fogaimat, akkor nem eszem. Illetve tudtam, de abban a korban senki nem foglalkozik ilyesmivel. Most jöttem rá, hogy utólag fizetünk minden fiatalkori ballépésünkért. Ami akkor nem érdekelt, ma súlyos ára van. Szóval óvjátok a fogaitokat, ne nézzetek szemét kommandós filmeket és szeresetek mindenkit, akit lehet. Legyetek hippik, barátaim!

A hálózat csapdájában?

Körülbelül másfél hete történt, hogy egy kellemes, kora tavaszi reggelen összeomlott a Facebook. Ha jól emlékszem, március hetedike, szerda volt. Emberek ezrei írták be napi rutinként böngészőjükbe az ébresztő kávé illatától vezérelve a címet, mely dollármilliókat ér, majd pár másodperccel később legalább ennyi átok hullott Mark Zuckerberg felmenőire, amikor többszöri próbálkozás után is folyton ugyanazt a válaszpanelt dobta ki a gépük:”A kért weboldal nem érhető el.”. Mint később kiderült, csak pár órára állt le a rendszer, mégis, bármennyire furcsa a párhuzam, hatását tekintve a 2001-es World Trade Center elleni merénylethez tudnám hasonlítani az eseményt. Igaz, csak lokális szinten, hisz az üzemzavar néhány országot érintett csupán. A sajnálatos amerikai események körülményeire szinte mindenki emlékszik. Tudják, hol és miként töltötték azokat az órákat, mely túlzás nélkül megváltoztatta az addig ismert világot. Én fizikaórán voltam. A szünetben a padtársam halkan, de méltóságteljesen odasúgta, hogy kitört a harmadik világháború, ugyanis vadászgépek támadták meg Magyarországot. Valahányszor visszagondolok az esetre, mindig a régi vicc jut az eszembe, miszerint az újság megírta, hogy Moszkva utcáin Mercedeseket osztogatnak. Ehhez képest a valóságban Volgák szerepeltek és nem osztogatták, hanem fosztogatták őket. Persze, a merülőforralók világának tanulmányozása helyett bekapcsoltuk a tévét és követtük az eseményeket. Kirajzolódtak a történtek, melyek még ma is elevenen bennünk élnek. Ahogy látom, a „Facebook-zavarnak” szintén van akkora jelentősége, hogy évek múltán mérföldkőként fogunk tekinteni rá.

„Nem nagy ügy, ha a Facebookot nem nyitja meg, akkor egy másik oldal böngészése közben fogok magamhoz térni. Van milliónyi weblap.” Nyilván, rengetegen voltak, akik így reagáltak azon a szerda reggelen és bármennyire morbid, ki kell mondani, hogy bizonyára volt olyan, aki az amerikai merényletekre is csak egy vállrándítással reagált. Azonban honfitársaink többsége, ha nem is emlékezik meg naponta mély kegyelettel az áldozatokról, de legalább empatikus és rendszeresen használja a Facebookot is.

Kezdetben vala az Iwiw és miután kikunyeráltunk egy meghívót, megismerkedhettünk a társas kapcsolatok egy egészen új, addig ismeretlen formájával. Nem volt többé szükség évtizedes barátságokra, közös élményekre, elég volt, ha kis túlzással egymásra néztünk valakivel és máris ismerősnek jelölhettük. Egyetlen probléma a nevének kiderítése volt, mert ma is ez a kulcsa mindennek. A név. Úgy tűnik, ez esetben nem jött be Madách Imrének, az Az ember tragédiájában vizionált jövőképe, miszerint az embereket csupán számokkal fogják jelölni és így különböztetik meg egymástól. Valójában viszont nem kétszázkilencediknek, hanem Cassiusnak, nem hetvenkettediknek, hanem Michelangelonak tekinthetjük meg az Iwiw, vagy Facebook profilját.

Mai szemmel nézve a kőkori Iwiw egy komótos, ráérős kávézás volt valamely ötven feletti, bölcs barátunkkal, mégis „iszonyat pörgős dolognak” tűnt a kétezres évek elején. Ebbe a szerepbe ért bele napjainkra a sokáig legnépszerűbb közösségi csatorna, hisz sokan használják ma is, viszont ahogy látom, főleg a negyven felettiek platformja lett. Számomra különösen kedves az a jó hatvanas házaspár, akik a tévé Kívánságkosara helyett az Iwiw üzenőfalán küldenek avíttas Máté Otília és Bangó Margit dalokat a régi osztálytársaiknak, hogy emlékezzenek a régi szép időkre és itt búcsúznak elhunyt ismerőseiktől is. Imponáló, ha az idősebb korosztály nyit az új technológiák felé, azonban a harmincon aluliak idővel beleuntak a sokszor megbízhatatlan hálózatba és valami „gyorsabbra” vágytak. Én is. A konkurencia próbálta kiváltani a mamut Iwiwet a hazánkban eleve kudarcra ítélt hi5-al, a MyVipel és a múzeumi leletté nemesedett Myspace-el, többnyire sikertelenül. Az Iwiw elődjének tekinthető Osztálytársak.hu pedig már öt éve is a vicc kategóriája volt.

Érdekes módon, a Facebook csendesen működött évekig az Iwiw mellett, szinte észrevétlenül. Volt pár ezer magyar regisztráltja, de a „Facebook-boom” 2010 tavaszáig váratott magára. Pár hónap alatt kétmillióra dagadt a hazai felhasználók köre és az őrület a tetőfokára hágott. Mindenki az Iwiw haláláról beszélt. Egyébként számomra az egyértelmű hatalomátvételt a tavalyi Iwiw Experience Party jelentette, melyre rajtam kívül valószínűleg már a szervezők sem emlékeznek. Az elektronikus zenében nívós és közönségcsaló neveket felvonultató eseménynek kibérelték a Syma Csarnokot és a buli promóciójára a létező összes médiumot felvonultatták. Még Facebook eventet (!) is létrehoztak a toborzásra, az eredmény viszont több mint elkeserítő volt. Két-háromszáz ember lézengett a hatalmas csarnokban, mely látogatószám még egy kis klubban is maximum nullszaldósra hozza ki az éjszakát. Hat-hét évvel ezelőtt egy ilyen rendezvénnyel bankot robbanthattak volna. Sőt, megkockáztatom, ha ugyanezt „Facebook-licenszbe” rendezi valaki, akkor is garantált lett volna a teltház.

Innen már lefelé vezetett az út. Elloptak a Facebookról mindent, amit nem szégyelltek és játékot hirdettek, mely szerint látogatni kell az oldalt és használni az alkalmazásokat. A netező nép nyerhetett plazmatévét, okos telefont, miegymást. Ja, és ma már meghívó sem szükséges a regisztrációhoz. Ezen időszakban minimális növekedést elértek ugyan, azonban a működtetőknek be kellett látniuk, hogy az aranykor leáldozott. Hisz egy ilyen típusú weblapot nem kényszerből nyitnak meg, hanem az embertársaik iránt érzett ösztönös érdeklődéstől vezérelve. Bármennyire hülyén hangzik. Béke poraira.

Ha az Iwiw kávézás öreg barátunkkal, akkor a Facebook a szombat esti diszkó a haverokkal az egyéjszakás kaland előtt, miután jóllaktunk a gyorsétteremben és bóklásztunk a plázában. Az új generációnak erre van szüksége. Nekem is. Sőt, a negyven felettiek is tömegével regisztrálnak, mert túlzás nélkül, ma itt történik minden.

A kezdőlapom, a Freemailről (melyért jobb körökben már öt évvel ezelőtt is kiröhögtek) Facebookra változott. Ez jelenti a kiindulópontot és a fő hírforrást, melynél jelenleg nincs gyorsabb médium. Például Whitney Houston halálhíréről néhány óra alatt mindenki tudott. Michael Jacksonnak ehhez legalább egy nap kellett 2009-ben, úgy, hogy milliók csak az esti híradóból értesültek a tragédiáról. Azonban sebessége óvatosságra int, ugyanis ismerőseink függvényében a megosztások valóságtartama néhányszor megkérdőjelezhető. Mondjuk, ilyenek azok az alkalmazások, melyekkel meg lehet nézni, hogy kik látogatják a profilodat, vagy valamely óriáscég nagy „lebukását” ígérik. Ezek általában „lájkvadászok”, akik szinte pillanatokon belül akár több tízezres csoportot hoznak létre. Ez reklámszempontból felbecsülhetetlen értékkel bír, hisz bárhogy is van, a Facebook, a különböző márkáknak és a cégeknek kitűnő népszerűsítési felületet biztosít.

Ha visszatekintünk régi Iwiwes adatlapunkra, amit már évek óta nem módosítottuk és nem is látogatjuk csak havonta egyszer, könnyen elszégyellhetjük magunkat, esetleg mosolyt csalhat arcunkra akkori önmagunk, melyet láttatni engedtünk. Ismerősök, akik már a leghalványabb emlékeinkben sem élnek, személyes idézetek, kedvelt rajongói oldalak és a megosztott képek, melyek mintha a családi archívumból kerültek volna elő. Ezek voltunk anno, öt-hat éve. Gáz, ugye? Viszont úgy gondolom, hogy azt a személyiségünket „komolyabban” vettük, mint a Facebookos profilunkat. Ha elfogadjuk George Gerbner, magyar származású kommunikációkutató tézisét, miszerint minden médium egy-egy érzékszervünk meghosszabbítása, akkor én azt mondom, hogy az Internet, különösképpen a Facebook, a vágyaink meghosszabbítása. Olyan képet alakítunk ki magunkról, amilyet láttatni szeretnénk. A rendszer megadja a kellő anonimitást, maximum a legközelebbi ismerőseink csodálkozhatnak, ha a profilunkra tévednek. A szegény, szerencsétlen elhitetheti, hogy milliomos, a szépből lehet csúnya, vagy fordítva. A személyiségünket akár hetente változtathatjuk. Hódíthatunk vele, de gyűlöletet is kelthetünk. Természetesen szigorúan a virtuális térben. Tudniillik azt vettem észre, hogy sok Facebookos ismerősöm teljesen külön kezeli a valós és a netes énjét. Egyáltalán nem, esetleg pironkodva beszél a megosztásairól, beszúrt linkjeiről, az adatlapján közöltekről. Ezt a kettős énnek tulajdonítom, mely önkéntelenül „üti” egymást. Nagyon fontos megemlíteni, hogy ez nem feltétlenül baj és semmiképpen sem skizofrénia! Mindössze óvja a valóság elől a Facebook személyiségét. Tartsuk tiszteletben!

A közösségi oldalakkal szemben leginkább emlegetett kritika, hogy elsatnyítja a valós kapcsolatokat és csak a számítógép segítségével tartjuk a kapcsolatot barátainkkal. Ez nem teljesen igaz, mert biztosan mindenkinek van olyan ismerőse, akire egyébként soha nem nyitna ajtót, de a Facebookra gondolkodás nélkül felveszi. Látja, mi történik félig-meddig valós énjével, talán néha chaten is megszólítja. Arról nem is beszélve, hogy ma már szinte teljesen ismeretlen embereket is bejelölnek, illetve visszaigazolják az erre vonatkozó kérést. Ezáltal új kapcsolatok jönnek létre, amiket átkonvertálhatnak a valóságba.

Gyakran támadják a közösségi oldalt azzal is, hogy függőséget okoz. Ezt sem lehet egyértelműen kijelenteni. Ezzel kapcsolatban végeztek kísérletet egy amerikai középiskolában. Egy hétre blokkolták az intézmény gépein a Facebookot. A diákok ingerültek, agresszívak lettek. Kiszökdöstek az órák alatt, hogy titokban megnézzék értesítéseiket a telefonjukon. Tény, néhányan 24 órában a hálózatban élnek, mégis túlzásnak tartom a függőség szót. Szerintem az emberek a természetes információéhségüket próbálják kielégíteni. Megkapta ezt a vádat annak idején a tévé, sőt a rádió is. Vicces, nem? Mindezek mellett, bárhol meglátok kék alapon bármilyen piros ikont, vagy egy számot zárójelben, önkéntelenül a Facebook értesítőpanele ugrik be. Tiszta őrület…

Pont emiatt gondolom hasonló súlyúnak a WTC elleni merényletet és a szerdai „Facebook-szünetet”. A 2001. szeptemberi események után talán túlságosan is beszabályozott lett az életünk, igaz ezt mára teljesen megszoktunk. Az emberek szabadságát korlátozták és rámutatnak arra, mennyire sebezhetőek vagyunk, ha elvesznek tőlünk természetesnek tartott vívmányokat. Ugyanez történt március hetedikén is, amikor elérhetetlenné vált a közösségi oldal. Milliók döbbentek rá zavartan és idegesen kisszerűségükre és a hálózat általi függésükre, amit a zavar elmúltával felváltott az eufória. Bár, ezt talán maguknak sem merték bevallani…

Gyönyörű idő van kinn. Ezeket a sorokat is az erkélyen írom. Donganak a méhecskék, virágzik a muskátli, fut a Facebook a gépemen. A világ tökéletesnek tűnik, azonban hirtelen viharfelhő jöhet és megszakadhat az idill. Szedjünk egy csokor barkát és nézzük meg mi az indián nevünk, amíg késő nem lesz.

Gyertya, konzerv, fénykép

Az igazat megvallva, fogalmam sincs milyen nap van, sőt azt sem tudom, milyen évet írunk. Nem is érdekes. Egyébként is régen elveszítettem a fonalat. Talán 2016-ban. Akkor volt az a nagy összecsapás a Borsó utcánál, ami kissé fellengzősen Sajtburger-csata néven vonult be a nem túl dicső történelembe. Pedig mindössze annyi történt, hogy a feldühödött emberek az utcára mentek tüntetni a személyadó bevezetése ellen. Tudniillik az éppen aktuális kormány (azt sem tudom már melyik), havi 3000 forintot akart bevasalni minden állampolgártól csak azért, mert itt él. Egy idő után a demonstrálók (köztük én is) megéheztek. „Együnk honfitársaim!”-szólt valaki és varázsütésre háromszázan indultak el a közeli McDonald’s irányába. Az étteremben befaltak mindent, ami a kezük ügyébe került, majd globalizációellenes rigmusok kíséretében lerombolták a berendezést, majd egymást is. Őrült, indokolatlan pusztításba kezdtek és mit szépítsem: valaki hátulról fejbe csapott a kóla automatával. Emiatt néha lórúgásszerű migrén gyötör és egy jókora forradás éktelenkedik a koponyámon, melynek eltakarására megnövesztettem a hajam.

Az orvost már akkor sem engedhettem meg magamnak. Miután az egészségügy magánkézbe került, fizetőssé vált minden szolgáltatás. Például egy kéztörés ellátása annyiba került, mint a régi szép időkben egy wellness hétvége. Ebből adódóan, ma kevés olyan ember él az országban, aki teljesen ép végtagokkal rendelkezik. Én, szerencsére a fent említett fejsérülésen kívül megúsztam egy bokatöréssel. Néhány éve, amikor már mindennaposak voltak a fosztogatások, körülbelül tízen, elindultunk egy amortizált Skoda Liazzal (amibe Isten tudja honnan szereztek üzemanyagot) a maglódi Auchanba ennivalóért. Ekkor a bolt már igen korlátozva működött és fegyveres őrök vigyázták a kedves vásárlók minden lépését. Az árukészlet is a legalapvetőbb élelmiszerekből állt. Persze, aki tehetősebb volt, az a „pult alól” kaphatott csokit, de akár pálinkát is. Az utolsó forintjainkat összeadva vettünk krumplit, zsírt, sót. Ám egy óvatlan pillanatban, az eladó szerencsétlenkedése folytán, kigurult a pult mögül egy doboz Arany Ászok. Transzba estem. Eszembe jutott, hogy utoljára négy éve ittam sört néhány barátommal, miután a rádióban meghallottuk az akkor kihúzott lottószámokat: 3, 4, 5, 6, 66. Röhögtünk, mint a hülyegyerekek, viszont meg is rémültünk. Rossz előérzetünk volt. Mintha ezek a számok előrevetítették volna a magyar civilizáció összeomlását. Csúnyán leittuk magunkat.

A sör kigurult és én rávetettem magam. Az őr észrevette, suhintott a puskatussal. A bokámat találta el, ami azonnal lüktetni kezdett a fájdalomtól. Felugrottam és menekülni kezdtem. Nem futott utánam, mert védenie kellett a portékát. Utánam lőtt, de nem talált el. Miután visszamentünk a kerületbe, egy üres családi házba húzódtam, felfeküdtem a rongyos kanapéra és kinyitottam a sört. Azt hiszem, ekkor voltam utoljára boldog, annak ellenére, hogy majd megőrültem a sajgó bokámtól. Régi, kellemes emlékek törtek fel bennem féktelen bulikról, nyaralásokról, lusta, vasárnapi filmnézésekről.

De mindez a múltban történt. Pénzforgalom már évek óta nincs, sőt, pénz sincs. Addig követtem az eseményeket és körülbelül a gazdaság is addig bírta, míg egy euróért 980 forintot kértek. Bár, ez a tény akkor már csak jelképes volt, ugyanis az Unióból 2014-ben kizártak minket, miután az Országgyűlés úgy döntött, hogy betegség esetén a munkaviszony automatikusan megszűnik és a maximum munkabér nem lehet több, mint nettó 20 ezer forint. A szociális juttatásokat és a nyugdíjat pedig elfelejthették a derék állampolgárok. Egy kiló kenyér ekkor 1200 forintba került. Egész Európa miattunk szégyenkezett. Emlékszem, hatalmas pánik tört ki és milliók menekültek Ukrajnába, Szlovákiába és Romániába. Ezekben az országokban meglehetősen kiegyensúlyozott volt az életszínvonal. Ma, körülbelül 1 millióan élhetnek az országban, nagyrészt idősek. Én maradtam, mert sokáig bíztam a helyzet jobbra fordulásában, most pedig már nem tudok innen elmenni. Szeretem Magyarországot.

Jelenleg a rákoskeresztúri postán húzom meg magam, ami az Infófal közelében található, a régi kerület központjában. Az Infófal egy hatalmas oszlop, amin az emberek üzenetet hagyhatnak egymásnak, hisz a korábban ismert információs hálózatok, mint a telefon, vagy az internet, évekkel ezelőtt összeomlottak. Azóta áram sincs. Sötétedés után gyertyával világítunk, mely az egyik legnagyobb érték itt, az újkori Magyarországon. A másik a konzerv, amiket még a civilizációban gyártottak. Ha valaki rálel pár dobozra, elhagyott családi házakban, régi gyárakban, hatalomra tehet szert.

Néha, amikor valaki lel néhány kiló lisztet, engem hívnak az Infófalon kenyeret sütni, mert az egész XVII. kerületben csak én maradtam, aki ért hozzá. Kézzel dagasztom be a tésztát, mint az őseink, majd a téglából rakott kemencében sütöm meg, amit a régi polgármesteri hivatal mellé építettünk az épület falaiból. Kivételesnek érzem magam, amiért frissen sült kenyeret ehetek.

            Egyébként nyugalom van. A társaimmal, akikkel élek, megosztunk mindent, amit találunk. Régen belefáradtak az emberek az erőszakba. Rájöttek, jobb a béke. Talán ez az egyetlen előnye a pénz megszűnésének. A Vida-dombot bevetettük kukoricával és burgonyával, a Rákos-patak egy részére pedig rizst ültettünk. Egész jó termés ígérkezik. Néha kapunk a segélycsomagokból is, amiket az Unió küld. Azt hiszem, máshol is hasonlóan élnek, bár nem tudom biztosan, ugyanis mióta a BKV csődbe ment, nem voltam a XVII. kerületen kívül. Ennek már vagy öt éve. Egyik reggel nem indultak el a buszok és a metrók, válaszul az előző este bejelentett 1010 forintos benzin-és 989 forintos gázolaj-áremelésre. Örökre úgy maradtak. Pár hétig még bejártam dolgozni gyalog (a kerékpárnak Rolls Royce presztízse lett), majd a munkahelyek is megszűntek a rájuk rótt adókötelezettségek miatt. Később az iskolák is az enyészeté lettek. Valójában nincs is rájuk szükség, mert a korábbi tudás ma semmit sem ér. Az írás és az olvasás felesleges. Igaz, ezt már a kétezres évek elején is így gondolták a fiatalok. Az igazi tudás a túlélés, gyermekek pedig régen nem születnek.

Néha elgondolkodom rajta, mások vajon hogyan élték meg azt, amikor a televízió képernyője végleg elsötétült és a számítógép sem tudott kapcsolódni a hálózathoz. Soha többé. Nem volt Barátok közt, Facebook, de még netes pornó sem. Igaz, mint írtam, áram sem volt már sokáig. Én meglepően könnyen túltettem magam rajta. Arról nem is beszélve, hogy itt van a közelben a könyvtár, ahonnan néha napokig ki sem jövök. A könyvek érintetlenül fennmaradtak, hisz senkinek sem kellettek. Mások is ide járnak, ha „szórakozni” akarnak, igaz csak nap közben lehet olvasni, a gyertya nagy érték. Valamelyik kerületi gyűjtő házában leltem rá egy ódon, kézzel felhúzható gramofonra, ám lemez nem volt hozzá. Úgy egy hónapja találtam az elhagyatott Vigyázó Sándor Művelődési Házban a körülbelül tíz éves bakelitlemezt, melyen egy Lana Del Rey nevű nőtől a Video Games című dal van. A rozoga gramofon, csodák-csodájára lejátssza a lemezt. Tetszik. Rengetegszer meghallgattam, szerintem a többieknek már a könyökükön jön ki. Nem emlékszem a múltból erre az énekesnőre, valahogy elkerülte a figyelmem. Volt gondom épp elég…

Ha megkérdezném az embereket, hogy szerintük mi az a három legfontosabb tárgy, amitől soha nem válnának meg, az minden bizonnyal a gyertya, a konzerv és a fényképeik lennének. Érdekes módon, miután az egész országot kifosztották, az azonosításra szolgáló papírok mellett a fényképeiket mentette mindenki. A kézzel fogható memóriájukat, melyek csak a kétezres évek elejéig örökítették meg emlékeiket, a digitális technológia robbanásáig. Attól kezdve mindenki a számítógépén, vagy CD lemezen tárolta a fotóit. Persze, utólag mindenki okos: ki kellett volna nyomtatni abból a több gigabájtnyi képből legalább egy albumnyit. Én sem tettem. Van pár képem a szüleimről, a testvéremről, de a legtöbb a kedvesemről maradt fenn. Főleg a kapcsolatunk kezdetéről, amikor még gyönyörű volt minden. Szívesen emlékszem erre az időszakra. Aztán pár év múlva nem tudtunk felülkerekedni a problémáinkon és eltávolodtunk egymástól. Nem tudom mi lehet vele, szerintem egy másik kerületben él.

Mostanában komolyan tervezem, hogy megkeresem a kedvesem. Hiányzik… Holnap kiírok az Infófalra egy üzenetet, hátha tud róla valaki. Egyik barátomnak van kerékpárja, el tudnék menni akár Rákoskeresztúron kívülre is hozzá. Meg kell találnom!

Ezen kívül majd’ megőrülök egy korsó sörért. Legalább tíz éve nem ittam. Rábeszélem a társaimat, hogy jövőre műveljük meg a Főteret, vessük be komlóval és malátával. Ha szerencsénk van, két év múlva ihatunk a friss főzetből. Szép lesz minden!