Egy kis optimizmus
Egy februári délelőtt az időjárás úgy döntött, hogy megvicceli a telet már halálosan unó embereket. A hirtelen támadt szél felszárította a tegnapi, gyönyörű hószőnyegből maradt latyakot, majd elzavarta a Napot hetek óta takaró felhőket. Nem sokkal később az út szélén maradt pocsolyákban megcsillant az év első napsugara és minden újra élni kezdett.
Az emberek azt hitték, itt a tavasz. Az idősebbek széthúzták télikabátjaikat, leültek a Városközpont padjaira és élvezték az ajándékba kapott rövid kikeletet. A lányok rögtön lengébb ruhákba bújtak és jókedvűen csicseregtek a buszmegállóban, mint a verebek a háztetőkön. A tizenéves lazagyerekek rögtön rövid ujjú pólóra cserélték kabátjaikat, melyeket beletapostak a hátukon lévő iskolatáskáikba. Enyhén terpesztett lábbal (hogy ne csússzon le róluk a csípőjükig letolt nadrágjuk) és „enyém a világ” érzéssel a szívükben vonultak át teátrális mozdulatokkal dohányozva a parkon. Közben a szemközti kereszteződésnél lévő hatalmas hőmérő már plusz nyolc fokot mutatott és mindenki boldog volt.
Látva eme idilli képeket, én ép’ a gyógyszertárba sétáltam nátha elleni antibiotikumért. A pénztárnál egy gigantikus méretű csípővel megáldott öregasszony állt előttem és markolta nejlonszatyra száját, melyben az akkor vásárolt pirulái voltak. Körülbelül tizenöt dobozzal. „8719 forint lesz. Törzsvásárlói kártyája van?”- kérdezte egykedvűen a patikusnő. „Jaj, majd’ elfelejtettem! Tessék!” A nő lehúzta, a végösszeg 8705 forint lett. „Ez nagyon jó! Köszönöm!”- dalolta örömében a vénasszony, miközben a kijárat felé vánszorgott.
A patikából a buszmegálló felé ballagtam és ösztönösen a Vásárcsarnok felé pillantottam. A látványtól szinte sóbálvánnyá merevedtem. Már távolról hallottam az okarina idegesítően negédes hangját és egyből tudtam, hogy efféle csendháborításra csak a batyus indiánok képesek. Ott is voltak a piac bejárata előtt, teljes harci díszben és fújták a pánsípot, mint az őrült. Igaz, a hangszer akkor is szólt, amikor a playback kommancsok éppen a törzsi fülönfüggőket kommendálták az egybegyűlteknek és az instrumentum a törzsfőnök övébe volt bedugva, de ezen azt hiszem senki sem akadt fenn. Én sem. Lépten-nyomon beléjük botlok a városban, és ha jól sejtem, 2013-ban nem túl menő indiánosdit játszani. Úgyhogy nem fogyhatnak jól a bölény cserzett bőréből készült nyakláncok és az Ülő Bika által dedikált Tribal Ocarina Hits című CD-k sem. Gondolom örülnek, ha egy-egy ilyen manitu road show alkalmával legalább az üzemanyag árát sikerül megkeresni. Nem, már nem lóval járnak, a pénz nem abrakra kell. Meg amúgy is hülyén nézne ki a hangfal a ló oldalára kötve.
Amitől lebénultam, mint a gólyát látó kecskebéka, az a helyszínen zajló másik esemény volt. A piac bejáratának jobb oldalán ugyebár a Csingacsguk Band turnézott, míg stílszerűen a bal oldalon, a helyi MSZP késő ötvenes aktivistái állították fel pavilonjukat és hergelték a népet „ELÉG VOLT!” feliratú transzparenseikkel. A két buli szürreális mixtúrává folyt össze és egészen különleges, repetitív zenei élmény volt, ahogyan az ultragiccses pánsíp zenére a vörösök a „Mocskos Orbán, mondjon le a kormány!” rigmust skandálták ütemre. A törzsfőnök egyik kezében a Tribal Ocarina Hits CD volt, míg a másikban a párt szóróanyaga kormányellenes jelszavakkal. Az ellenzék, idősödő apródjainak arcára az indiánok harci csíkokat festettek és így gyűjtötték az aláírásokat a polgári narancsok intézkedései ellen. Földöntúli élmény volt.
E látomás által megszédülve botorkáltam tovább a buszmegálló felé és úgy döntöttem, hogy még nem megyek még haza, hisz öröm kinn lenni ebben a csodálatos időben. Eszembe jutott, hogy húsgolyó akció van az Ikeában. Körülbelül egy éve nem ettem ebből a svéd kulinaritásból. Egyrészt, mer’ ezerkettőt biztos, hogy nem adok tíz kicsi húsgombócért főtt krumplival és áfonyaszósszal, másrészt pedig évi egy adag bőven elég belőle. Buszra szálltam és rögtön a második megállóban két idős bácsika ült mellém és beszélgetni kezdek: „Itt van ez a hülye csatorna is.” –mutat az út szélén lévő kivájt árokra, aminek a szélén overálos munkások ültek. Cigiztek és beszélgettek. Látszott, ők is örültek a melegítő napsugaraknak. „Szerintem el se fog készülni, amíg élünk.” –legyintett a másik.
- Azt mondják a köröm még utána is nő egy ideig, miután meghaltunk, csak nincs aki levágja őket.
- Hát akkor már nem mindegy?
- Ezt mondom én is, ha már meghaltunk, nem mindegy, hogy lesz-e csatorna, vagy sem?
Mire a Tesconál kikanyarodtunk a kerületből, teljesen megtelt a busz. Mivel utálom a kapálódzó, egymásba érő, izzadságszagú embertömeget, a mocskos ablakok felé fordultam és bámultam a semmibe. Megállapítottam, hogy jobb a természetnek, amíg hó fedi. A hószőnyeg alatt nem látszottak a hajléktalanok összetákolt kunyhói, az élhetetlen férgek által a fák tövéhez dobott szemeteszsákok és még a keresztúri kurvák is kívánatosabbnak tűntek az út szélén, amíg havas táj volt a hátterük és nem a csupasz gallyak. Ezen kívül, szinte minden kilométerkőhöz be van verve egy óriásplakát melyekről ordítanak az irritáló információk. „Lekapcsolták a közműveket, de a hit segített.” Hogy? Befizette a számlákat? Vagy addig imádkozott, míg csoda történt és isteni segédlettel köddé váltak a behajtók? Nem értem. De amitől majdnem lefejeltem az ablakot az egy olyasfajta látomás volt, ami legmerészebb rémálmaimat keltette életre. Igen, ez még mindig egy óriásplakát. Fehér háttér előtt Khovac Khoko Isztván pózol, mindannyiunk Kokója, aki a fotón céltudatos üzletemberre próbálta venni a figurát. Csak hát szerintem úgy néz ki, mint a sátáni mosolyú Belzebub a pokol kapujában. Már ez is bőven elég lenne, de a rém melletti szlogen teljesen kiverte a biztosítékot: „A válságnak vége!” Persze, mert éhen haltál és a túlvilág tornácán maga az ördög mosolyog rád.
Végül bezötykölődtünk az Örs Vezér térre, ahol a megszokott kép fogadott. Millió ember szalad millió irányba. Az Ikeához vezető aluljáró pedig az a hely, ahol ha nem tudsz határozottan és viszonylag nagy sebességgel áthaladni, akkor nagy valószínűséggel megtérsz Jehova tanúihoz, belépsz a Jobbikba, vásárolsz vagy öt példány Fedél nélkült és egy tucat frotírzoknit. Adakozol a szakadt punk kutyájának és meghallgatod Demjéntől a Honfoglalás betétdalát furulyára átdolgozva. Ha akarod, ha nem.
A már említett húsgolyókat minden év februárjában akciózzák le és túlzás nélkül állítom, hogy az esemény monumentalitása a Blaha Lujza téri, karitatív ételosztásokhoz hasonlítható. Legalább annyi ember áll sorban és legalább annyira türelmetlenek, mint hontalan társaik. Igaz, a kaja előtt nem kell korgó hassal egy komplett evangélikus szentmisét végighallgatni, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek avíttas slágerei szólnak a hangszórókból. Az átlagember meg örül, hogy végre étteremben ehet. Ezért vagyok itt én is.
A barkácsáruház étterme egyébként olyan, mint valami szociális pláza a rászorulóknak. Az angoltanár itt találkozik a tanítványával, a siketnéma ügyfeleknek itt magyarázza el a jelbeszédet kiválóan ismerő bankár a hitel felvételének buktatóit és jobb híján itt bújik össze a fiatal szerelmespár.
Végül kevesebb áfonyaszószt adtak és drágább is volt az étel, mint tavaly. Már szürkület volt, mire visszaindultam a XVII. kerületbe. Jóleső ernyedtség vett rajtam erőt, talán el is aludtam néha. Pont akkor nyitottam ki a szemem, amikor a visszataszító Kokós plakáthoz ért a busz. „A válságnak vége!” –hirdette még mindig démoni vigyorral az egykori bokszoló. Viszont azóta valaki aláfújta fekete festékkel: „Neked. Mi beledöglünk az adókba!” Majd előrenéztem és láttam, ahogy az ablaktörlők eltüntetik a szélvédőt homályossá tevő vízcseppeket. Szakadt az eső és a fákat újra tépázni kezdte a csípős, februári szél.
Ennyi volt a tavasz.
