Koffein nélkül
Egy kicsit még augusztus van, ennek ellenére ma reggel határozottan éreztem a közelgő ősz első érintését. A nap ugyan sütött, hisz egy felhő sem volt az égen, a fények mégis kissé kopottabbak voltak, mint egy hónappal ezelőtt. Aztán a hét eleji, tíz fokos hajnali hőmérséklet sem a forró nyarat idézte. Az erkéllyel szemközti nyárfákról pedig néhány levél élettelenül a fűre hullott barnán és száradtan. Valami növénybetegségre gyanakszom.
Feltűnően hamarabb sötétedik és reggel később kel fel a Nap. Ez arra sarkall, hogy a szokásosnál is nehezebben tudok kibújni az ágyból és bambulok ki a fejemből, magamon kívül, mint akin keresztülment a gyorsvonat. Be kell látnom, borzalmas vagyok ébredés után. Rendszerint eltámolygok az erkélyajtóig és kinyitom. Kávéillat terjeng a levegőben és összeszorul a szívem. Imádom ezt az aromát! Szinte követi az orrom a friss fekete esszenciát és majd megőrülök a vágytól, hogy magamévá tegyek egy pohárral. Sajnos nem tehetem. Ugyanis körülbelül három hete önként lemodtam eme élvezetről. Nem, nem, a szívem bírta a koffeint, a fogaim azonban nem. Tudniillik pénz függvényében, rendszeresen járok csinosíttatni a némileg lelakott fogsoromat. Úgy vélem, nem engedhetem meg magamnak, hogy a kávé bebarnítsa a fogaimat, ha már egyszer ennyit költök rájuk. Ilyen egyszerű. Az utolsó csésze élményét azonban gondosan elraktároztam a gondolataimban és azóta sem vettem, nehogy kísértésbe essek.
Nem volt könnyű a lemondás, sőt, baromi nehéz volt. Előtte csak addig voltam hajlandó kimászni az ágyból amíg lefőztem, illetve megmelegítettem a szent feketét. Nem mozogtam, nem beszéltem a szent szeánsz előtt. Történhetett bármi körülöttem, vihar, csőrepedés, gázrobbanás, nem érdekelt, csak a kávé. Hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Így a nagy döntés első napján egyszerűen nem tudtam felkelni. Vagyis testileg ébren voltam, intéztem az ügyeimet, de éreztem, hogy gondolatban vagy délelőtt tizenegyig aludtam. Valamit még álmodtam is. Később még sokáig visszahúzott az ágy és időnként bánatosan szemeztem a kávéfőzővel, bele-belenéztem a kévésdobozba és egykedvűen forgattam a kiöntőedényt. Semmi kétség, ezeket hívják elvonási tüneteknek. Végül három hét alatt sikerült teljesen leszokni.
Közben szabadságra mentem és eljött a nyaralás ideje. Kizökkentem a hétköznapokból. Későn feküdtem, későn keltem… Mit szépítsem, gyenge voltam az ellenálláshoz és elfogadtam egy csésze három az egybent. Mennyei volt! Viszont a „tisztán” töltött hetek alatt a szervezetemből teljesen kiürült a koffein, így ez a kávéutánzat annyira megdobta az agyam, hogy egész délelőtt elmosódott, 8 milliméteres filmvetítésnek láttam a világot. A Balaton archív, hetvenes évekbeli kollázzsá változott. Néha még a mozigép pergő hangját is hallani véltem. Olyan volt, mint a megboldogult Filmmúzeumon az éjszakánként adott Privátfilmek vágatlanul című műsor, csak itt aláfestő zenének nem deep house ment, hanem az „Áj szörcsi pegó”. Merthogy mindenhonnan ez a szörnyű limonádésláger szólt. A strandon hangkulisszaként, este élőzenés megszólalásban az egyik vízparti mulatóból, még a mellettünk napozó csengőhangja is ez volt. Ennek ellenére még mindig nem tudom, mit esznek az emberek ezen a ZS kategóriás popdalon. Tudom, vannak ízlések, vannak pofonok, kinek ez tetszik, kinek az. Azonban a 420 milliós megtekintésre a Youtube-on ez nem magyarázat. Szerintem tömegpszichózis lehet.
A következő nap szinte már ölni tudtam volna egy csésze három az egybenért. Annál is inkább, mivel elterveztük, hogy elmegyünk egy igazi Balaton-parti diszkóba. Bár, távol áll tőlünk az ilyesmi, de hát nyaralunk, úgyhogy,”Csináljunk most olyat, amit megbánunk majd holnap.”. Ezért késő délután megittam a következő dózis műkávét. Beütött. Ezután derült ki, hogy itt diszkó leghamarabb pénteken lesz, ekkor pedig még csak kedd volt. Közben pörögtem, mint a búgócsiga, ezért amikor meghallottam a Himnuszt, a sétány egyik vendéglőjének a laptévéjéből, ösztönösen odaugrottunk és ünnepeltük valamelyik olimpikon sikerét a többi vadidegen emberrel. Ilyenkor mondják azt, hogy jó volt egy kicsit magyarnak lenni.
Amúgy az olimpiából ennyi maradt meg az emlékezetemben, hisz soha nem vonzottak a „normális” sportok. Illetve, mivel a sportolókat támogató cégek hirdetéseit kitiltották az olimpiai faluból (és a kamerák elől), ezért az a néhány brand, ami mégis dollármilliókért beszüremkedett, az két hétig non-stop mosta az agyakat. Igen, a Coca Colára gondolok, amiről egyébként szintén lemondtam egy éve. Ha felkeltettek volna a legszebb álmomból, automatikusan a Katy B-féle reklámdalt kezdtem volna énekelni. „Anywhere in the wöööööööööööörld...” Beleégették a szürkeállományomba.
Bevallom, azóta néhányszor energiaitalt is fogyasztottam, de erre kizárólag a munka miatt volt szükség. Ha magamhoz veszek egy doboz 99 forintos Lidli-energiát, órákon át képes vagyok kitartóan koncentrálni, mint egy vadászkutya. Nos, augusztus 20-án is így tettem, mivel elterveztük, hogy sétálunk egyet a rakparton, az ünnepi forgatagban. Gondoltam, a kánikulától zombivá vált emberek közé, akik már délelőtt tizenegykor elfoglalták a helyüket a tűzijátékhoz, kell a plusz energia. Így is volt. A „firestarterek” az éhségtől és a sok ásványvíztől idegesen toporogva őrizték territóriumukat a Duna-parton és agresszívan széttárták a karjukat, valahányszor belépett valaki a személyes terükbe.
Van más is: miért kell nekem, magyar állampolgárnak 500 forintot fizetnem egy szelet országtortáért? Úgy gondolom, fizetek annyi adót, hogy az államalapítás ünnepén megérdemeljek egy szelet süteményt, nem? Szerintem az állam is kibírná. Mondjuk a személyi igazolvány szám alapján, az osztási pontokon átvehetné mindenki. Aki megkapta, a száma inaktívvá válna az adatbázisban, mely kizárná a repetázás lehetőségét. Teljesen egyszerű, kedves gesztus lenne a narancsos párttól. Úgyis van mit helyreállítani a népszerűségükön.
Még dolgozott bennem a koffein, így nem haza mentünk, hanem szűk hazánkba, a XVII.kerületbe, a Vida-dombi ünnepségre. Tűzijátékra és Tóth Vera koncertre készültünk. Igaz, egyikért sem rajongunk, dehát tudod, ajándék lónak... Amit kaptunk, a legmerészebb fantáziánkat is felülmúlta! A teltkarcsú parasztlány helyett nagy magyar, szittya rock zenekart kaptunk. Ezeken az alkalmakon az emberek ki akarnak kapcsolódni és kicsit elfeledni a gondokat. A fáradt szülők kihozzák a gyermekeiket játszani, míg ők egy sör mellett a barátaikkal, szomszédaikkal beszélgetnek és háttérként valami agyatlan sztárocska koncertjét hallgatnák. E helyett a felhőtlen, vidám hangulatról József Attila, Nincsen apám, se anyám kezdetű megzenésített verse gondoskodott és az ismert háborús ballada, olyan sorokkal, mint: „Elesett katonák teste lesz a vánkosom.”. Egyébként meg vér, pusztulat, halál. Tömegoszlató volt.Tudom, kerületi kötődésűek, tehát valószínűleg olcsóbbak voltak, mint más, de akkor is, van ennek a zenének platformja, ahol ezt kedvelik, de az semmiképpen sem egy családi rendezvény. Kissé felidegesített.
Itt tarok most. Lassan vége a nyárnak és a káváfőző továbbra is tétlenül áll a konyhában. Ha belegondolok, lassan minden élvezet már csak az emlékeimben él. Nem tudnám megmondani, mikor vettem utoljára csokit, de egész biztosan években mérhető. Kóláért körülbelül egy éve adtam pénzt. Sört sem ittam múlt szerda óta. Igaz, akkor sokat. A kávénak meg csak az illata maradt, ahogy reggelente megcirógatja az orrom a szomszéd lakásból.
Indítsunk mozgalmat az augusztus huszadikai ingyen tortáért!
