I love 90’s
Furcsa dolog a nosztalgia. Egy kép, egy illat vagy egy hang hatására elkap, szétmarcangolja a szívedet, megemészti és visszadobja a mába. Engem rendszerint az ősz első napjaiban szokott hatalmába keríteni, amikor egyébként is különös hangulatok úsznak a már kissé megkopott melegben. A lányok még lengén öltöznek, viszont a buszon reggelenként már mozdulni sem lehet a túlméretezett iskolatáskáktól. Ekkor lesz úrrá rajtam valami megmagyarázhatatlan érzés és felsőbb hatalmaktól vezérelve a mintegy másfél gigányi „Best of 90’s” mappa tartalmát helyezem a lejátszóba. Lefekszem a földre és becsukom a szemem. Gondolatban megint 14 éves vagyok és 1993-at írunk. A hasonló korúak a Guns n’ Rosest és a Take Thatet tartják a zene netovábbjának, fehér alapon fekete pöttyökkel összefröcskölt, feliratos pólót és idétlen mintájú bermuda rövidnadrágot hordanak. Popkulturális bibliájuk a Bravo, melyben a Szex, szerelem, gyengédség rovatot illett legelőször elolvasni.
Én szakmunkásképzőbe készülök Miskolcra és megveszem életem első márkás cipőjét, egy narancssárga-kislibazöld Killtec futócipőt. Persze, mondhatnám, mint ahogy sokan magyarázzák azokat az éveket napjainkban, hogy én nem hajlottam a csordaszellemre és igazi egyéniség voltam. Már akkor is Detroit és London új hangzásaira figyeltem, old school melegítő felsőt viseltem kordbársony nadrággal és Filmvilágot olvasgattam szabadidőmben. Ez persze nem igaz, ugyanolyan voltam, mint más tizenéves és legyünk őszinték, kis hazánkban nagyon kevesen voltak mások. Örültünk a nyugati kultúra beszüremkedésének, a Coca Colának, a Mars csokinak és a dancefloornak. Mindannyian a Família kft-ből tanultuk, hogyan kellene élnie egy modern családnak és minden srác a Soho Party-Hiányzol című opuszára vitte táncba az áhított lányt. Történt mindez egy kis borsod megyei falu álmos légkörébe sújtva, melynél jobb helyet el sem tudtam képzelni a világon, maximum Szerencset, mert az város volt. Ja és természetesen szerelmes voltam. Mindig másba, állandóan és reménytelenül. Gyönyörű időszak volt még akkor is, ha tudjuk, a nosztalgia sokszor megszépíti a múltat.
Apropó dancefloor. Ekkor kezdett dübörögni a diszkókban az új stílus. Nekem tetszett az első pillanattól. Végre nem a keserves rock balladáké volt a tér, hanem valami gyorsabb, energikusabb veszi át a helyüket. Először sokan nem értették a rap-ének kombót diszkóritmusban, mint ahogy a szüleim is fejcsóválva jöttek be a szobámba, mikor vasárnaponként elcsíptem egy-egy újdonságot a Poptarisznyából és kicsit feltekertem a hangerőt a kétkazettás magnón. Rekord gomb benyomva, a felvevőfej karcolja a krómozott szalagot. Nagy kedvencem a 2 Unlimited nevű formáció volt. Bátran mondhatom, hogy amikor először hallottam a No limit című számot, egy új korszak kezdődött. Hasonló történhetett, mint amit az úgynevezett nagy generáció élhetett át, amikor első alkalommal szólalt meg a Beatlestől a Love me do. Éreztem, hogy ez a hangzás évekre meg fogja határozni a könnyűzenét, annak ellenére is, hogy a melódiák sokszor kísértetiesen hasonlítottak egymáshoz, a szövegek elég butuskák voltak és a vokalisták hangját sokszor stúdiózenészek kölcsönözték az amúgy dekoratív énekesnőknek. „Ha lopásért most is levágnák a tolvaj kezét, mint a középkorban, akkor csak félkarú dancefloor sztárok lennének.”-határozta meg a korabeli állapotokat a Fun Factory énekese. Az első fecskék sikere után gombamód kezdtek szaporodni a „szép lány-laza fiú” csapatok és komoly marketinggépezet indult be a stílus népszerűsítésére, ami szinte ki is irtott mindent, ami kicsit is akusztikus volt, vagy legalábbis a föld alá küldte őket. Nem is emlékszem ezekből az évekből csak a Soul Asylum-Runway trainjére és a 4 Non Blondes-What’s upjára, melyek máig fennmaradtak. „Life will never be the same, life is changing.”-énekelte Haddaway. Valóban, az élet változik, így egy idő után unalmassá vált a dancefloor és új utakat kerestem. A következő logikus lépés a hip-hop volt, majd a house és így tovább. Azonban az elektronikus zene vonatára ekkor váltottam jegyet és azóta le sem szálltam róla. Szinte mániákusan keresem a legújabb hangzásokat, a néhány ezer embert érdeklő vadhajtásokat és egyszerűen örülök, hogy hallhatom őket. Ez a hobbim.
A legszebb ifjú éveimet viszont a dancefloor határozta meg, és ha a szorongató nosztalgia hatására a késő nyári napokon berakom a lejátszóba a 2 Unlimitedtől a Real Thing-et, vagy a Fun Factorytől a Take your chance-t jóleső vibrálás járja át a szívem. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak megállt volna az idő és maradtam volna örökké 14 éves. Lehet, hogy öregszem?
