Karácsony, vasút, ilyesmi
Őszintén, ki gondolt már bele abba, hogy milyen lenne a karácsony, ha a hiperek polcain nem mosolyognának ránk október közepétől a sztaniolba burkolt csoki mikulások, vagy ha egyszer sem hallanánk a Wham-től az „A múlt karácsonykor neked adtam a szívem” című kínszenvedést? Ha az ablakokban nem világítanának az ünnep előtt két hónappal, az official hungarian christmas cult, a Reszkessetek betörők mintájára, minimalista stílusban, ledekből kirakott, műanyag vázú rénszarvasok? Ha huszonnegyedikén délután nem anyáznának a kedves emberek, amikor megveszik előlük az utolsó szelet hekktörzset? Ha a bejgliben nem lenne avas a töltelék, illetve, ha nem cukrászdáktól rendelnék meg a derék háziasszonyok, hanem megsütnék otthon?
Átlagember vagyok, bekapcsolom a tévét. Rögtön feltűnik, hogy idén nem nagyon vannak karácsonyi reklámok. Pedig emlékszem, gyerekkoromban imádtam nézni ezeket a kifejezetten ünnepi hangulatú hirdetéseket és mindig szomorúan állapítottam meg, hogy a valóság egyáltalán nem ennyire csillogó és színes. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Azt kívántam, bárcsak a mi fenyőfánk is akkora lenne, mint amit az Amo szappan reklámjában láttam, vagy annyi szép és látszólag gazdag ember lenne a meg sem rendezett ünnepi partinkon, mint a Skála Áruház kisfilmjében.
Ma már tudom, hogy gyerekként a haldokló szocializmus hiánygazdaságának hamis hirdetései fertőztek meg és ejtettek rabul. Ha most lennék 8 éves, akkor idén minden bizonnyal a T-mobile reklámja bűvölne el, mert ez próbálja leghatásosabban megjeleníteni a „gondtalan, gazdag karácsony” érzését. De hát már rég nem vagyok gyerek, úgyhogy valahányszor látom eme alkotást, majd hülyét kapok a csepegő művilágtól. „Szitál a hó és minden jégvirág, csak egy dal vidít fel, amit te dúdolsz.” Amit emelt díjas sms-ben meg is lehet rendelni csengőhangnak, had szépítse meg a készülődést a negédes és szirupos dallam. Azon kívül le lehet fényképezni az utcazenészt (akar ilyet valaki?) és a képet el lehet küldeni egy barátunknak (minek?), aki a T-től vett tableten olvassa a T-mobile netes újságát. Anyu meg vitorlásmodellt vásárol a gyereknek a műanyag giccsboltban. Olyat, ami a kivénhedt, hatvanas kapitányok szekrényén porosodik. Mondhatom, hasznos ajándék egy ötévesnek. Közben az utcazenész helyet cserélt egy járókelővel, aki felhangolja a gitárját. Ezt is lefényképezik. Meg is éri, hisz felejthetetlen élmény. Talán mondanom sem kell, hogy mindenki szép, fiatal és divatos. Romantikusan szakad a műhó és közben mindenhonnan virít a magenta.
Azt szeretném, ha a karácsony végre nem ezekről a dolgokról szólna. Ha nem drága és haszontalan ajándékokban, hanem szívből jövő tettekben nyilvánulna meg az ünnep. De hát mekkora közhely ez a kijelentés már önmagában is… Viszont én tartottam magam ehhez és valami mocsok materialista kacat helyett meglátogattam rég nem látott szüleimet a szeretet szellemében. Mondjuk, nem volt olcsó, ugyanis a MÁV díjszabásai nem a mi pénztárcáinkhoz vannak szabva. Az olajsejkek meg nem közlekednek vonattal. De szavam sem lehet, mert gond nélkül, pontosan hazaérkeztem. Furcsa is volt, ugyanis nem ehhez szoktam hozzá.
Az igazi kaland akkor kezdődött, amikor visszafelé indultam a fővárosba. Miskolcig rendben volt minden. Fűtöttek és alig volt néhány ember a késő délutáni menetrendszerintin. Zenét hallgattam. A Duran Duran 1892-es Rio albumát választottam, ami teljesen magába szippantott az utóbbi időben. A hideg, ködös, zord tájat bámulva az ablakon át, tökéletes háttérzene volt a végtelen nyárról éneklő banda. Nem ide tartozik, de ez a hangulat uralkodik a dalokhoz készített klipekben is. Jachton pezsgőző, laza, divatos fiatalok, karibi szigetvilág, tenger, flörtölő, kacér lányok és természetesen az örök nyár, mindez szirupos, de minőségi popzenébe oltva. Szerintem már majdnem el is aludtam, amikor a Tiszai pályaudvaron jött a kalauz és azt mondta, hogy ellopták a felsővezetékeket, ezért nem tudunk továbbmenni. De ne aggódjunk, egy busz mindenkit el fog vinni Nyékládházára, ahol át tudunk szállni a Budapestig közlekedő IC-re. Csak hát meg kell várni a következő szerelvényt is, mert a MÁV-nak így gazdaságos. Nem tudtunk mást tenni, szedelőzködtünk és indultunk. Közben egy affektáló nőszemély kezdett pattogni a vagon első részében: „Ki megy Budapestre? Mindenki Budapestre megy? Nekem fontos konferencián kell lennem holnap reggel és felháborító, hogy ilyen színvonalú szolgáltatásért fizetem ki a pótdíjat bla, bla, bla…” Tudtam, hogy tőle a lehető legtávolabb kell helyezkednem a buszon.
Szóval kitereltek mindenkit a Tiszai pályaudvar elé és megcsodálhattuk az ünnepi díszbe öltözött épületet. Volt rá időnk bőven. Közben az affektáló talált magának egy hasonszőrű utastársat és egymás ellen nyomták a süket szöveget: „Én próbaidős borász szakasszisztens gyakornok vagyok és nagyon fontos konferencián kell részt vennem holnap. Úristen, nem is tudom mi lesz, ha nem jutok haza időben!” „Én meg egy karácsonyi vásárban vagyok eladó, de amúgy környezet-és vízgazdálkodási szakmérnök vagyok… ööö, vagyis annak tanultam, de nem találtam munkát... De vannak más lehetőségek is, meg egyébként is, jövőre húzok ebből az országból. A párom is kinn van Londonban. Mosogat egy étteremben. Amúgy ő is környezet-és vízgazdálkodási szakmérnök.”
Az idő telt és papírforma szerint már valahol Mezőkövesd környékén kellett volna járnunk. Tíz percenként álltak be a miskolci helyi járatok, hatalmas „Búza tér” felirattal a homlokukon és tíz percenként dobta fel rá egy vénasszony a mázsányi súlyú gurulós cekkerét, majd mászott utána ő is. „Ne szálljon fel! Ez nem az a busz! Különjárat lesz rá kiírva!” Úgy éreztem magam, mint aki ép az osztrák sógorokhoz készül vérplazmát adni, napi 7 euróért a sötétség leple alatt. A busz egyik felében a hajléktalanok, a másikban a többi szerencsétlen. Ha mindez nem lett volna elég, néha hasba rúgott egy-egy fél füllel elkapott vasutas poén is: „Megnézem mi a faliújság.”
Mire beparkolt a különjárat, akkorra már álltunk ott vagy nyolcvanan. Teljesen világos volt, hogy ennyi ember nem fér fel az öreg Ikarusra. „Jó hogy nem személykocsit kűdenek értünk!” Elkezdtük taposni egymást. „Beperelem ezt a rohadt MÁV-ot! Nem igaz, hogy egyszer ülök vonatra egy évben és akkor is így kell utaznom! Van egy ügyvéd barátom, olyan pert akasztok a nyakukba, hogy csődbe mennek a mocskos férgek!” Miután elindultunk tejfehér köd ereszkedett a városra és a nép úgy begyömöszölődött a járműbe, mint heringek a konzervdobozba. A sofőr pedig elkezdte ordíttatni a Class FM-et, had szenvedjek. „Én kincseket nem adhatok, csak a szívemet, mint a legszebb darabot…” Nem tudtam, mi hiányzott… Közben az affektáló nőszemély valahogy mégis a közelembe került. „Akkor ez a pótjegy jó lesz majd arra a vonatra is, vagy újat kell venni? Meg honnan fogom tudni, hogy melyik az a vonat, amelyik Budapestre megy? Nekem holnap konferenciám lesz.”
A Bon-bon együttes búgó baritonjára és a „Séta a parkban, karácsony éjjel” dallamaira érkeztünk meg Nyékládházára. A vonat már benn állt. Elfoglaltuk a helyeinket és ekkor kaptuk a hírt, miszerint meg kell várni a többi embert is, akik Miskolcon maradtak. Busz viszont csak ez az egy van, tehát addig itt fogunk állni, még visszaér. Három hatvan körüli, jól öltözött férfi ült be hozzám a kabinba, akik valószínűleg óraadók lehettek valamelyik egyetemen. „Pistám, miattad van az egész! Én mondtam, hogy kocsival jöjjünk.” Közben felváltva csöngött a telefonjuk, amik a csomagjaik és zsebeik leglehetetlenebb helyein voltak, így komplett gimnasztikai bemutatókat tartottak Verdi Traviatájára.
Elindultunk. Sőt, a menetrend szerint már meg is érkeztünk. Egy fiatal és kövér értelmi fogyatékos lány sasszézott kupéról kupéra és mély orrhangján próbált beszélgetésbe elegyedni az utasokkal. „Ide szálllltam fel, pedddig nemmm isss iddde akarrrrtam. Az állllommmássson mondtákkk, hogy iddde kelll szálllni.” A koszos és párás ablakokon keresztül semmit sem lehetett látni, így csak találgatni tudtam, hol is lehetünk. Sok lámpa: város, kevés lámpa: falu. Egyedül az motivált, hogy a Keletiben visszakérem a pótjegy árát, hisz tíz perc késés után ez jár nekem. Ötszázhúsz forint. Veszek belőle két sört és vacsora után elkortyolom őket a nagy ijedtségre.
Végül hét helyett, este tízre értünk célba és első utam a pénztárhoz vezetett. Gyanús volt, hogy csak én tartok arrafelé, de úgy gondoltam, ez a pénz az úri pesti népnek nem számít. Nekem igen. A jegyárus rám sem nézett. A nagyon fontos papírjaiba temetkezve, félvállról vetette oda, hogy a késés nem a MÁV hibája, úgyhogy nem fizetnek. Egy illúzióval megint szegényebb lettem.
Sőt, azt hiszem egy másikkal is, hisz véleményem szerint ez a karácsony is ugyanolyan lesz, mint az összes többi az elmúlt tíz évben. Egymásra licitálva elköltjük a maradék forintjainkat is huszonnegyedikén délelőtt, majd az ünnepi vacsora előtt türelmetlenül, éhesen és fáradtan adjuk át egymásnak, amiért agresszíven megharcoltunk az áruházban. Pedig a szeretet ingyen van, csak adni kell. Én megpróbáltam…
