Valóság puzzle
Mi a valóság? Mostanában többször is eszembe jut e kérdés, ugyanis minél többet tapasztalok belőle, annál rosszabbul érzem magam a világban. Ha megnézem a híradót, egy optimista és boldog, gazdaságilag kiegyensúlyozott ország képét festik elém a narancssárga beszélő fejek. Igaz ugyan, hogy viszonylag gyakoriak a csonkításos gyilkosságok és szinte naponta vernek halálra álmukban nyugdíjasokat ezer forintért, de azt hiszem, ilyenek a legjobb társadalmakban is megesnek. Amikor pedig a híradó után belefutok egy reklámblokkba, döbbenten látom, hogy a jól öltözött, tökéletes embereknek mindössze annyi problémájuk van, hogy nem szeretik a gyümölcsdarabokat a gyümölcsös joghurtban. Szép, nem? Az egyén tömegmozgósító ereje is abból áll csupán, hogy az idióta plázaribanc (bocsánat, hölgyeim!) kezében a jégkrém minden harapás után visszanő, ami hatására a többi egysejtű is odasereglik és cuppogva szemlélik az isteni csodát. Kerek szemekkel bámulom én is a történteket és azt kérdezem, hogy ekkora kreativitással miért nem Fedél nélkül-t árul az ötletgazda a Nyugati téri aluljáróban?
Ha ezeket az élményeket veszem alapul, akkor idillikus országban élek. Azonban nyitott szemmel járom a kerületet, a várost és néha beszélgetek a kedves állampolgárokkal is. Jelentem, nekik nem szólt senki, hogy vége a válságnak. Azt látom, hogy a pannon pumának csatakos a bundája és csillagokat lát az éhségtől. Tehát júniusban a kérdés nem az, hogy Agárd, vagy Siófok, hanem villanyszámla, vagy paprikás krumpli. Persze, lehet álmodozni, hisz a lottónyeremény megint felkúszott majd’ négy milliárdig, csak hát a szelvény árából adnak egy kiló kenyeret is. Az biztos.
Bár, mióta van kábeltévénk, azóta látok alternatív valóságokat is. Például valahányszor a Muzsika Tv-re tévedek, sokkol az ott látható realitás. Múltkor a Showder Klub valamelyik adását néztük és innen kapcsoltam véletlenül a mulatós tévére. A stand up-os gyerek lökte a gyenge, vagy a Hofitól nyúlt poénokat (a többségüknek ez a kettő a repertoárja). Egyszer-egyszer mosolyogtunk, de egyébként fapofával néztük az erőtlen kapálózást. Hiába, a létbizonytalanság következtében a kedélyállapotunk sem a régi már. Csatornaváltás után azonban olyan stúdiókép tárult a szemünk elé, amit jó tíz éve láttam utoljára Esküvő Lajos, alias, Lagzi Lajcsi műsorában, a rémséges emlékű Dáridóban. A Diridári című borzalom látványvilága olyan, mintha aratáskor a kukoricaszállító Skoda Liaz karambolozna a kultúrház hosszú asztalával a mezőn, amit végignéz egy félőrült, harcsabajszos cukros bácsi. A baleset közepén érdekes lények a hangszórókból jövő zenére próbálnak tátogni, mintha ők énekelnének, míg az asztalnál ülő díszes társaság, hát… hogy is mondjam, táncol, bár olyan, mintha áramkörbe lennének kapcsolva és a kettőhúsz rángatná őket. Ez az úgynevezett dáridómozgás, amit az anyaműsortól vettek át. Ott, az egyik kézben pogácsa volt, a másikban borospohár és ülő helyzetben oldalsó törzsdöntögetéssel élvezték a zenét. A Diridáriban ez úgy módosult, hogy nincs péksütemény, a poharak meg, azonos mennyiségű folyadékkal, egyenlő távolságban le vannak ragasztva az asztalhoz. Szabad a kéz, így lehet tapsolni, integetni, miegymás. Szériatartozék még két (rájuk nézve erősen fellengzős jelző) táncosnő, akiknek a mozgáskultúrájuk annyiból áll, mint a felhúzható télapónak, amelyik a Jingle Bell Rock-ot énekli. Tehát eme vízióhoz képest a szürrealisták alapvetése, az esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon, egyszerűen bakfitty. És ekkor lépett színpadra a művész…
A zenetévékhez hasonlóan ezen a csatornán is kiírják a produkció elején az előadó nevét és a dal címét: Szega & Frédó- Zakatol a szívem. SZEGA & FRÉDÓ! Bazz’! Leestünk az ágyról és gurgulázva röhögtünk a szőnyegen! Nem tudtuk abbahagyni. A duó amúgy két fiatalembert takart. Fekete, ezüst diszkó gyöngyökkel kirakott izompólóban, dzsigolósan koptatott farmerban és ködvágó cipőben tolták. Tucc-tucc alapon nyüszítés gitárral úgy, hogy gitár nem is hallatszott a zenében. Ennek ellenére ők pengették, mint a nyavalya.
Az ilyen típusú műsorok kapcsán mindig felvetődik bennem a kérdés, hogy a közönség miért nem tud úgy mulatni, mint egy igazi magyar? Már ha egyszer azok vagyunk. Tudom, osztrák, német ötleteken alapul mind, de mi a francér’ akar jódlizni egy magyar? Minősíthetetlen módon koppintanak a germán, a roma, a görög kultúrákból, holott állítólag messze földön híres a magyar virtus. Hol van?
Akik akartak, a hét végén megemlékeztek a rákoskeresztúri Trianon-emlékműnél. Láttam a buszból. Az igaz magyarok lobogtatták az Árpád-sávos lobogóikat, volt szittya népviselet, „Vissza Erdélyt!” -transzparens, meg ilyenek. Mondjuk, ha én az anyaországtól elcsatolt területen élnék, eszembe se jutna ismét Magyarországon lakni, látva azt, mi folyik az országban. Az a helyzet, hogy a legtöbb szomszédos régióban könnyebben élik a hétköznapjaikat az emberek, mint itt. Ha pedig magyarkodni akarunk, mutassuk meg, hogyan dobjuk el az agyunkat, de könyörgöm, ne más kultúrák rítusaira!
Szörnyülködöm, pedig ekkor még nem láttam a Házibuli Attilával című műsort, ami a soron következő program volt a Muzsika Tv-n. A valóság egy újabb darabkája. Azóta tudom, hogy az arra fogékonyak, akár 24 órában csodálhatják Attilát, ugyanis amikor az egyik csatornán véget ér, egy másikon akkor kezdődik. Olyan, mint a napfelkelte. A címszereplő egyébként érezhetően a dauerolt hajú ötvenes asszonyoknak specializált romantikát helyezi előtérbe, ami azt jelenti, hogy Zámbó Jimmy és Máté Péter dalai szólnak kifulladásig. Emellett a megjelenésében is a vadromantikát próbálja kommunikálni. A hajában gusztustalan, szőke melírcsíkok, félig kigombolt, rózsaszín ing, a nyakában kereszttel, olaszos farmer és a kötelező ködvágó topán. Az arcáról levakarhatatlan bugyuta, ám sármos mosolyával olyan hangtartományokat képes felvételről kiénekelni, mint egy herélt bakkecske. A vendégek sem akárkik. Szériatartozék a magyar Modern Talking, vagyis a Dupla Kávé, aztán Csokis Tibi, Tajtiboy, Kondás Karesz, Csókos Miska, a Piás Nővérkék, Roberto, a mulatós masszőr, Teki Lala, Roma Jilo és a krematóriumból előhúzott Kadlott Karcsi. Megfigyeltem, hogy nincs akkora méretű Hawaii-mintás ing, ami eltakarná az óriásira duzzadt máját és nincs az a sminkmennyiség, ami emberbarátivá tenné vizenyős tekintetét. Ő sutba vágta a romantikát és folklóros erotikától fűtött, buja rímekkel hergelte a nagyérdeműt: „Van egy kislány Kanyárba’, gyönyörű a popója, kivinném én a fasorba. Azt a kusza nemjóját, megfognám a popóját, Istenem, de csuda volna. Nem lenne gond a meleg takaróra, felhúznánk a köcsögöt a karóra.” Eszméletlen, ugye?
Hasonló parasztvakítás megy a Viván is. Azonban a valóságnak ez egy korántsem veszélytelen szegmense, ugyanis a célközönség hajlamos valóságként megélni az ott látható klipvilágot. Az egyszerű ember kiugrik Dubaiba lovaspólózni, mondjuk kedd reggel, mert akkor épp ehhez van kedve. Ha már ott van, kipróbálja a siklóernyőzést is, mert Dubai szép felülről és szerez magának egy sportkocsit is. Mivel még nincs kedve hazamenni, este elmegy valami exkluzív klubba és flörtöl pár szupermodellel is, mert az ilyen helyeken meglehetősen nagy koncentrációban fordulnak elő. GYEREKEK, EZ IGAZIBÓL NEM IS ÍGY VAN! A klipet a kiadó és a szponzorok finanszírozták, hogy Te megvedd a jegyet a sztár koncertjére és letöltsd fizetősen az Itunes-ról, vagy bárhonnan. Ezek a bácsik ebből élnek, tudod? Ja, és ne utáld a szüleidet, amiért nem hajlandóak adni nyomorult kétszázezret aegy Luis Vuitton-táskáért, kétszáznegyven helyett. Akciós. Ők ennyi pénzből tartanak el téged, meg a két tesódat is. Jó lesz neked a háromezer forintos is, a Tigris Centerből. Szinte ugyanolyan.
Tényleg jó, ha egész héten koplalsz a barátnőiddel együtt, csak azért, hogy szombat este kibérelhess egy limuzint? Elhiszem, felemelő érzés királynőként megérkezni a diszkóba, de tudja azt mindenki, hogy haza már a harminc éves Ikarusszal fogsz menni. Akkor meg mi értelme? Hidd el, nagyon kevés lányból lesz playmate és nagyon kevés pasinak van Budán penthouse-a, ahová egy éjszaka alatt felvihet négy-öt szerencsétlent. Tudom, ők ezt mondják, de nem szabad mindent elhinni.
Amúgy lejárt a bérletem. Akárhogy osztok-szorzok nincs rá a 9800 forintom. Talán veszek egy jegyet, és ha szerencsém van, napokig morzsolgathatom a zsebemben lyukasztás nélkül. Ez az én valóságom. Utálom, mert tudom, nem itt kellene lennem és nem ezt kellene csinálnom. Ha jön az ellenőr, hiába mondom, hogy csak egy megállóra ugrottam fel. Nem hiszi el és az a baj, lassan már én sem hiszem, hogy valaha jobb sorsom lesz és meg tudom venni a bérletet. Szebb jövőt? Baromság.
