Tincsek a padlón
Te mikor döbbentél rá először az idő múlására? Én körülbelül két hete, a fodrásznál. Mit mondjak, nem volt kellemes élmény… Természetesen nem arra gondolok, amikor rápillantottam a szalon falán lévő órára, miközben törölközővel a fejemen, szemüveg nélkül botorkáltam a tükör felé. Hunyorogva úgy láttam, délután négy óra volt, de lehet, hogy öt. Mindenesetre a hangszórókból elementáris erővel ordított fel a beállított rádiócsatorna hírműsora, mely szintén kéretlen figyelmeztetője volt az időnek. „Brit tudósok albínó okapit találtak Szudánban.” A hírolvasó magas frekvencián játszó hangja és az alatta ciripelő tuc-tuc zene olyan koktélt alkotott, mely meglékelte a kisagyamat. Akkor tértem magamhoz, amikor a fodrász a vállamra terítette a fekete színű kendőfélét. „Szokott zsírosodni, vagy korpásodni a hajad?”- kérdezte bizalmasan. „Igen, általában ebben a sorrendben.” – válaszoltam zavartan. Ennyi maradt meg. Az olló dolgozni kezdett és önkéntelenül is a gondolataimba mélyedtem. Mindig ez van.
Amikor leülsz a fodrászszékbe, szembe kell nézned önmagaddal. Szó szerint. Nincs más választásod, meg hát időd is van rá. Bár tudom, a közvélemény szerint borbélyhoz nem befordulni megy az ember, hanem megnyílni. Kis túlzással, ez az igazság széke és a mester a gyóntató pap. Aki ismeri a Coen testvérektől az Az ember, aki ott sem volt című filmet, az tudja, miről beszélek. Ebben az alkotásban a gyilkos zsaroló úgy lepleződik le, hogy elmondja gaztetteit a fodrászának, miközben az a haját vágja. Azt gondolta, nincs mitől félnie, hisz ez egy diszkrét és élethosszig tartó kapcsolat. Kivéve nekem.
Ahogy ránézek a fodrászcsajra, egyértelművé válik, hogy valószínűleg ezzel se’ fogok összebútorozni. Ugyanis valami mélyről jövő iszonyt fedezek fel az arcán, mely átragad a mozdulataira is. Talán egyszerű munkaundor, de az is lehet, hogy belelát a fejembe. Persze, tisztában vagyok vele, hogy hiába várom Billy Bob Thorntont (a fent említett film főhőse) eme rákoskeresztúri szalonba. Életunt, fekete kezeslábasba bújt, negyvenes nőket kapok helyette, akiknek eszem ágában sincs semmit elmondani. Mondjuk, nem is igénylik. Látszólag jól elvannak a rádióból üvöltő Avicii-slágerrel, amit mellesleg húsz perc alatt, már másodszor nyomnak le pallérozott hallójárataimon. Néha ránéznek a faliórára és várják a híreket az albínó okapival.
Emlékszem, baromi kellemetlenül éreztem magam már kiscsikó koromban is, amikor anyámék elzavartak hajat vágatni. Voltam vagy tizenöt és olyan frizurát akartam, mint amilyet a német modell gyereknek láttam, a Bravo újságban. Azt írták, a csajok megőrülnek tőle. Talán mondanom sem kell, az Istennek sem akart úgy állni. Ez volt a kisebb baj. A súlyosabb probléma az volt, hogy ezekben az időkben még nem voltak kereskedelmi rádiók. Ezáltal beszélgetést kellett imitálnom egy olyan nővel, akinek talán az se tűnt volna fel, ha a „Mi leszel, ha nagy leszel?”- kérdésre a Mengyelejev-féle periódusos rendszer elemeit kezdtem volna felsorolni. No, és rendszerint ezután következett az örök klasszikus: „Mi újság a suliban?” Most komolyan, van erre a kérdésre normális válasz? „Kaptam két egyest matekból és a farsangon bablevesnek fogok öltözni.” Amúgy tök mindegy, mert úgysem érdekelte.
Közben arra ocsúdok, hogy a mester már hosszú percek óta egyetlen tincset sem nyisszantott le a hajamból. Hátranézek és látom, hogy tőlem néhány méterre egy kanapén ülve telefonál. „A tegnapi krumplis tészta jó lesz? Mer’ ha nem, én mást nem főzök, az biztos! Majd eszel kolbászt, meg kenyeret! Szerinted nekem van időm minden áldott nap főzni? Mondtam már, ha ez így nem jó, költözz haza anyádhoz! Te szemét! Majd ő főz neked hétszer egy héten!” Ez így ment, vagy negyed órán keresztül, nekem pedig elegem lett az egészből. Arra gondoltam, hogy jobban járnék, ha még mindig hosszú hajam lenne. A fürdőszoba tükör előtt levágnám azokat a fürtöket, amik a szemembe lógnak, azt’ kész. Meg aztán, nem is szívesen bízom rá a magam egy ideges fodrászra. Az olyan, mintha másnapos orvos operálna. Vagy sikerül, vagy nem. „Nővérke, véletlenül nem hagytunk benne valamit a műtét során a betegben? Nővérke? Nővérke…” Persze, félig megnyírva nem fogok kisétálni az ajtón. Késő délután keresni egy másik borbélyt, akivel ismét meg kell értetnem, hogy az öt centi, az nem tíz. Bár, ez valószínűleg valami évezredes anomália lehet a fodrász tankönyvekben, hisz minden szakember így tanulja meg.
Megint elméláztam. Eszembe jutott, hogy húszas éveim elején, kis híján egész Egert bejártam hajszalont keresve. Ennyi idős korában a naiv férfi nem feltétlenül szakmai szempontok alapján választja ki a fodrászát. Mocskos fantáziájában lenge öltözetű szupermodell jelenik meg, aki kizárólag lenőtt hajú hímekre vár. Magam sem értem, hogy a szocializmusból visszamaradt, kocka épületben, amelyre a „Fodrászat” feliratot 1976 táján rakhatták ki, hogyan remélhettem erotikusan túlfűtött bombázót, de hát, mit lehet tudni… Visszagondolva, gyanús lehetett volna az ajtóra szegezett, régi, barna pokróc, mely hőfogóként reinkarnálódott. Amit viszont bent láttam, az olyan volt, mint egy megelevenedett Móricz-novella. A szalon félhomályában öreg parasztemberek ültek a fal mellett kucsmában és beszélgettek. A pipákból előtörő füstöt vágni lehetett, a sarokban lévő kályha meg ontotta magából a meleget. Mikor beléptem, mindenki elhallgatott és végigmért, mint valami hollywoodi filmklisében. A hatvan körüli fogatlan, fodrásznőnek amolyan igazi tyúkkopózó testalkata volt. Két lépést közelített, így jól látszottak a papucsállatok az otthonkáján. „Itt minden fiatalember szép lesz, csak ki kell várni a sort.” Menekülés közben félig letéptem a plédet az ajtóról, az ollókezű csoroszlya pedig, néha még ma is megjelenik rémálmaimban.
Ezalatt az utolsó simításokat végzi az idegroncs borbélyom. Lenézek a szék mellé, majd a fekete kendőre a vállamon. Szomorúan konstatálom, hogy sötét tincseim, néhány szürke betolakodóval viaskodnak a padlón. Minden alkalommal többen jönnek és attól tartok, könnyen megjósolható a csata kimenetele. Hidd el, ez olyan érzés, mely sokkal szívbemarkolóbb, mint a bömbölő rádió borzalmai a háttérben.
Elköszönök és kilépek az utcára. Lassan elindulok a buszmegálló felé és arra gondolok, hogy engem tulajdonképpen soha nem zavart a kínos csend…
