Guruljon az élet mindenkinek!
Ez volt felfestve annak a Balaton-parti fogadónak a falára, mely a kerékpárút mentén állt. Mi elsuhantunk mellette bérelt bringáinkkal és a furcsa üzenet gondolkodóba ejtett. Először nem is akartam ezt az egészet, mármint pénzt adni egy órányi tekerésért, hisz ez idő alatt akár áztathattam volna magam a magyar tengerben is. Az úgysincs otthon. Meg amúgy is, prügyi parasztgyerek vagyok, biciklin születtem. Amióta az eszemet tudom hajtom a pedált. Kisfiúként iskolába menet és tanulás után. Később barátnőhöz és munkahelyre. Ezért nem izgatott, hogy pár kilométerrel több, vagy kevesebb. Mégis, amikor elindultunk Balatonfüredről Csopakra egészen különleges érzés kerített hatalmába. Eggyé váltam a géppel, a táj pedig leírhatatlanul gyönyörű volt. Hallgattam a gumi hangját az aszfalton és a lánc hangját a fogaskerekeken, melyek angyali zenének hatottak.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néhány évet kihagytam, ugyanis mióta budapesti vagyok, tömegközlekedem. Eszembe sem jutott bicajozni, annak ellenére, hogy otthonomon, az egész XVII.kerületen kerékpárút húzódik végig. Rákoskeresztúr zöme egyébként is kis forgalmú kertvárosi utcákból áll, így rengetegen tekernek.
Aztán a sors úgy hozta, hogy mi is hozzájutottunk két paripához, egészen baráti áron. Furcsa, de azóta teljesen más perspektívából látom az egész kerületet. Tudom, hol gyorsulhatok, hol kell fékeznem és elsőbbséget adnom. A sebességváltó mindig a legkönnyebb fokozatban áll, hisz a szél mindig szembe fúj. Amúgy meg vagy dombra caplatok fel, vagy gurulok lefelé. Más választásom nincs, ugyanis sík terep nem sok van errefelé. Most tudtam meg, hogy Rákoskeresztúron található Budapest legmagasabb pontja, mely néhány méterrel megelőzi a Gellért-hegyet is. Jó, mi?
Az elmúlt hónapban szinte nem volt olyan nap, amikor ne ültem volna a nyeregben. Túráinkon rendszeres állomás, a tőlünk körülbelül tíz kilométerre található hamburgeres, ahová gyakran betérünk, hogy pótoljuk az elégetett kalóriákat. Azonban az egyik alkalommal mindkét bringa kerekei laposak voltak, amikor el akartunk indulni. Szinte előttem volt,ahogy el akarták őket lopni, de mivel le voltak zárva, ezért csak egy „kis jelet” hagytak a tolvajok. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Hiába kértünk pumpát az egyik közelben lakó ismerősünktől, tudtam, csak az időt húzzuk vele. Egyértelmű volt, hogy haza kell tolni a verdákat. Útközben elátkoztunk minden élő organizmust, aki valaha is kezet emelt más kerékpárjára, de főleg a miénkre. Amikor szétszedtem a kerekeket, egy sündisznóhátnyi tüskét szedtem ki a gumikból. A tényállás egyértelmű volt: a bicikliút két oldalán akácfák nőnek, leesett egy gally és véletlenül belementünk. Az idegenkezűséget kizártam.
Külső szemmel nézve talán bosszantónak tűnhet e történet, viszont el kell mondanom, hogy imádok szerelni, barkácsolni. Az a véleményem, hogy egy igazi férfi nem vesz újat és nem hív mestert ha valami elromlik, hanem saját kezűleg megjavítja. Így tettem én is a biciklibelsőkkel, azonban mire az egyiket beragasztottam és összeraktam, a másik leengedett. Elhasználtam egy doboz Tip Top-ot, míg végül szégyenszemre áttoltam a közeli kerékpárboltba a paripákat. Máig csorba a férfiasságomon.
Azonban az élet halad tovább két bringázás között is. Például megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra elindult az X-Faktor. Számomra már az előző széria is totális érdektelenségbe csapott át egy idő után és valahogy a sorozat legszerethetőbb része, a selejtező is ellaposodott. Kevés a kornyikáló lúzer és túl sok a jó hangú, munkanélküli színész. Ez a baj. Arról nem is beszélve, hogy előre tudod, amikor egy ifjú tehetséget készül felfedezni a fásult zsűri. Honnan? Hát Budget energia van a kezében, valószínűtlenül fehér a fogsora és nagymonológban tárja fel az élet, a művészet és a zene hatalmát önmaga felett. Majd kiáll a színpadra és belekezd valami lerágott csontig koptatott LGT, vagy Charlie klasszikusba. Aki az idegennyelv tudását is csillogtatni szeretné, az Queen-t énekel. Emlékszem, régebben a Janis Joplin-féle „mörszídisz benz” –be borzongott bele Keresztes Ildikó nagymedencéje és ájult le a székről a többi ítész, hogy „Juhuhuhúúúúúú, micsoda választás, micsoda igényesség!”. Tökmindegy, forgatókönyv szerint történnek a dolgok, érdekesnek vélt életutakat kreálnak a forgatókönyvírók. Szociálisan deprivált, meg nem értett művész, nőcsábász drímboj, cuki kiscsaj. Csak, hogy minenkinek jusson rajonganivaló. Viszont az SMS drága, az RTL Kettő. Most mondja meg valaki, szükség volt még egy klónadóra? Olyan, mintha nem egy, hanem két kukánk lenne és szelektálás nélkül dobálnánk bele a szemetet, ami belefér. Legalábbis a kiszivárgott programválaszték alapján úgy látszik, hogy a kettes számon kívül semmiben nem fog különbözni a kistestvér az anyacsatornától. Az pedig már csak Hal a tortán, hogy a TV2 is elindítja a saját kábelcsatornáját egy hónap eltéréssel. Kettő meg kettő, az négy. Lehetne papír, kommunális, műanyag palack, üveg. De nem! Mindent egybe. Akkor meg mi értelme? Nyilván, savanyú a szőlő, hisz kiugranék a bőrömből, ha valamelyik „trashtévénél” dolgozhatnék, már ha egyszer ezt tanultam. Mondjuk, sehol nem láttam álláshirdetéseket sem, amikben az új programokhoz keresnék a munkatársakat. Gondolom, megoldják „házon belül”.
Csoda, hogy ezek után csak a tekerés tesz boldoggá? Mert boldoggá tesz, főleg, ha zenét hallgatok közben. Létrehoztam egy „Rák és Roll” nevű playlistet a telefonomban, melybe régi gördeszka videók soundtrackjeit gyűjtöttem össze. Bár, egy „komoly” rocker valószínű elhányná magát a Cure, a White Stripes, a Queens of the Stone Age és a Beach Boys egy lapon való említésétől, de én ezeket szeretem és kész. Hisz van annál emelkedettebb pillanat, amikor a hónapok óta tartó szárazság után leszakad az ég és engem pont útközben talál? Behúzódva egy facsoport alá és Jim Croce-tól a Time in the Bottle lírai dallamaira nézem a szakadó esőt és a menekülő embereket. De az sem utolsó, amikor délután szabadon haladok a bedugult Pesti úttal párhuzamosan és a Shocking Blue, Long and Lonesome Road riffjeire nézem az egymásra öklüket rázó, dudáló, anyázó söfőröket. Megfizethetetlen érzés.
Azt is el kell mondanom, hogy a bringavásárlást azért sem tartottam haszontalan dolognak, mert talán csak a gyaloglás olcsóbb és környezetkímélőbb nála. A tömegközlekedés kényelmes ugyan, de a szolgáltatás minőségéhez és az átlag pénztárcákhoz mérve baromi drága. A bicajt egyszer kell megvenni és csak minimális összeg a karbantartási díja. Persze, egészséges, jobb lesz tőle a közérzeted, meg minden, bár én soha nem sportként gondolok rá. Egyszerűen egy tevékenység, amit élvezek. Hisz oly kevés dolog okoz örömet az életben ami viszonylag olcsó és minden porcikádat megmozgatja. Hirtelen nem is jut eszembe csak egyetlen egy. Igen, általában egy férfi és egy nő kell hozzá…
Ha kinézek az ablakon, csodálatos, késő nyári időjárást látok, de nemsokára végleg őszbe csavarodik. Lassan muszáj lesz beizzítani a fűtést és hamarabb felkapcsoljuk a világítást a szobában. Ahogy hallom, éppen készülnek kilőni az űrbe az élelmiszerárakat is. Használd ki a nyár utolsó erőlködését! Pattanj nyeregbe és felejtsd el egy kis időre a munkahelyi ostobaságokat és az országot felemésztő tökkelütöttséget. Ne legyen más, csak te és a gép.
Guruljon az élet mindenkinek!
