Boldogság komlóval
Nem hinném, hogy Freud megközelítette az öntudatos és kalandvágyó férfiúi önkép vizsgálatát abból az aspektusból, ahogy mostanában látom magam belső szemeimmel, amikor hosszabb-rövidebb időre elmélázom. Korábban is éreztem már hasonlót, de nem tulajdonítottam neki túlzott jelentőséget, hisz tulajdonképpen hülyeség az egész. Arról van szó, hogy ha egy férfitársammal leülök meginni egy (kettő, három) sört, felsejlik egy ősi kép, amikor elődeink a barlang melegében, elégedetten cincálták a húst, az elejtett, apró testű dínó mellső lábairól. „Broáááá-vááuuuááá-iááúúú.”- filozofáltak közben, majd lerajzolták magukat a barlang falára. Kinn tombolt a paleolitikus dzsungel, ők pedig a tűz fényében (miután felfedezték) jóllakottan alkottak. Boldogok voltak. Mint mondtam, hasonló érzet kerít hatalmába, valahányszor sör kerül a kezembe és beszélgetni kezdünk. Munkáról, nőkről, politikáról, bármiről. Megállunk egy kis időre a mindennapi zúzda után és hagyjuk, hogy a szentélyen kívül tomboljon a posztmodern dzsungel. Boldogok vagyunk. Mint egykor a homo habilis.
Azonban van valami, ami beárnyékolja a totális eufóriát. Amikor hazamegyek. Hangsúlyozom, megyek, nem négykézláb és nem is tántorogva. Drága kedvesem felteszi a vitaindító kérdést: „Hány sör volt?” Természetesen egy, hisz mindig ennyit kell mondani, nem? Mint ahogy mindig alaposan felporszívózom az ágy mögötti teret, mindig örömmel megyek vele boltról-boltra a plázában, amikor egy új ruhadarab után kutat és soha nem nézek pornót. Nyilván. „Ne hazudj, látom hogy nézel ki! Majompofád van, csillog a szemed és félrebeszélsz!” Ilyenkor némán kanalazom az előzőleg magamnak megmelegített ételt, majd készítek neki is egy szendvicset. Papucs vagyok, mi? Büszkén vállalom, mert tudom, igaza van és az örök szerelemhez nagy adag kompromisszumra van szükség. Az ősembernek bezzeg könnyű volt! Bunkósbottal fejen csapta az asszonyt, a hajánál fogva behúzta a barlangba és ezzel kész is volt a romantika. Nem volt szükség ártatlan hazugságokra és tiszteletkörökre, ha el akart menni a haverokkal a mocsárpartra, közösen megrágni valamely bódító hatású virág szirmait. „Rááiiiuuááá-iiiááuu-grrrr.” Diskuráltak, betéptek, elaludtak, majd hazamentek. Valószínű ez lehetett a mai, sörözős férfiszeánsz őse.
Ha nő lennék, biztosan megkérdezném, miért kell sör ahhoz, hogy a férfiak beszélgessenek egymással? A válasz: nem tudom. Tényleg nem tudom, talán pótcselekvés, de lehet, hogy az alkohol által egyre okosabbak leszünk és sokkal elmésebben tudunk felelni a másik kérdésére. Mindazonáltal szeretem a sör ízét és vizuálisan sem utolsó az aranysárga ital, habkoronával a tetején, a hidegtől gyöngyöző párapikkelyekkel a korsó oldalán, ami idővel vízcseppben csordul le a poháralátétre. Kellemesen kesernyés illata keveredik a kocsmában gomolygó cigarettafüst szúrós szagával, mely jellegzetes bukét alkotva beissza magát a ruháimba. Ennyi marad emlékként, amit hazaviszek, így a lakást is átjárja ez a jellegzetes putriszag, melytől drága kedvesemnek feláll a szőr a hátán.
Otthon, Borsod megyében két férfitípust különböztetnek meg: a söröst és a borost. A pálinkát mindenki szereti. A későbbi orientáció talán már születéskor eldől, mindenesetre én biztosan az előbbi csoportba tarozom. A bort valahogy mindig is elitistának tartottam. Van az egyik véglet:„Egy csöppnyi szeder a nyelvem oldalain, leheletnyi muskotály, majd némi férfiasan tüzes, áfonyás utóíz. Egyértelműen érezni a kései szüretelés jótékony hatását, de a nemes, bükkfahordó aromáját is. Talán egy korai Chagall képre, vagy egy Áprily Lajos versre emlékeztet e bor hangulata, mely vad, vöröses színével buján pulzál.” Soha nem éreztem ilyet. Mindezt tudálékosan, a fény felé fordított magas nyakú pohárban és a nedűt folyamatosan mozgatva, kevergetve. A másik véglet sem lelkesítőbb: végy hét és fél deci vizet, dobj bele két kapszulát, keverd el csomómentesre, ízlés szerint hűtsd le. Egészségedre! Agysejtrobbantó és májduzzasztó elixír. A kettő között van a főiskolások kedvenc itala, a Dankó Pista, amit mi a pincepörköltbe teszünk. Amúgy nem értek a borokhoz, bár az édes, aszú jellegű borokat kifejezetten szeretem, de amikor megtudtam, hogy ezeket is „felokosítják” (az utóbbi idők legborzalmasabb szava) mindenféle szörpökkel, gyanakvóvá váltam. Ehhez viszont nem kell sok intelligencia, nem kellenek költői képek az ízek orgiájáról. Egyszerűen édes, itatja magát, oszt’ kész. Ja, és fejfájós. A szárazat azonban soha nem tudtam meginni, és ha el kellett fogadni a kínálást (mert néha nincs kibúvó), gyomorsavat termelt. Szerintem Borsod megyén kívül nincs még egy olyan vidéke az országnak ahol ilyen szimbiózisban lenne a két domináns ital. Ott van a mindenki által ismert, de kevesek által kóstolt Tokaji és ne feledkezzünk meg Bőcs büszkeségéről sem, a Borsodi sörről, mely 1973 óta hagyományosan építi le agyilag a magyar munkásembereket.
Az előző bejegyzésemben már leírtam, hogy a multik által forgalmazott, soha nem létezett német és osztrák tartományokról elnevezett malátás üdítőitalokkal nem érdemes foglalkozni, ha valaki minőséget keres. A száz forint per doboz árú italt is annyi értelme van választani, mint Tena Lady-t hirdetni a Viva Tv-ben. A világmárkákat is felejtsd el, ha odaadták valamelyik magyar sörgyárnak a licencet. Ezeknek általában már nem sok közük van az anyatermékhez. Nem mondom, elegáns, de olyan kispolgáriasan villogós. Hasonló, mint az a lány, aki október 23-án, a zárva tartó rákoskeresztúri Tesco parkolójában fotóztatta magát egy hatalmas, rózsaszín limuzin előtt pózolva. Egyébként legjobban a szlovák, a cseh és a belga söröket kedvelem, de mostanában ismerkedem a kis, családi főzdék portékáival is, melyek rendszerint nagyon finomak. Persze, csak otthon vagyok sörsznob. Ha elmegyünk valahová, általában egy olcsó és egy drágább tömegsörből lehet választani. Mondjuk, akkor úgyis a társaság a lényeg.
Minek tagadnám, szeretem ezekkel az emberekkel eltölteni a szabadidőm egy részét, komlóvirág tea mellett megbeszélni az élet nagy kérdéseit. Miért is ne tenném? Szerintem jobb, mint tévét nézni. Úgysem volt semmi értelme elindítani az ötödik Való Világot is. Én biztosan vártam volna legalább egy évet a következő szériával, ugyanis így túlságosan egyértelmű a másolás. A nézők a negyedik rész szereplőivel vonják párhuzamba a mostani játékosokat, akik ezt még hangsúlyozzák is az előző sorozatból lopott tettekkel és kifejezésekkel. Amúgy meg borzalmasan buta, nyivákoló nők és sablonos férfiak versenye az egész, és ahogy látom a nézettségi adatokat, nem csak én gondolom így. Az X Faktorral is hasonló a helyzet. Véleményem szerint, az énekesek személytelenek, nem eléggé szerethetők, így tulajdonképpen mindegy, ki marad benn és ki távozik. Ez az érzés az idő múlásával sem oldódik. Azt gondolnánk, műsorról-műsorra válnak családtagjainkká, mint egy szappanoperában, azonban ez esetben nincs meg a kellő emberi muníció. Egyetlen vigaszom a Magyar Televízió, Maradj talpon! című vetélkedője. A futurisztikus szocreál díszletek között zajló műsort Gundel Takács Gábor vezeti, aki kellően felkészült és néha, egy-egy poénja még élvezhető is. A program szórakoztató, lehet gondolkodni a feladványokon a tévé előtt, de a legnagyobb erőssége, ahogyan a játékmester alázza a friss diplomás értelmiségieket. Furcsa véletlen szerint, olyan kérdéseknél esnek ki, ami újonnan megszerzett szakmájukba vág, vagy a szűken vett általános tudás feladványainál. „Mely településen őrzik az első, teljesen magyar nyelvű Bibliát?”- kérdezik a könyvtárost. A Vizsoly szóból három betű látható. Nem tudja. „Régi, görög piactér.”- melyre a sportmenedzsertől várják a választ. Az agora szóból két betű látható. Nem tudja. Ilyenkor megnyílik alattuk a föld és a mélybe zuhannak. Kritikai megnyilvánulás. Kis lámpaláz. Ezt mondta a tanár is államvizsgán, amikor egy lány úgy felelt, hogy a rendszerváltás a 60-as években volt. Diploma előtt, 22 évesen. Végül is átengedték.
Sörözés helyett akár utazgathatnék is. De nem tudok, ugyanis az egész XVII. kerületet ellepték a BKV ellenőrök. Rákoskeresztúr egyébként legendás hely bliccelés szempontjából. A legritkább esetben tart ellenőrzést három asszony, akikről azt gondolhatja az átlagember, hogy valamelyik gyárba mennek műszakváltásra. Ha azonban előkerül a rettegett piros karszalag, még van esély (és idő is) leugrani. Most viszont stratégiát váltottak. Huszonéves nők ellenőriznek, akik vállalják az egyenruhájukat, kísérőként pedig magukkal hoznak négy-öt, szépen megtermett, kopasz, bakancsos fiatalembert, akik gyanakvóan néznek minden utasra. És még csak a buszmegállóban állok! Amúgy minden megállóban van egy ilyen csodacsapat. El sem tudom képzelni, mi történne, ha nem lenne jegyem…
Inkább sörözöm, hisz a kikapcsolódáshoz elég egy teli korsó a kezembe. A közelmúltban kézműves sörfesztivált rendeztek a Mikszáth Kálmán téren. Gyönyörű, napsütéses délelőtt volt, kellemes hőmérséklettel. Valószínű utoljára ebben az évben. A sugarak cirógatták az arcom, a fákon elképesztő színekben játszottak a levelek. Néha egy-egy elbúcsúzott az ágától, mely eddig őrizte, tartotta, hogy a kellő pillanatban búcsút mondjon neki és végignézze, ahogy csendben lehullik az utcára. Én egy padon ültem kissé bódultan, de földöntúli nyugalomban. Kezemben egy korsó különleges, tokaji aszú és hernádvölgyi maláta házasításából született vörös sör. Előttem egy díszkút csobogott, a hátam mögött Mikszáth mester szobra, akinek szívesen fizetnék egy „kört”, hisz nyilván nagyszerű ivócimbora lenne, ha még élne. A téren át az emberek a dolgukra siettek. Kutyát sétáltattak, gyerekek lépdeltek a könyvtár felé, fősulisok mentek az óráikra. Tombolt körülöttem az urbánus dzsungel, míg én belassulva a söröm kortyoltam. Boldog voltam.
