Keresztúr, én így szeretlek!
Rákoskeresztúr, városközpont. Nem sokkal múlt el déli tizenkét óra és egy felhő sem volt az égen. A kereszteződésnél lévő nagyóra 43 fokot mutatott és a rekkenő hőségben, a Pesti út túloldalán, a parkban játszó gyerekek is elmosódott délibábnak tűntek. Térdig belegázoltak a dísztó klóros vizébe és egymást pocsolták egy kiürült üdítős palackkal. „Milyen jó nekik!”- gondoltam magamban. „Tök felesleges vagyonokat költeni egy tengerparti útra, mikor itt a XVII.kerület közepén is végtelenül boldogok a klóros, ámde hűs vízben.”
Mindeközben én a Spar melletti buszmegállóban vártam a következő kilencvenhetest, papucsban, rövidnadrágban és egy szál atlétában. Csípős kolbászt, házi sört, meg mosóport vettem a piacon, majd befizettem a villanyszámlát. Nem fáztam. Megpróbáltam a valószínűleg véletlenül ott felejtett akácfák árnyékába húzódni, mert nem volt kedvem leégni, utána meg lehámlani, mint egy vedlő kígyó. Nem volt könnyű, hisz rajtam kívül még másik harminc ember is erre pályázott és mivel én későn érkeztem a megállóba, nekem már csak a tűző Nap maradt. A lejátszómban éppen Chris Rea-On the beach című száma ment 1986-ból, ami egészen különleges hangkulissza volt, ugyanis a négysávos főúton éppen zöldre váltott a lámpa és millió autó indult útjára. A brit gitármester valószínűleg nem ilyen alkalmakra komponálta a dalt. Kiment valamelyik villája erkélyére egy pohár borral és nézte a tengerparti naplementét. Eme giccses, ám csodálatos pillanatban nem lehet nehéz olyan slágert komponálni, ami ha megszólal, az agyadban morajlani kezd a tenger. Azonban én Rákoskeresztúron élek, így ihletforrásként nem marad más, csak a hömpölygő forgalom. Ha pedig kinézek az erkélyről egy Tüzép udvarát látom és a távolban Rákoscsaba családi házait. Igaz, most, hogy minden kizöldült, különösen tetszik a látvány, hisz ahová nézek, mindenhol dús lombkoronák ringatóznak az enyhe, nyári fuvallatban.
Mondjuk, abban egészen biztos vagyok, hogy egy valamiben mégis különb az erkélyünk annál, mint ami Chris Reának van. Ő nyilvánvalóan nem termeszt a balkonon koktélparadicsomot, kaliforniai paprikát és újhagymát. Mi viszont igen! E zöldségek gondozása a legújabb hobbink és alig várjuk, hogy végre termőre forduljanak. Nagy álmom egy olyan lecsó, melyet csakis ezekből a növényekből főzök. A hagyma már abszolút ehető, úgyhogy félő, megvénül (vagy elfogy) mire a többi pirosodni kezd. Meg hát ki akar adni egy kiló paradicsomért 800 forintot. Amúgy szerintem Chris Rea nem is tudja, mi az a lecsó.
Kicsit elbambultam és ezalatt az On the beach is véget ért a lejátszóban. Arra eszmélek, hogy körülöttem vénasszonyok sápítoznak a meleg miatt és rongyzsebkendővel törölgetik az izzadó arcukat. Mások jégkrémmel próbálják hűsíteni magukat. Fagyasztott víz vanília aromával, tejcsokival bevonva, 59 forint. „Hát ettűl még szomjasabb leszek! Mér’ nem egy sört hoztál, asszony?” Eközben egy fiatal lány libben el a buszmegálló előtt. Napszemüveget, lenge felsőt és rövid szoknyát visel. Pavlov kutyáihoz hasonlóan, az összes férfi reflexszerűen nézett a jelenés után és nagy valószínűséggel mindannyian ugyanarra gondoltak… Hiába, egyformák vagyunk. „Tudod, ezt szeretem a legjobban a nyárban.”- sóhajtja mellettem a huszonéves gyerek. „Ja, meg hogy nem kell fűteni.” Szólal meg a körülbelül hatvanéves bácsi, aki egyébként a klasszikus szandál, fehér pamutzokni kombót viseli, melyhez háromnegyedes szárú, homokszínű, suhogós tréningnadrágot és kigombolt kék inget választott. Bal kezében egy doboz Adambraut tart, mely ránézésre is meleg, mint a lóhúgy. Jobbjában meg egy csíkos nejlonzacskót szorongat, mintha hal lenne benne. Minden bizonnyal a személyi igazolványa és betegségének kortörténete lapul benne, ugyanis később kiderült, hogy a Bajcsyban volt „kontrón”.
Ebben a percben érkezett meg a busz. De nem ám a lélekvesztő, negyven éves Ikarus, még csak nem is a félig szétrohadt utóda, hanem a szinte még gyárillatú, égszínkék Mercedes gördült be a megállóba. Itt a jövő. Erre az egyik vénember kalimpálni kezdett a karjaival és örömében még kurjantott is egyet: „Hohohó, itt a Merci! Ez kell nekünk!” Persze, kicsit se’ nézték hülyének… A járművön süvített a légkondi, a motorzajból pedig szinte semmit nem lehetett hallani. Európai módon utaztam. Egészen két megállót, amikor az útépítésnél lévő jelzőlámpa megbénította a forgalmat a Pesti úton. Ott rostokolt a jövő, vagy öt percig és hallgattam az ütve fúró barátságos berregését, majd két ötvenes nő banális társalgását. „Ha éjszaka betakarózom, nem tudok aludni a melegtől, de ha kitakarózom, akkor meg csípnek a szúnyogok. Tegnap például éreztem, hogy rám mászott egy büdös bogár. Szörnyű volt!” Először azt hittem, hogy a férjem akar valamit, mert a szaga szinte ugyanolyan volt. Természetesen ezt már csak magamban vágtam rá, mint valami idióta Sas-kabaré olcsó poénját, ami után a tapsgép villog és a nyárspolgárok elégedetten ütik össze a tenyerüket, hisz igényes szórakozást kaptak a pénzükért.
A Kucorgóig mentem. Ahogy oldalra néztem, dermedten pillantottam meg, hogy a szelektív hulladékgyűjtők eltűntek a térről. A szemét viszont nem! Ott voltak egymás hegyén-hátán a háztartásból kikerült kommunális kukászsákok, összekötözött szórólapok százai és a törött lábú, kerti műanyagszékek. Gondolom, az emberek kivitték a feleslegessé vált dolgaikat és már nem akarták visszaszállítani. Látták ők, hogy eltűntek a konténerek, de hát büdösödjön a kocsijuk csomagtartójában, míg ők dolgoznak? Bár, az is lehet, hogy a meleg megnyomta őket és odavizionálták a gyűjtőket. „Há’ én nem láttam, hogy nincsenek ott. Csak nem rakom bele, ha látom, nem?” Arról nem is beszélve, hogy pompás cégér ez a butiksoron most megnyílt fagyizónak. Tudom, nem ők tehetnek róla, de valószínűleg felemelő érzés lehet elnyalni egy citrom-puncsot a kirakott napernyők alatt, tíz méterre a használt pelenkáktól és a romlott ételmaradéktól.
Bevallom, kellemetlen volt leszállni a klimatizált buszról, ugyanis ahogy lépkedtem hazafelé, éreztem, hogy izzadok, mint egy állat és a kezemet is húzta a hatkilós Tomi. Hideg zuhanyra vágytam és egy pohár ásványvízre, jéggel. Meglocsoltam a növényeket, majd megnéztem a Híradót, amiben szokás szerint megint hőgutával riogattak.
Minden ugyanaz, másképpen…
