In memoriam Asus
Meghalt a laptopom. Már régen beteg volt, hisz az ötévnyi folyamatos zúzás legyengítette az egyébként sem erős géptestet. Számítógépes korban mérve, ez minden bizonnyal felér egy egész emberöltővel. Bár, az igazat megvallva, nem tudom van-e rá képlet, mint a kutyáknál, ahol úgy tudom, hárommal kell szorozni és megkapjuk az emberi életkorát. Amúgy nem lényeges.
Kár szépíteni, a gépem nem túl okos, lomha, szellemi munkás volt. Eljárt felette az idő. Régen le kellett volna százalékolni, és megérdemelt volna egy szép temetést is. Csak hát a végtisztesség elérhetetlen volt számára, ugyanis sem a Word, sem az Explorer nem fut sem a kávéfőzőn, sem a hűtőszekrényen. Szükségem volt rá. Utolsó hónapjaiban kötéltáncot járt lét és nem lét határán és minden ébredés a kínok kínját jelentette számára. Hiába nyomogattam a play gombot, csak minden huszadik alkalommal szökött bele élet. Tudtam, az anyag előbb-utóbb megadja magát. Így is lett. Kétségbeesetten próbáltam defibrillálni a már említett play gombbal, de egy szép, őszi reggelen végleg kilehelte a lelkét. Azt hiszem, az emléke örökre bennem fog élni, főleg ha arra gondolok, hogy hétgigányi képet is magával vitt a mennybéli bitek és bájtok birodalmába.
Jogosan merülhet fel benned a kérdés, kedves olvasó, hogy akkor min gépeltem be ezt a bejegyzést, ha egyszer a computerem jobblétre szenderült? Talán azt gondolod, hogy vettem egy másikat, hisz egy magát 21. századinak mondó ember, egy percig sem élhet számítógép nélkül. Rohanó világunkban (brrr…) az újságok már aznap elavultnak számítanak, amikor megjelennek és kinek van akkora könyv, zene és film gyűjteménye, melyben az összes információt megtalálja? Ráadásul azokat meg is kell keresni! A neten meg csak egy szó a gugliba és megvan, amit akarok. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Mivel Magyarországon élek, a sárga csekkeken kívül a fizetésem semmire sem elég, mint ahogy másnak sem. Naivitás azt gondolni, hogy majd szép lassan összespórolom rá a pénzt. Tán’ száz év alatt sem! Akkorra meg már sehol nem lesz a hordozható PC. Egyenesen az agyamba fogom letölteni az adatokat, mindenféle beültetett chipekre. Persze, láttam én is az uzsora bank reklámját. „Jó ötlet volt az új laptop.” Az. A gyerek némi csetelésért a haverokkal, meg valami online lövöldözős játékért, olyan ábrázattal szedi le a terítéket a kedves szülők elől, mintha aknamező lenne a konyhától, az étkezőasztalig és azon egyensúlyozna a szerencsétlen. Meg amúgy is, tényleg csak egy új gépért cserébe végeznek házimunkát a gyerekek?
Körülbelül másfél hete nem volt notebookom, ezáltal netem sem, amikor a végső csapást is megkaptam a tömegkommunikációtól. Felhívott a Vodafone nyájas értékesítője.
- Jó napot kívánok! Magyarországon egyedülálló lehetőséget szeretnék önnek ajánlani. Mostantól hihetetlen percdíjakkal beszélgethet és netezhet a telefonján!
- De az én telefonom alkalmatlan a netezésre. Sőt, momentán egyáltalán nem tudok netezni.
- Várjon, a legjobbat még nem is említettem! Új akciónk keretében hihetetlen áron juthat okostelefonokhoz! Mennyi átlagosan a telefonszámlája?
- 2500-3000 forint.
Síri csend lett a vonal másik végén. Szinte láttam a döbbenetet az ügyfélszolis arcán. Nem tudta elképzelni, hogy ennyi idősen (mert nyilván, az adatbázisuk alapján nincs titok előttük) hogyan lehet ilyen kevés a számlám és egyáltalán, hogy-hogy nincs okostelefonom. Végül kibökte, hogy csak 16 ezer forintos számla felett érvényes az ajánlat. Az igazat megvallva, egy kicsit szégyelltem magam, hisz nem vagyok az a fecsegő típus. Meg, hát miből?
Próbáltam elterelni a gondolataimat a számítógépről. Ha kultúrára vágytam, bekapcsoltam a Tilos rádiót és elkezdtem olvasni egy japán pszicho-thrillert. Csak az a baj, hogy ezeket az internet mellett és nem helyett kellett volna tennem. Végül azon kaptam magam, hogy elővettem a szekrény mélyéről az ezer éves Tetrist, raktam bele két ceruzaelemet és kínomban azt nyomogattam. Ja, és megnéztem a Tv2-n a Vojszot. Hát, Somló azokban a ruhákban, amiket ráadtak, úgy néz ki, mint egy kivénhedt strici és ha nem ismerném a munkásságát, el is hinném. Legalábbis amilyen szedett-vetett stílusban próbál kritikát csiholni magából, az nem rivaldafényben fürdőző sztárítészhez illik. Komolyan mondom, ezen a ponton már majdnem elhittem, hogy nincs megbeszélve és lezsírozva az egész show. „… öööö… öö… hát… egészen meghatódtam az ámerikai orgánumodtól... Otthon van nekem egy ikerpárom, gyere haza velem, oszt’ majd ellesztek.” Micsoda? A másik atyaisten, Malek Andrea (mer’ hát ebbe a tehetségkutatóba is kellett egy Malek) nekem örökre Mágenheim doki szeretője marad a Szomszédokból. Úgy kell nekem! Még Caramel a legszimpatikusabb az egész bagázsban. Szerepe szerint szerény, mosolygós figura. Mint a valódi életben. Tulajdonképpen Mező Misivel sincs gond, csak hát ő meg a semmitől is képes elájulni. Most tényleg olyan nagy szám a Maroon 5 buta rádióslágerének a swinges átdolgozása? Vagy az, hogy a rockbanda énekese egy rockdalt ad elő? Azon sem tudom túltenni magam, hogy a zsűri, régi ismerősökként üdvözölte szinte az összes versenyzőt. Közös fellépések, vagy csak úgy összefutottak, hisz tudod, hogy megy ez sztárberkekben. Ez talán abból adódhat, hogy nem volt selejtező és a hátraforduló szent székek elé már csak a „javát” vitték, akik még így is elég középszerűnek hatottak. Mint ahogy maga a műsor is. Legalábbis a mi tévénk lassan hömpölygő, igazi nyugdíjasbarát képsorokat vetített, melyek egy helyben topogtak, mint amikor a fent nevezett meglátja a disznóhús árát a hentespult előtt. De ez csakis a tévé hibája lehetett.
Mentális összeroppanásomban az volt a vég, amikor egy rosszul programozott robot mintájára, minden áldott reggel ott ültem az asztalnál és nyomkodtam a play gombot. A kimúlt laptopon!
- Hagyd, már nem tudsz rajta segíteni. Meghalt.
- Neeee! Az nem lehet!
Mint valami hülye akciófilm kulcsjelenete, amikor a főhősnek megölik a barátját. Végül, mielőtt teljesen becsavarodtam volna, elmentem egy áruházba, csak úgy, érdeklődni, nézelődni a felhozatal felől. Természetesen null beülősre, hisz ennyi tőkém volt rá. Pont egy hetet kellett várni a kamatmentes hétvégére, vagyis még egy hét horror, net nélkül. Már azt sem bántam volna, ha egész nap csak a szerelemről, csalódásról és boldogságról szóló, Micimackóval és kisbabákkal illusztrált Facebookos bölcsességeket kellene olvasni az üzenőfalamon. Csak lenne. Pedig kevés dolgot utálok jobban.
Türelmetlenül számoltam a napokat, de a hetedik napon ünnepre ébredtem! A röpke egy órás ügyvitel után megkaptuk a hőn áhított környezetbarát dobozt, rajta a bűvös Asus felirattal, pont, mint egykor az apja csomagolásán. Viszont a dobozban csak a puszta gép volt akkumlátor, vezetékek, miegymás nélkül. Helyette sajnálkozó, de magukban valószínűleg anyázó eladók. Vissza az egész, még egy óra bürokrácia. Megérte, ugyanis kaptunk egy teljesen más márkájú, épp készleten lévő notebookot.
Ez a vége. Most ott tartok, hogy nálam van, (szó szerint kölcsönbe) az áruháznak, a banknak, vagy a nem tudom kicsodának a számítógépe használatra. Megint van netem és hogy őszinte legyek, már megint herótom van az igaz mély érzelmekről szóló falvédőszövegektől.
Szerintem eszek valamit, megnézem mi megy a Tiloson és Tetrisezek egyet. In memoriam Asus!
