Zsírfitnesz
Az első öt viszonylag könnyen ment. Aztán a hatodiknál a fejem olyan színű lett, mint a padlizsán. A hetediknél megrogyott a gerincem, a nyolcadiknál már alkoholistákat megszégyenítő módon rángatta a váratlanul jött terhelés a karjaimat. A maradék erőmet összeszedve még a kilencediket is elkezdtem, de a mozdulatsor felénél összeestem. Erőtlenül pihegtem a nappalink szőnyegén verejtékezve és nem akartam elhinni, hogy nem tudok tíz fekvőtámaszt lenyomni. Be kellett látnom, utoljára anyám hasában voltam ilyen kondícióban.
Ahogy ott szenvedtem a padlón, arra lettem figyelmes, hogy elkezdett peregni előttem az életem filmje. Bár, tudtommal még nem haldoklottam. Valamiféle vígjátéknak tűnt, de semmiképpen sem kaland, vagy akciófilmnek. Láttam az elkummantott tesiórákat és a focimeccseket, ahol én mindig közvetítő voltam. A bölcsészdiplomámat, na meg a borzalmasan rossz esti tévéműsorokat, melyek káros hatását édességgel tompítottam. Az utolsó kép az volt, amikor karácsony után állok a tükör előtt az egyik nyári pólómban, amit fogalmam sincs minek vettem fel télen. Láttam, hogy a hasamnál egy kisebb strandlabda türemkedik ki. Megrémültem. Tudniillik mindig sovány testalkatú voltam, ezért először valami betegségre gyanakodtam. Ám, ezt hamar elvetettem és beláttam, hogy egyszerűen sörhasam nőtt. Ahogy tapogattam a labdát és morfondíroztam magamban, a nyitott tetőablakból fejen csapott egy lapostányér méretű sajtburger. Furcsa, de nem lepett meg. „A Mekiben miért nem ekkorát adnak?” –tűnődtem és ki tudja miért, reflexszerűen hátrafordultam. Azt vettem észre, hogy egy körülbelül harminc méter magas kólacunami közeledik a ház felé…
Köhögve, prüszkölve riadtam fel. Álom volt. Rájöttem, hogy még mindig a kék Ikea szőttesen hasalok, csak időközben beállt a derekam is. Négykézláb vánszorogtam el az ágyig. Nem volt kérdés: most azonnal változtatnom kell! Vagyis, majd holnap… Igazság szerint, már ezelőtt is kaptam rosszalló megjegyzéseket a bicepszemre, a mellizmomra és az újonnan kialakult, jóllakott busmanra emlékeztető hasamra, de eddig hidegen hagyott. Aztán a szívemre vettem, majd végrehajtottam a fent taglalt bizarr emberkísérletet.
Másnap csodálatos februári napra ébredtem! A varjak károgtak a szemközti fákon és esett valami hódaraszerűség. Egy új élet kezdete! Húsz év után először éreztem azt, hogy vannak izmaim! Ugyanis az összes sajgott, mint a veszedelem! Hosszas vívódás után nekiveselkedtem és körülbelül öt perc alatt tettem meg a tíz lépcsőfokot a földszintig. Beírtam a Gugliba, hogy „otthoni edzésterv férfiaknak” és kerestem egy viszonylag szimpatikus halálnemet. Ezzel letudtam az aznapi tornát. Persze, egy tökéletes világban elsétálnék a közeli gymbe, kibérelnék egy edzőt, aki adott időn belül „vindízellé” fejlesztene. Csak hát, hogy őszinte legyek, mindig viszolygással töltött el az edzőtermek világa. Mondjuk, személyesen még egyben sem jártam. Az ellenszenvem kialakulása kizárólag homályos sztereotípiákon alapult. A lelki szemeim előtt ilyenkor mindig Gálvölgyi nyomasztóan kínos klasszikusa jelenik meg. Tudod, amikor a nemzet színésze egy hasonszőrű társával gimnasztikát mímel és közben magasröptű filozofálással múlatják az időt. „Gyúrunk vazze? Ja, gyúrunk vazze! Jóvan’ akkor gyúrjunk vazze.” Mindez fűszerezve a proli kivagyiság összes kiegészítőjével. Belőtt séró, másfélkilós színarany fukszok és mobiltelefonok. Nyilván, tisztában vagyok vele, hogy ez egy paródia, de valahányszor ráakadok erre a szégyentelenkedésre a tévében, fizikai fájdalmat érzek. Talán ezért gondoltam, hogy cizelláltabb formában ugyan, de ez a majomkodás zajlik a konditeremben is.
Ebben a hitben erősítettek azok a 18-20 év körüli, diszkó bicepszet növesztett ifjak is, akiket a bevásárlóközpontokban szoktam látni. Különös ismérvük, hogy mindig egy ruhadarabbal kevesebb van rajtuk, mint másokon. Ha te kabátot viselsz, ő pulóverben van. Szigorúan kapucnisban, mely csak mellközépig van összehúzva, ezáltal optikailag szélesebb felsőtestet láttat. Ha viszont te vagy pulóverben, akkor ő pólóban feszít. Mindig egy számmal kisebben, szintén az optikai tuning jegyében. Ha nem lenne hőérzete, legszívesebben félmeztelenül járna. Had irigykedjenek a pókhasú plázadroidok a csodálatosan csipkézett lapockára és a szálkásított felkarokra. Meg aztán a testen ízlésesen szétszórt tetoválások se’ két fillérbe kerültek… Szélsőségesen hideg, illetve hóvihar esetén talán magára kapna egy atlétát, mely a testépítő szmokingja. Kiegészítőként mindig vele van egy hatalmas sporttáska, amiben egy átlagos kollégista egész heti kosztja, tankönyvei és ruházata elfér. Pedig hát józan paraszti ésszel azt gondolnám, hogy az edzésre egy pólón, melegítőnadrágon és sportcipőn kívül nem kell más. Esetleg törölköző és ásványvíz. Szerintem magával hordja a kedvenc súlyzóját is kabalaként. Azonban a legszebb az, ahogy kommunikál! Mindegy miről beszél, a mondat végi pont helyett a „g betűs szót” használja. Ez a hímivarsejt négy betűs szlengje és univerzumokkal választja el a kultúrembert a csőcseléktől.
Elnézést, kissé eltértem a tárgytól. Szóval, a program szerint heti három edzésnap ideális. Hétfő, szerda, péntek. Így szerda délután nekiugrottam az életmódváltásnak. Keserves volt. A hétfői bedurranás után minden mozdulat rettenetes izomlázzal járt, lévén középiskolában végeztem ezeket a gyakorlatokat utoljára. Miután átkínoztam magam az első öt gyakorlaton, a netes edző azt mondta: „Szükséged lesz két, egykezes súlyzóra.” Honnan? Igaz, a megtérésem utáni napokban kacérkodtam a vásárlás gondolatával, de elvetettem. Meg sem kíséreltem hazáig cipelni a doboznyi súlyt, hisz az már egy következő szint lesz! Ezért két, vízzel teli PET palackot csíkos szatyorba tettem és ezeket emelgettem. Csak ezekkel meg az volt a baj, hogy elcsúsztak egymáson és kiestek a kezemből. Kék-zöld foltokkal ékesítve a lábfejemet és a bokámat. Viszont amikor a gyakorlatsor végére értem, jóleső fáradtság vett erőt rajtam. Fájt mindenem, mégis úgy éreztem magam, mintha hosszú évek alatt rám ragadt köveket tornáztam volna le magamról.
A következő napokban egyre többet olvastam a sporton alapuló létformáról. Minden írás kiemelt fontosságot tulajdonított a regenerálódásnak és a helyes táplálkozásnak. A pihenéssel nem volt problémám, viszont soha nem foglalkoztam azzal, mit eszem. Imádom a toros káposztát és a rakott krumplit! Sőt, azt hiszem, nem is szeretnék ezekről lemondani. Hisz, lennie kell egy arany középútnak a két széria hasprés és a fokhagymás oldalas között! Természetesen megpróbáltam a salátát is. Ha apám tudná, kitagadna a családból! Ennek ellenére, azt kell mondanom, hogy ízlett! Sőt, utána órákig elvoltam éhségérzet nélkül. Igaz, fűszeres csirkecombbal ettem. Bár, ha választanom kellene, hamarabb adnám fel a húst, mintsem mesterséges táplálék kiegészítőket vigyek a szervezetembe. Egyszerűen irtózom a gondolattól is! Arról nem is beszélve, hogy a naponta négyszer elfogyasztott, vízzel kevert mogyorós fehérjeportól már az első hét után herótom lenne. Nem jobban hangzik helyette a bazsalikomos csirkemell, sült burgonyával?
Erről jutott eszembe az a történet, amikor egy kedves kollégám akciós aminosav tablettát vásárolt. Egy szem akkora volt, mint egy génkezelt, teszkós eper. Ezért néhányat ásványvízbe fojtott és abban reménykedett, hogy ebédre egynemű folyadék válik belőle. Nem így történt. A pirulák vízi hullaként lebegtek a vízben, csodálatos látványt nyújtva… Míg a kollégám eme groteszk elixírrel küzdött, addig mások vaddisznó pörköltet ettek mellette. Nem kérdés, ki járt jobban. Persze, tudom, hogy ezzel az étrenddel nagyságrendekkel késleltetem a fejlődésemet, de vállalom. Évekre tervezek. Nem az a célom, hogy a nyári strand diszkóban a poroktól felfújt karjaimtól elolvadjon a kiszemelt plázahercegnő. Egyszerűen jól esik mozogni és semmi kedvem ötven évesen infarktust kapni!
Aztán ahogy teltek a hetek, egyre többet vállaltam és átalakítottam az edzésprogramomat is. Ja, nem mellékesen, elmúlt az állandó izomlázam. Majd névnapomra súlyzókészletet kaptam, mellyel beköszöntött az űrkorszak. Nem volt több PET palack, meg szétvert lábfej! Ekkoriban vettem észre, hogy két utcányira, a játszótér mellett van egy felnőtt tornapark. Ez azért nagyszerű, mert ameddig a gyerek hintázik, apáék sem chipset zabálnak, hanem lenyomnak húsz felülést. Néha figyelem ezeket a kertvárosba tunyult, melegítős negyveneseket. Először pironkodva kezdenek el egy-egy gépet használni, hisz félnek, megszólják őket, amiért a mozgásszegény évtizedek után nem bírják felhúzni magukat a csövön. Nem szégyen, régebben nekem se’ ment…
Most viszont május közepe van. A napi edzés kipipálva, a fejlődést meg tompítottam némi fehér kenyérrel fogyasztott füstölt kolbásszal, amit csemege uborkával optimalizáltam. Ha végignézek magamon, látom, hogy a strandlabda eltűnt és a vállaim minimálisan ugyan, de szélesebbek lettek. Reménykedni sem mertem három hónap alatt ilyen eredményben! Viszont a tükörből lőtt, rosszul világított, félmeztelen selfietől megkímélem a kedves olvasót! Egyrészt nem ez motivál, másrészt túl szemérmes vagyok én az ilyesmihez. Az üresen dobált lájkok amúgy is csak a tini testépítőket doppingolják. Helyette csupán egy tanáccsal szolgálhatok, melyet Örkény egyik egypercesének zárómondatával vezetnék fel: „Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”
Akaraterő, kitartás, zsírszalonna!
