Csipsz, csajok, satöbbi
Amikor beléptem az ezeréves metró, rothadó ajtaján, csak a szokásos unott tömeget láttam. Sima, „kettesmetró” volt, szovjet testvéreink egykori hagyatéka, ami ha gondol egyet, nem hajlandó kiállni a fűtött, Örs vezér-téri telephelyről, vagy egyszerűen spontán öngyulladásba kezd két megálló között. Ezek már nem okoznak különösebb meglepetést, viszont amikor körbetekintettem a nyárspolgárok között, meghökkentő képeket fedeztem fel a kocsi falain. Mindenhol, még az ablakokon és a kapaszkodókon is, lenge öltözékű, fiatal lányok fotói díszelegtek, akik olykor pimasz, máskor csábító, de mindenképpen erotikus pózokban illegették magukat.
Jobban szemügyre véve a plakátokat kiderült, hogy a hölgyek a Chio legújabb kampányának szereplői. Bevallom, kissé megilletődtem, hisz az ember nem vár egy tömegközlekedési járművön ilyesfajta élményt. Ami pedig végképp kiverte a biztosítékot, mint amikor az egyszeri robot az önmaga általi szexuális gyönyör csúcspontjára jut, azok a fotók melletti mondatok voltak. Például a lenge, latexruhába bújt, korbácsot szorongató domina, bizonyos Lady Bors a következőkkel kecsegtet: ”Ha egy pikáns kalandra vágysz, tőlem megkaphatod, és nem kell többé elfojtanod a vágyaidat.” Kemény, ugye? Ilyeneket olvasni csak úgy, váratlanul a Kossuth Lajos tér és az Örs vezér tere között, utazás közben! A másik hölgy, Miss Ketch and Mayo cowboy kalapban volt, ami alól pajkosan kihullott egy szőke hajfürtje. A mellei alatt csomóra kötött inget viselt úgy, hogy felül „majd’ minden” látsszon. Mindezt rövid farmer sorttal és magas szárú, fekete csizmával kombinálta. Ő azt ajánlotta a kedves utazóközönségnek, hogy: „Csak egy esélyt adj, és duplán bebizonyítom, hogy én vagyok az ideális partner számodra. Keverd velem az élvezeteket. Nem bánod meg!” Ezenkívül volt még görög istennő, ázsiai szépség és arisztokrata úrilány is, kinek-kinek ízlése szerint, mind hasonlóan túlfűtött hangulatú kortesbeszédekkel. Persze, a játék nem babra megy, ugyanis a kedves fogyasztónak arról kell döntenie, hogy melyikük hódítsa meg a meglehetősen hülye nevű Mr. Krumpli szívét. Ő nem más, mint egy irritáló, mustárszínű öltönybe bújtatott pojáca, akinek okkersárga, zselézett haja van és felfuvalkodottan ül egy gigantikus chipsen.
Miközben eme csodálatos hirdetést tanulmányoztam, fel sem tűnt, hogy még mindig az állomáson vagyunk. Az ajtók nyitva maradtak, a hangosbemondó pedig türelemre intette az utasokat, ugyanis némi üzemzavar miatt a szerelvény csak késve tudott elindulni. Egyértelmű volt: a metró elszégyellte magát. Ennyire buja képekkel a testén minél kevesebb megállót akart érinteni. Olyan, mint egy rosszul sikerült tetoválás, vagy mint amikor valaki elégedetlen a külsejével, ezért nem megy strandra és nem teszi azt közszemlére. Azonban a chipsgyárat ez nem érdekli. Ő azt akarja, hogy a hirdetését az egész világ lássa és ebből a szempontból tökéletes választás a járműbelső. Témáját tekintve viszont egy pornó mozi aulája lett volna a legjobb döntés. Csak hát ilyen kultúrintézmények már rég nem léteznek, a peep show folyosóján meg viszonylag kevesen látnák ezt az értékes alkotást. A kreatívok valószínűleg e kettő elvetése után dobták fel a BKV nevét.
Egyébként a pironkodás a metró részéről odáig fajult, hogy a Stadionoknál megmakacsolta magát és nem indult el többé. Millió ember indult felfelé az alagútból idegesen és szitkozódva. A felszínen orkán erejű szél és eső várt minket, később néhány metrópótló busz ígérete. Néhány perc alatt kaotikus állapot alakult ki. Az egymást taposó utasok kis híján bedugították a Hungária körutat. Az autósok dudáltak, a buszra várók ordítottak, káromkodtak, sőt ököllel ütötték az arra járó trolik és menetrendszerintik oldalát. Mindez egy szégyenlős metró miatt!
Amikor nagy nehezen feltolakodtam az egyik metrópótlóra, még mindig a Chio hirdetés járt a fejemben. Arra gondoltam, mivel fiatal férfi vagyok, akár vonzó is lehetne ez a fajta marketing. „Rakj a terméked mellé egy csinos, fiatal lányt és a pasik tuti oda lesznek érte!” Persze, ha ez egy sörreklám lenne, működne is. Azonban meg merem kockáztatni, hogy a chipsvásárlók-és fogyasztók 80%-a tizennyolc év alatti, ezáltal az összkép különösen felháborítóvá válik.
Nyilvánvaló, hogy az állam nem fog fellépni holmi chipsreklám ellen. Ők megtették a magukét, amikor adót vetettek ki a krumplisziromra és az energiaitalokra. Hülyék lennének azt a gyárat fejen koppintani, amiből nem kis bevételük van. Az is nyilvánvaló, hogy az új médiatörvény kiskapuin lazán átsiklik eme könnyed, pornográf alkotás. Viszont ha a hirdetés mélyebb rétegeibe tekintek, akkor az egyértelműen azt kommunikálja a tiniknek, hogy tartsanak háremet. A metódus a következő: nem ők, hanem valamelyik haverjuk választ nekik egyet az öt lányból. Tök mindegy melyiket. Mind az öt ribanc és tudják, hogy végül úgyis ki fogják próbálni mindegyiket. Amúgy sem számít más, csak a külső szépség, a csábítás és a vágyak kielégülése. Én azt mondom, hogy baromi veszélyes a mai AIDS-terhes időkben ilyen üzenetekkel bombázni a tizenéveseket, nem?
Este, miután hazakecmeregtem, volt szerencsém mozgóképen is megtekinteni a szóban forgó alkotást az egyik reklámblokkban. Látszott, a cenzúra vágóollója szorgosan dolgozott, ugyanis semmi megbotránkoztató nem került be a kisfilmbe. Ugyanolyan jellegtelen baromság volt, mint a többi. A híradóban talán valamit mondtak a megbénult tömegközlekedésről is, bár ezt már csak félálomban hallottam. Lélekben már a szemérmes metrón ültem, ami visszavitt a tinédzserkorba. Barkát szedtünk a lányoknak nőnapra és szerelmes levelet írtam annak, aki tetszett. Távolról pedig mintha a Chio egyik múltbeli szlogenjét ismételgette volna a szégyenlős metró hangszórója.
„Kár, hogy a régi jó dolgokból mára semmi nem maradt.”
