Egy fogatlan hippi vallomásai
Azon gondolkodtam, vajon miért kell minden tavasszal a megújulás elcsépelt eszméjével hülyíteni a népet? Ezzel dobálóznak a legújabb kollekciókat kínáló divatlapok és e zászló alatt menetelnek a nők a jó idő beköszöntével fodrászhoz, valami lazább rőzséért, manikűröshöz, kikeleti karmokért, majd látogatják végig a létező összes ruhaboltot a létező összes plázában, hogy méltóképpen fogadják a rétek virágba borulását és a gólyák visszatértét. Legszebb téli álmaik megvalósulása eme pörgős és trendi napocska, melyet egy kisebb vagyon eltapsolásával és egy idegbeteggé vált férfitárs nyugtatásával zárnak. Most komolyan: hat-hét óra hardcore shoppingolás után számomra letaglózó erejű az a kérdés, miszerint: „A csipkéshátú, vagy a denevérujjú blúz állt jobban abban a boltban, ahol hárommal ezelőtt voltunk?”. Majd jön a kegyelemdöfés: „Nézd, egy új bizsu bolt! Gyere, menjünk be!” Amúgy nem gond, a ruhásboltokban elvagyok, ha van férfiszekció (már ha a ránézésre androgünöknek és a még el nem döntött nemi identitásúaknak szánt kollekciót annak lehet nevezni), akkor érdeklődést imitálva átnézem, had teljen az idő és hát mit tagadjam, nem tudom nem észrevenni a csinos nőket, akik általában hemzsegnek az efféle boltokban. Mindezek mellett pedig várok, várok és várok. Szenvedéssel az arcomon, a próbafülkék szigetéről, a butik óceánjába, a kampós, vállfás ruhadarabok közé védtelenül bedobva, a többi szerencsétlennel, akik kínjukban a telefonjukat nyomogatják, idegesen toporognak fel-alá, vagy az asszony által a kezükbe adott, tucatnyi táska füleit tépdesik ingerülten. Egyébként várakozói karrierem csúcspontja az volt, amikor Novák Péterrel bámultuk egykedvűen, üveges tekintettel a próbafülkét, felbukkan-e valaha a szeretett nő a függöny mögül. Elárulom: a sztárok is ugyanúgy várakoznak, mint mi, egyszerű halandók.
Kissé elkalandoztam a bizsu bolttól, talán azért, mert ez az egyetlen kereskedelmi képződmény, ahová semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó bemenni. Mondjuk, egyszer már erőt vettem magamon és a szerelem hevétől feltüzelve beoldalaztam a 30 centi széles sorok közé. Összepréselődtem a kedves vásárlók kabátjaival, hisz márciusi tél volt, olvadt a hólé a csizmákról, melyben tocsogtunk a metlakin. Miután beküzdöttem magam a bolt belsejébe rájöttem, hogy itt az égvilágon semmi nincs, ami egy picit is felkeltené az érdeklődésem, viszont annál inkább vigyázni kell, nehogy leverjek valamit a táskámmal. Ezután már csak a kijárat lebegett a szemem előtt, ahol hat-nyolc férfi tobzódott és kárörvendő pillantásokkal méregették a küszködésem, amint tangózom kifelé a keskeny sorokon.
Mint fentebb írtam, a nőknél a tavaszi, rituális plázajárást a megújulás eszméje mozgatja. A férfiaknál ez máshogy működik. Én is érzem a hőmérséklet emelkedésével a változás szelét, azonban nem a külsőségekben keresem a megoldást. Néhány éve például az angoltudásom tökéletesítését tűztem ki célként, majd egy normális munkahelyen való elhelyezkedést. Eddig egyik sem sikerült. Idén a fogaim következtek, melyek elromlottak, miután kihagytam néhány évnyi fogorvosi vizsgálatot. Célom: a hollywoodi mosoly.
Bevallom, a számban kialakult helyzet a Nebulónak és a kommandós filmeknek köszönhető. Kiskamasz koromban édesanyám az édesiparban dolgozott és kedvezményes áron jutott a Nebuló nevű, piros, gyógyszer ízű bevonattal futtatott grillázscukorhoz. Már régen nem gyártják. Szerencsére, hisz pusztította a fogakat, mint az említett kommandós mozikban az amerikai deszantegység a vietkongokat. Ezek a filmek a kilencvenes évek videó korszakának borzalmai voltak. A minden ölési technikát birtokló hős megmenti barátnőjét a mandulaszemű ellenségtől. Két-három zacskóval elrágtam egy film alatt.
Ma már biztosan tudom, hogy a médiapszichológusok vesszőparipája, miszerint az erőszakos filmek, erőszakos felnőtté butítják a gyereket, nálam egyáltalán nem igazolódott be, pedig irtózatos mennyiségű mocskot megnéztem. Bátran kimondhatom, hogy mindenkit szeretek és semmilyen agresszív hajlam nem lappang bennem. Sőt, a legtöbb esetben nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. Mint egy hippi. Egy fogatlan hippi.
Nyilván, a fogorvosokról mindenkinek a félelem ugrik be először, de én rájöttem, teljesen alaptalanul. Az első alkalom után már nincs mitől rettegni. Bár, nem tagadom, amikor időpontot kértem a doktortól és a fogam élettelen reccsenése közötti periódusban nagy utat kellett megtennie a tudatomnak, hogy elfogadja: itt bizony húzás lesz. És nem a lottószámoké.
Egy hetem volt mentálisan megedződni. Amikor beléptem a váróterembe egy íróasztal méretű, kétkazettás, bakelit lemezjátszós hifitoronyból sustorgott halkan Cserhátitól a Hamu és gyémánt. A sztereotípia szerint komolyzene illik eme helységhez, de igazán Dr.Alban lett volna stílszerű. Rá bizonyára már kevesen emlékeznek. A kilencvenes évek elején kezelte a svédek fogait, de az istenadta nem elégedett meg a hivatásával és albán kecskepásztort idéző orgánumával klubslágereket óbégatott. Még olyan című száma is volt, hogy „Go see the dentist”. Na, az illett volna ide.
Az asztalon egy Népszabadság és egy Hot magazin hevert. Nem jellemző, de az utóbbiért nyúltam. Gondoltam, a lidokain után már úgysem fogok tudni röhögni. Népszabit meg lehet olvasni elzsibbadt pofával is. „Én láttam meg először a kisfiam fütyijét!”- olvastam elkerekedett szemekkel a díva megdöbbentő vallomását, ami már önmagában felért egy gyökérkezeléssel.
Amikor beléptem a rendelőbe, megpillantottam a hetven körüli, agg mestert, akiről ordított az évtizedek rutinja és a türelem. Beültem a székbe, majd megvizsgálta a fogaimat. Rövid töprengés után elmondta mi a teendő és ennek mennyi az ára. Elsápadtam. Nagy korty vizet nyeltem a már előre mellém készített kobaltkék műanyagpohárból. „Átgondolnám még ezt és majd a jövő héten talán…”- habogtam határozatlanul, de az agg mester barátságosan, de kellő erővel lefogta a vállaimat, az asszisztens pedig a fejemet. „Kezdjük el most, ha már egyszer a székben ül!Hahahahaaa…” Ez volt az utolsó mondat, amire figyeltem és láttam, ahogy kézen fogva közelednek felém az agg mester köpenyére hímzett vidám fogacskák, kantáros, zöld overállban. Ezután már csak egy szúrást éreztem. Nem fájt. Annyira. Kitámolyogtam a rendelőből megvárni, amíg gumicukor állagúvá válik a szám belseje. Most már jöhetett a Népszabadság és az aktuálpolitika. Mielőtt el tudtam volna olvasni, hogy aznap milyen adónemet talált ki a narancsos király, már szólítottak is. Reményveszve foglaltam helyet a mágikus székben. Lehunytam a szemeimet és gondolatban próbáltam távol kerülni a rendelőtől. Semmit sem éreztem a beavatkozásból, csak hát borzalmas érzés, amikor a nyelvemmel nem érzem azt, ami nem olyan régen még ott volt. Lehet pótolni, fogják is, de egy picivel kevesebb lettem…
A következő alkalommal a mester egy harminc körüli doktornőre bízott. Tudom, nem szép dolog holmi előítéletek alapján véleményt alkotni, de én határozottan féltem, ugyanis e fiatal nő, számomra nem sugallta azt a nyugalmat és professzionalizmust, amit az öreg mester igen. Tévedtem. Már az injekciót olyan leheletfinom szelídséggel szúrta be, hogy azt hittem, még el sem kezdte, közben már végzett is. Azóta heti egyszer randizom a Fogtündérrel. A szám szépül, a pénztárcám pedig apad. Éljen a tavaszi megújulás.
Persze, utólag könnyű okosnak lenni, mert ha tudtam volna gyerekként, hogy a Nebuló szét fogja roncsolni a fogaimat, akkor nem eszem. Illetve tudtam, de abban a korban senki nem foglalkozik ilyesmivel. Most jöttem rá, hogy utólag fizetünk minden fiatalkori ballépésünkért. Ami akkor nem érdekelt, ma súlyos ára van. Szóval óvjátok a fogaitokat, ne nézzetek szemét kommandós filmeket és szeresetek mindenkit, akit lehet. Legyetek hippik, barátaim!
