A hálózat csapdájában?
Körülbelül másfél hete történt, hogy egy kellemes, kora tavaszi reggelen összeomlott a Facebook. Ha jól emlékszem, március hetedike, szerda volt. Emberek ezrei írták be napi rutinként böngészőjükbe az ébresztő kávé illatától vezérelve a címet, mely dollármilliókat ér, majd pár másodperccel később legalább ennyi átok hullott Mark Zuckerberg felmenőire, amikor többszöri próbálkozás után is folyton ugyanazt a válaszpanelt dobta ki a gépük:”A kért weboldal nem érhető el.”. Mint később kiderült, csak pár órára állt le a rendszer, mégis, bármennyire furcsa a párhuzam, hatását tekintve a 2001-es World Trade Center elleni merénylethez tudnám hasonlítani az eseményt. Igaz, csak lokális szinten, hisz az üzemzavar néhány országot érintett csupán. A sajnálatos amerikai események körülményeire szinte mindenki emlékszik. Tudják, hol és miként töltötték azokat az órákat, mely túlzás nélkül megváltoztatta az addig ismert világot. Én fizikaórán voltam. A szünetben a padtársam halkan, de méltóságteljesen odasúgta, hogy kitört a harmadik világháború, ugyanis vadászgépek támadták meg Magyarországot. Valahányszor visszagondolok az esetre, mindig a régi vicc jut az eszembe, miszerint az újság megírta, hogy Moszkva utcáin Mercedeseket osztogatnak. Ehhez képest a valóságban Volgák szerepeltek és nem osztogatták, hanem fosztogatták őket. Persze, a merülőforralók világának tanulmányozása helyett bekapcsoltuk a tévét és követtük az eseményeket. Kirajzolódtak a történtek, melyek még ma is elevenen bennünk élnek. Ahogy látom, a „Facebook-zavarnak” szintén van akkora jelentősége, hogy évek múltán mérföldkőként fogunk tekinteni rá.
„Nem nagy ügy, ha a Facebookot nem nyitja meg, akkor egy másik oldal böngészése közben fogok magamhoz térni. Van milliónyi weblap.” Nyilván, rengetegen voltak, akik így reagáltak azon a szerda reggelen és bármennyire morbid, ki kell mondani, hogy bizonyára volt olyan, aki az amerikai merényletekre is csak egy vállrándítással reagált. Azonban honfitársaink többsége, ha nem is emlékezik meg naponta mély kegyelettel az áldozatokról, de legalább empatikus és rendszeresen használja a Facebookot is.
Kezdetben vala az Iwiw és miután kikunyeráltunk egy meghívót, megismerkedhettünk a társas kapcsolatok egy egészen új, addig ismeretlen formájával. Nem volt többé szükség évtizedes barátságokra, közös élményekre, elég volt, ha kis túlzással egymásra néztünk valakivel és máris ismerősnek jelölhettük. Egyetlen probléma a nevének kiderítése volt, mert ma is ez a kulcsa mindennek. A név. Úgy tűnik, ez esetben nem jött be Madách Imrének, az Az ember tragédiájában vizionált jövőképe, miszerint az embereket csupán számokkal fogják jelölni és így különböztetik meg egymástól. Valójában viszont nem kétszázkilencediknek, hanem Cassiusnak, nem hetvenkettediknek, hanem Michelangelonak tekinthetjük meg az Iwiw, vagy Facebook profilját.
Mai szemmel nézve a kőkori Iwiw egy komótos, ráérős kávézás volt valamely ötven feletti, bölcs barátunkkal, mégis „iszonyat pörgős dolognak” tűnt a kétezres évek elején. Ebbe a szerepbe ért bele napjainkra a sokáig legnépszerűbb közösségi csatorna, hisz sokan használják ma is, viszont ahogy látom, főleg a negyven felettiek platformja lett. Számomra különösen kedves az a jó hatvanas házaspár, akik a tévé Kívánságkosara helyett az Iwiw üzenőfalán küldenek avíttas Máté Otília és Bangó Margit dalokat a régi osztálytársaiknak, hogy emlékezzenek a régi szép időkre és itt búcsúznak elhunyt ismerőseiktől is. Imponáló, ha az idősebb korosztály nyit az új technológiák felé, azonban a harmincon aluliak idővel beleuntak a sokszor megbízhatatlan hálózatba és valami „gyorsabbra” vágytak. Én is. A konkurencia próbálta kiváltani a mamut Iwiwet a hazánkban eleve kudarcra ítélt hi5-al, a MyVipel és a múzeumi leletté nemesedett Myspace-el, többnyire sikertelenül. Az Iwiw elődjének tekinthető Osztálytársak.hu pedig már öt éve is a vicc kategóriája volt.
Érdekes módon, a Facebook csendesen működött évekig az Iwiw mellett, szinte észrevétlenül. Volt pár ezer magyar regisztráltja, de a „Facebook-boom” 2010 tavaszáig váratott magára. Pár hónap alatt kétmillióra dagadt a hazai felhasználók köre és az őrület a tetőfokára hágott. Mindenki az Iwiw haláláról beszélt. Egyébként számomra az egyértelmű hatalomátvételt a tavalyi Iwiw Experience Party jelentette, melyre rajtam kívül valószínűleg már a szervezők sem emlékeznek. Az elektronikus zenében nívós és közönségcsaló neveket felvonultató eseménynek kibérelték a Syma Csarnokot és a buli promóciójára a létező összes médiumot felvonultatták. Még Facebook eventet (!) is létrehoztak a toborzásra, az eredmény viszont több mint elkeserítő volt. Két-háromszáz ember lézengett a hatalmas csarnokban, mely látogatószám még egy kis klubban is maximum nullszaldósra hozza ki az éjszakát. Hat-hét évvel ezelőtt egy ilyen rendezvénnyel bankot robbanthattak volna. Sőt, megkockáztatom, ha ugyanezt „Facebook-licenszbe” rendezi valaki, akkor is garantált lett volna a teltház.
Innen már lefelé vezetett az út. Elloptak a Facebookról mindent, amit nem szégyelltek és játékot hirdettek, mely szerint látogatni kell az oldalt és használni az alkalmazásokat. A netező nép nyerhetett plazmatévét, okos telefont, miegymást. Ja, és ma már meghívó sem szükséges a regisztrációhoz. Ezen időszakban minimális növekedést elértek ugyan, azonban a működtetőknek be kellett látniuk, hogy az aranykor leáldozott. Hisz egy ilyen típusú weblapot nem kényszerből nyitnak meg, hanem az embertársaik iránt érzett ösztönös érdeklődéstől vezérelve. Bármennyire hülyén hangzik. Béke poraira.
Ha az Iwiw kávézás öreg barátunkkal, akkor a Facebook a szombat esti diszkó a haverokkal az egyéjszakás kaland előtt, miután jóllaktunk a gyorsétteremben és bóklásztunk a plázában. Az új generációnak erre van szüksége. Nekem is. Sőt, a negyven felettiek is tömegével regisztrálnak, mert túlzás nélkül, ma itt történik minden.
A kezdőlapom, a Freemailről (melyért jobb körökben már öt évvel ezelőtt is kiröhögtek) Facebookra változott. Ez jelenti a kiindulópontot és a fő hírforrást, melynél jelenleg nincs gyorsabb médium. Például Whitney Houston halálhíréről néhány óra alatt mindenki tudott. Michael Jacksonnak ehhez legalább egy nap kellett 2009-ben, úgy, hogy milliók csak az esti híradóból értesültek a tragédiáról. Azonban sebessége óvatosságra int, ugyanis ismerőseink függvényében a megosztások valóságtartama néhányszor megkérdőjelezhető. Mondjuk, ilyenek azok az alkalmazások, melyekkel meg lehet nézni, hogy kik látogatják a profilodat, vagy valamely óriáscég nagy „lebukását” ígérik. Ezek általában „lájkvadászok”, akik szinte pillanatokon belül akár több tízezres csoportot hoznak létre. Ez reklámszempontból felbecsülhetetlen értékkel bír, hisz bárhogy is van, a Facebook, a különböző márkáknak és a cégeknek kitűnő népszerűsítési felületet biztosít.
Ha visszatekintünk régi Iwiwes adatlapunkra, amit már évek óta nem módosítottuk és nem is látogatjuk csak havonta egyszer, könnyen elszégyellhetjük magunkat, esetleg mosolyt csalhat arcunkra akkori önmagunk, melyet láttatni engedtünk. Ismerősök, akik már a leghalványabb emlékeinkben sem élnek, személyes idézetek, kedvelt rajongói oldalak és a megosztott képek, melyek mintha a családi archívumból kerültek volna elő. Ezek voltunk anno, öt-hat éve. Gáz, ugye? Viszont úgy gondolom, hogy azt a személyiségünket „komolyabban” vettük, mint a Facebookos profilunkat. Ha elfogadjuk George Gerbner, magyar származású kommunikációkutató tézisét, miszerint minden médium egy-egy érzékszervünk meghosszabbítása, akkor én azt mondom, hogy az Internet, különösképpen a Facebook, a vágyaink meghosszabbítása. Olyan képet alakítunk ki magunkról, amilyet láttatni szeretnénk. A rendszer megadja a kellő anonimitást, maximum a legközelebbi ismerőseink csodálkozhatnak, ha a profilunkra tévednek. A szegény, szerencsétlen elhitetheti, hogy milliomos, a szépből lehet csúnya, vagy fordítva. A személyiségünket akár hetente változtathatjuk. Hódíthatunk vele, de gyűlöletet is kelthetünk. Természetesen szigorúan a virtuális térben. Tudniillik azt vettem észre, hogy sok Facebookos ismerősöm teljesen külön kezeli a valós és a netes énjét. Egyáltalán nem, esetleg pironkodva beszél a megosztásairól, beszúrt linkjeiről, az adatlapján közöltekről. Ezt a kettős énnek tulajdonítom, mely önkéntelenül „üti” egymást. Nagyon fontos megemlíteni, hogy ez nem feltétlenül baj és semmiképpen sem skizofrénia! Mindössze óvja a valóság elől a Facebook személyiségét. Tartsuk tiszteletben!
A közösségi oldalakkal szemben leginkább emlegetett kritika, hogy elsatnyítja a valós kapcsolatokat és csak a számítógép segítségével tartjuk a kapcsolatot barátainkkal. Ez nem teljesen igaz, mert biztosan mindenkinek van olyan ismerőse, akire egyébként soha nem nyitna ajtót, de a Facebookra gondolkodás nélkül felveszi. Látja, mi történik félig-meddig valós énjével, talán néha chaten is megszólítja. Arról nem is beszélve, hogy ma már szinte teljesen ismeretlen embereket is bejelölnek, illetve visszaigazolják az erre vonatkozó kérést. Ezáltal új kapcsolatok jönnek létre, amiket átkonvertálhatnak a valóságba.
Gyakran támadják a közösségi oldalt azzal is, hogy függőséget okoz. Ezt sem lehet egyértelműen kijelenteni. Ezzel kapcsolatban végeztek kísérletet egy amerikai középiskolában. Egy hétre blokkolták az intézmény gépein a Facebookot. A diákok ingerültek, agresszívak lettek. Kiszökdöstek az órák alatt, hogy titokban megnézzék értesítéseiket a telefonjukon. Tény, néhányan 24 órában a hálózatban élnek, mégis túlzásnak tartom a függőség szót. Szerintem az emberek a természetes információéhségüket próbálják kielégíteni. Megkapta ezt a vádat annak idején a tévé, sőt a rádió is. Vicces, nem? Mindezek mellett, bárhol meglátok kék alapon bármilyen piros ikont, vagy egy számot zárójelben, önkéntelenül a Facebook értesítőpanele ugrik be. Tiszta őrület…
Pont emiatt gondolom hasonló súlyúnak a WTC elleni merényletet és a szerdai „Facebook-szünetet”. A 2001. szeptemberi események után talán túlságosan is beszabályozott lett az életünk, igaz ezt mára teljesen megszoktunk. Az emberek szabadságát korlátozták és rámutatnak arra, mennyire sebezhetőek vagyunk, ha elvesznek tőlünk természetesnek tartott vívmányokat. Ugyanez történt március hetedikén is, amikor elérhetetlenné vált a közösségi oldal. Milliók döbbentek rá zavartan és idegesen kisszerűségükre és a hálózat általi függésükre, amit a zavar elmúltával felváltott az eufória. Bár, ezt talán maguknak sem merték bevallani…
Gyönyörű idő van kinn. Ezeket a sorokat is az erkélyen írom. Donganak a méhecskék, virágzik a muskátli, fut a Facebook a gépemen. A világ tökéletesnek tűnik, azonban hirtelen viharfelhő jöhet és megszakadhat az idill. Szedjünk egy csokor barkát és nézzük meg mi az indián nevünk, amíg késő nem lesz.
