Ünnep előtt
December volt. A reklámügynökség kreatívjai MMM-re, vagyis Monday Morning Meeting-re gyűltek össze a hatalmas, modern irodaház egyik elegáns tárgyalójában. Tökéletesen öltözött, boldognak látszó, huszonévesek ülték körül a terem közepén elhelyezkedő asztalt. Amíg a team leader-t várták, unottan nyomogatták az I Phone-ukat, vagy az elvivős kávéjukat szürcsölték. A főnök kilenc után pár perccel lépett be az ajtón. Makulátlan megjelenésű negyvenes nő, amolyan pornósztárrá tunningolt Selmeczi Gabriella. Köszöntötte az egybegyűlteket, majd összedugta a Macbook-jával a projektort és megnyitotta a Youtube-ot. A hangfalakból olyan erővel dübörgött fel a Wham-től a Last Christmas, hogy abba még a sarokban lévő, dizájner díszekkel teleaggatott fenyőfa is beleremegett. „Last christmas, i gave you my heart, but the very next day, you gave it away…”- ordította George Michael, miközben önfeledten hajkurászta a modellt a porhóban. „Látjátok? Azt szeretném, ha a T új reklámfilmje ennek a klipnek a hangulatát adná vissza. Várom az ötleteket!” –mondta a vezér és még egyszer elindította a dalt. Az ötletgyárosok kínjukban az előttük lévő papírra firkáltak értelmetlen kriksz-krakszokat, vagy üveges tekintettel bámultak ki az ablakon. Köd volt, szürkeség és szmog. Autók százai hajtottak el az épület előtt, a zebránál pedig idős hajléktalan próbálta levágni pár forinttal az arra járókat. A közelgő ünnepekre sem elékeztetett semmi a szemben lévő éjjel-nappali kirakatába húzott villódzó izzósoron kívül. A kreatív elmékben viszont barátságos hóesés, a befagyott tavon korcsolyázó szerelmespárok és a kandalló meghitt melegénél karácsonyfát díszítő család képe derengett fel. „Na, gyerünk! Alex, Bianka, Soma?” (mer’ egy menő marketingest soha nem hívhatnak Józsinak, vagy Teréznek) „Hát, szerintem hógolyózzanak a srácok, fényképezzék le és osszák meg Facebook-on.” –szólalt meg egy bátortalan hang. A team leader arcára kiült a döbbenet. „Ennyi? Egy ilyen ötlet a négy éves fiam fejéből is kipattanna bármikor! Trendi, maxra felhájpolt sztorit akarok, amitől a gyerekek csapatostól rohannak a boltba új kütyüt venni, értitek?” –ordította eltorzult arccal a főnök. „Ne haragudj, tegnap éjjel buliztam, későn feküdtem le, ezért ma nem vagyok annyira formában.”- mondta félénken a borostás fiú, majd megigazította a szeméről lecsúszó vastag, műanyag keretes Ray Ban-t. „Hát ez fergeteges… Többiek? Senki, semmit? Akkor majd megmondom én, hogy mi lesz! Legyen három fiatal lány, akik befőttesüvegekbe öntött rikító festékekkel szivárványszínűre pingálják a szánkójukat. Aztán a móka hevében vérszemet kapnak és egymást kezdik fröcskölni, amíg a festéktől csatakos nem lesz a ruhájuk és okkersárga az arcuk. Szerintem ugyanaz a karácsonyi Wham-fíling, mint amit az előbb mutattam, nem? Utána megmutatják a kütyüket, elmondják az akciót és kész a reklám.” –húzta ki magát diadalittasan. „Csak azt mondjátok meg nekem, ha én találom ki a sztorit, akkor rátok mi szükség van? Írjátok meg a forgatókönyvet és küldjétek át a médiának. Vagy ezt is én csináljam?” Pont ebben a pillanatban szólalt meg a telefonja. Dühösen felkapta, kihúzta a projektor csatlakozóját a Macbook-ból, majd kiviharzott a teremből.
Eközben én a XVII. kerületi tüdőgondozó öltözőjében ültem félmeztelenül. A levegőben orrfacsaró izzadtságszag terjengett, miközben vártam, hogy lefényképezzék a belső szerveimet az éppen lejáró munkaalkalmasságim megújítása céljából. Egy ötvenes férfi lépett be a terembe, akinek ősz haja befőttesgumival volt összefogva a tarkóján és feltűnően sok ezüstékszert viselt. Azonnal láttam, hogy beszélgetős fajta, bár a legkevésbé sem volt kedvem szubjektív aktuálpolitikai okfejtésekhez. Mivel rajtam kívül nem volt más az öltözőben, így jobb híján velem osztotta meg a gondolatait: „Várakozni. Ez nyugaton ismeretlen fogalom. Valahányszor hazajövök Magyarországra, azt tapasztalom, hogy a hivatalokban nem foglalkoznak az ügyféllel. Direkt várakoztatják őket. Bezzeg nyugaton!” Nekem semmi más dolgom nem volt a bólogatáson kívül, mert látszott, nem érdekli a véleményem. Csak beszélni akart. „Karácsony előtt mindig eszembe jut a magyar elme, a világhírű magyar kreativitás, a nyugaton elismert Nobel-díjasaink. Csak az a baj, hogy a többség nem mer kilépni a magyar posványból. A tudósok is nyugaton szerezték meg a díjat.” Ekkor szólítottak a rendelőbe és magára hagytam a csurkás megmondóembert.
A reklámügynökség dolgozói négy után szállingóztak el az irodából. Égtek, mint a rongy a reggeli affér miatt és szidták a team leader édesanyját. „Nincs is hó! Mi a francnak festik be a csajok a szánkót? Meg hát mi ez a baromság George Michaellel? Én sokkal ütősebb sztorit tudtam volna összehozni, csak hát, háááát tudjátok…” Nem volt még kedvük hazamenni, így koktélozni indultak az egyik divatos szórakozóhelyre. Hétszáz forint per pohár áron szép lassan majomábrázatúvá váltak a lányos italoktól. Aztán, a hangulat tetőfokán valaki kitalálta, hogy menjenek el valamelyik plázába. Csak úgy, nézelődni. Így végül, az utolsó Bloody Mary és Sex on the Beach után az egész banda kitámolygott a villamosmegállóba.
Azon a délután történetesen nekem is a bevásárlóközpontba vezetett az utam. Igaz, hogy se hó, de még igazán hideg sem volt, mégis téli cipő után kellett néznem. A réginek ugyanis tavaly szilveszterkor felszakadt az oldala, amikor egy vicces kedvű bulizó megcsiklandozta a mellettem elhaladó pincért, aki egy óriási tálca üvegpoharat cipelt a feje fölött, át a tömegen. Az egyik üzletben egy gyönyörű Lacoste bakancsot erőszakoltam a lábamra, aminek az árát ugyan 30%-al olcsóbbá tették, azonban még így is baromi drágának találtam. Arról nem is beszélve, hogy egy darab 42-es maradt belőle, viszont a lábam 43-as, de legalábbis 42 és feles. Ahogy nézegettem magamon és gondterhelten vakartam a fejem, egyszer csak valami disszonáns zaj ütötte meg a fülem. „Gyere, siessünk! Most kezd az Alma együttes! Biztos mindjárt eléneklik a szülinapos dalt is.” –szólt oda egy anyuka a kislányának és kiszaladtak a boltból.
Az elviselhetetlen kornyikálás az egész plázát betöltötte. Kíváncsivá tett. Sietve lecibáltam a bakancsot a lábamról és megindultam a kijárat felé. „Last christmas, i gave you my heart… salalala… this year, to save me from tears… laaaaallllllaaaalllaa…” Ahogy lenéztem az emeletről, a középen felállított színpadon egy csapat elegánsan öltözött, tántorgó fiatalt láttam, akik minden bizonnyal részegek voltak és a bekapcsolva felejtett mikrofonba károgták a Wham-slágerét. Az egyikük angyalszárnyakat akasztott a nyakába, egy másik pedig mikulás sapkát húzott a fejére. Közben egy zacskóból szaloncukrot dobáltak a megdöbbent embereknek. Spontán, szürreális, mégis megmagyarázhatatlanul magával ragadó performansz volt, mely gúnyosan nyújtott nyelvet a fogyasztói társadalom karácsony előtti loholásának. Legalábbis én ezt gondoltam. Az előadás körülbelül egy percig tartott, mert az akkorra odaérkező biztonsági őrök leszedtek mindenkit a színpadról.
Amikor este hazamentem és bekapcsoltam a gépet, az egész internet az áruházban randalírozó fiatalokkal volt tele. Még a híradóban is bemutatták az esetet. Szokás szerint elrugaszkodtak a valóságtól és újgazdag úrigyerekek unaloműzésének állították be a történetet, mellyel megbotránkoztatni, sőt megfélemlíteni akarták a békés vásárlókat. Természetesen a videó megosztókon és a közösségi oldalakon is sárba tiporták a gyerekeket a kommentelők. Ideges lettem, mint mostanában gyakran, amikor híradót nézek, vagy internetes hozzászólásokat olvasok. Felpattantam a számítógép elől és kinéztem az ablakon. Kinn, az újból leereszkedett ködben békésnek tűnt minden. Eszembe jutottak az ősz férfi mondatai, akivel a tüdőszűrő várójában beszéltem. Ebben az országban tízmillió lenéző tekintettel találkozol, ha egy kicsit más vagy, mint az átlag és tízmillióan húznak vissza a magyar valóságba, ha tenni akarsz valamit.
Tudom, közhely, de olyan jó lenne, ha az ünnep egyetlenegyszer végre arról szólna, amiről a többség már régen elfelejtkezett: a szeretetről és a megértésről.
Boldog karácsonyt mindenkinek!
