Móricz vére
„Minden településnek szüksége van hősökre!”- fogalmazódott meg bennem a minap, miközben félálomban a tévét bámultam. Tudniillik a rendszerváltás előtt tiszta ügy volt, hogy a párt által hőssé magasztosított szovjet, csehszlovák, esetleg jugoszláv elvtársakról nevezték el a helyi iskolát és a kultúrházat. Majd a kilencvenes években, miután az egypártrendszer összeomlott, bonyolódott a hőskeresés, hisz minden addig létezőt felül kellett bírálni. Írók, költők, haza nagyjainak a születési és elhalálozási helye jelentősen megkönnyítette a helyzetet, azonban rendszerint elég volt az is, ha Petőfi ivott egy pohár bort a kocsmában, vagy Rákóczinak éppen abban a faluban fáradt el a lova és abrakot igényelt. Napjainkban ismét reneszánszát éli a héroszok kutatása. Amit évtizedekig Moszkva térként ismertünk, az ma Széll Kálmán nevét viseli, de érdekes húzás volt Elvis Presley beemelése is a nagy magyar hősök közé.
Mindez úgy jutott az eszembe, hogy a Csillag születik című műsoron vibrált a képdoboz, amire kókadt figyelemmel meredtem. Néha talán el is aludtam. Ezért gondoltam először, hogy álmodom, ugyanis Lilu kimondta azt a bizonyos szót, amitől a szívem megdobban, a pulzusom szaporábban kezd verni és minden érzékszervem többet kívánna belőle. Nem, kivételesen semmi köze a szexhez.
Ezzel egy időben a képernyő bal sarkában is megjelent a szó és én kipattant szemekkel a tévére tapadtam. Szürreális élmény volt, melyhez hasonlót Bunuel klasszikusában, az Andalúziai kutya című filmben láttam utoljára. Miközben a Hold előtt elúszik egy felhő, a férfi ugyanebben ritmusban vágja át a nő retináját borotvával. A szó, melyet a képernyőn láttam, ugyanígy vésődött belém: PRÜGY.
Kívülállóknak e betűsor semmit sem jelent, nekem azonban mindent, hisz e Borsod megyei településről származom. Itt töltöttem ifjú éveimet, jártam iskolába és itt voltam először szerelmes. Közben két fiatal gyerek sétált ki a színpadra. Egyik zongorához ült, a másik mikrofont fogott a kezébe. Prügyi Duóként konferálták fel őket. Minden világossá vált. Fiatal korukból fakadóan egyiket sem ismertem, és nem nagyon tudtam hová tenni a formáció nevét sem. Fantáziátlan. Egykazettás, a kilencvenes évek elején muzsikáló, mulatós bandára emlékeztetett. Bár, ha nincs benne az a szó, nem kapom fel a fejem. Horváth Charlie-tól adtak elő egy dalt, abszolút középszerűen. Nem mondom, tehetségesek, tud zongorázni, tud énekelni, de a katarzishoz édeskevés. Több ezren voltak a selejtezőn, legalább ilyen tudással. Mégis őket választották, gyaníthatóan az állítólagos nehéz anyagi sorsuk miatti együttérzésből, meg amúgy is eltanácsolták őket az előző szériában. Legyenek ők.
Nyilván, csak a hülye nem tudja, hogy a kereskedelmi csatornák tehetségkutatói kizárólag a beküldött SMS-ek, a szponzorok és a műsor körüli hype miatt életképesek. Innentől kezdve, teljesen mindegy, ki lesz az első és ki az utolsó. A következő műsorra úgyis elfelejtjük a nevüket is. Villámkérdés: Ki nyerte az előző X-faktort? Na, ugye! Az út a fontos, nem a cél, mint azt keleti bölcsek már évszázadokkal ezelőtt leírták. Amúgy is, évente háromszor keresik a következő fél év sztárjait, majd’ egy évtizede. Aki méltó volt rá és rendelkezik kellő exhibicionizmussal, azt már felfedezték. Kis ország vagyunk. Ki lehet terjeszteni az életkort és a földrajzi határokat, de lássuk be: nincs ennyi tehetségünk. Nagyüzem van, ahol hónapos celebet termesztenek.
Ilyenformán miért ne lehetne pont Prügyről új hősöket találni? Megpróbálták, bejött. Ott laktam és átéltem egy új kultúra létrejöttét. Jean Claude van Damme akciófilmjei a jin, melyek a vagányságot, a „pujaro” életstílust hozták. Ez összeolvadt a janggal, ami Bódi Guszti zenéje, a gyengéd érzelmek palettája. Mindez nyakon öntve a Karát Centerből szerzett, S-es méretű izompóló laza magabiztosságával. Be cool! Légy király! Illetve: Be dzsukel! Szinte látom magam előtt, ahogy a fiúk forró nyári délutánokon az orvosi rendelő előtt, vagy a falu végén, a „kakasülőn” gyakorolnak. Száll a nótaszó, egész’ Csobajig! Miért, mit csináljanak? Golfozzanak? Mondjuk, gyanítom, hogy csak Prügyről, még legalább húsz gyereket össze lehetne szedni, legalább ilyen adottságokkal. Csak ők még táncolnának is hozzá.
Mindazonáltal Prügy könnyűzenei tehetségeit, legalábbis amit valaha tíz embernél több hallgatott, nagyon könnyen össze lehet szedni. Akiknek sikerült a község határait átlépnie, az a Tűzpiros Rózsa nevű, autentikus roma zenét játszó banda volt a kilencvenes évek legelején. Két kazettát éltek meg. Szerintem rajtam kívül már senki sem emlékszik rájuk. Aztán ott van az Inferno Metalcore System, ami egy viszonylag nagy múltú és viszonylag sikeres metál csapat, akik rendesen fesztiváloznak, turnéznak, meg minden. Még slágerük is van. A Kamion című dal, ami hát, hogy is mondjam, nem egy mobil csengőhang kompatibilis szerzemény. A vasárnapi, templomi orgonaszót nem számítva, nem marad más, csak a Prügyi Duó.
Én drukkolok nekik, mert rendkívül érdekel, mi lesz a továbbiakban. No, nem az a része, amit Puzsér kritikus találóan megfogalmazott, miszerint azokra a falunapokra fogják őket hívni, ahol a településnek nincs elég pénze Demjént, vagy Charlie-t elhívni. Ez tiszta sor. Sokkal jobban izgat egy helyszíni riport. A falu ugyanis olyan hatalommal találta szemben magát, ami példa nélküli eddigi történetében. A televízió kínálta nyilvánossággal. Élénken élnek még emlékezetemben a régi sportnapok, az iskolai farsangok és a szavalóversenyek. Ezeket mindig az nyerte, akinek meg kellett nyerni. Tehetségtől függetlenül. Teljesen mindegy, hogy a rendszerváltáson innen, vagy túl nézem. A vetélkedőkön rendszerint a település elöljáróinak a gyermekei álltak a dobogós helyeken, hogy aztán a járási és a megyei selejtezőkön nagyokat koppanjanak az elvtársak csemetéi.
Számomra azért izgalmas a kialakult helyzet, mert itt van ez a két gyerek, akik önerejükből, a falu segítsége nélkül jutottak be az egyik vezető kereskedelmi médium versenyén a legjobb tízbe. Egyáltalán ismerik őket Prügyön? Vajon a polgármester, a jegyző és a község többi elöljárója szintén olyan kerek szemekkel meredt a tévére, mint én, amikor megláttam azt a szót? Megint jön a bunueli, szürreális látomás. Elképzelem amint Ördög Nóra a Pepsi büfé előtt interjút készít Erdei Sanyival, a falu első emberével, mer’ hát csak megkérdezi őt is. „Ööö… mi nem tudtunk, hogy ez lesz. Azt se’ tudjuk, jártak-e iskolába egyáltalán, ööö… de ha igen, biztos jó tanulók voltak. De ha tudjuk, hogy sztárok lesznek az RTL-en, legalább közmunkát adtunk volna nekik. De nem tudtuk. Legalább szóltak volna!” A Prügyi Duó a falu utcáin sétál, nyomukban húsz-huszonöt tizenéves, hirtelenverbuvált rajongóféle. Vágóképként beszúrják a templomot, hisz az úgyis olyan romantikusan falusias, majd felülnézetből látom Prügyöt, hisz helikopterrel hozták a sztárokat. A focipályán le tud szállni. Úgysem használják semmire.
Nekünk Móricz Zsigmond a hősünk, mert gyermekként a településen élt néhány évet a családjával. Szerteszét szopatták szerencsétlent. Persze, ekkor még senki sem tudta, mi lesz belőle, ha felnő. Bár tudták volna, akkor biztos nem etetnek vele macskahúst. Ennek ellenére, ma minden róla van elnevezve a faluban. Valószínű forog a sírjában.
Kedves falubeli elöljárók! Legyen szemetek a látásra! Íme, itt vannak az új hőseink! A celebstátusz karnyújtásnyira van, úgyhogy vigyázzatok, ne essetek abba a hibába, mint anno eleitek! Nevezzétek át az iskolát, vagy küldjétek a PRÜGY szót SMS-ben a 1799-es számra.
