Az én személyes világvégém
Ma már kissé kellemetlen szóba hozni, de megint túléltünk egy világvégét. Edzésben vagyunk, hisz kéthavonta belecsapódik a Földbe egy kisbolygó, amit mindig megúszunk egyetlen karcolás nélkül, viszont az óév utolsó napjaiban csúcsra járatták az éppen aktuális apokalipszis marketingjét. Persze, téged nem izgatott, mer’ te nem hiszel benne. Most, január közepén már könnyű ezt mondani… Tedd a szívedre a kezed és mond azt, hogy egyszer sem fantáziáltál arról, hogy december 21-én tényleg megnyílik a föld, zombik lepik el az utcákat, vagy lejönnek a gyíkemberek az űrből és odapörkölnek lézerfegyvereikkel a túlszaporodott emberiségnek. Na, ugye! Arról meg végképp ne akarj meggyőzni, hogy egyszer sem nézted meg a Youtube-on a Gangnam Style-t! Talán meg is osztottad, így te is részese lettél a nagy rekordnak, miszerint okvetlen el kell érni az egymilliárdos nézettséget a végzetes dátumig. Ha így van, egy kicsit akaratlanul is bukásba segítetted a humanoidokat, hisz már Nostradamus is megmondta az 1500-as években, hogy az idióta gyeplőtánc lesz a vesztünk. Ő csak tudja, hisz a harmadik világháború bekövetkeztét is látta 2001-ben. Mi az, hogy nem történt meg! Egy ilyen nagy presztízsű tudósnak ne mondj ellent, jó?
Azt sem zárom ki, hogy valamelyik kocsmadiszkóban még jártad is a zabolás csárdást. Én is szeretem a lovakat, de egy diszkóban inkább csajozni kellene, nem? Tudom, tavaly nyáron sem táncoltad az egyhelybenfutásost az LMFAO slágerére és a kilencvenes években sem Macarenáztál, ugye? Kiskamaszként meg eszedbe sem jutott Lambadázni. Nem érdekes, azt legalább még párban jártad. Nyilván, egymás előtt tagadjuk, elfeledettnek tekintjük a múltbéli, ma már vállalhatatlan eseményeket, de a másik tudja, sőt a lelkünkbe nézve önmagunk is tudjuk, hogy annak idején ott voltunk és azt tettük, amit a többi ember. Nem vagyunk se jobbak, se rosszabbak. Maximum a megtörténtet próbáljuk elhessegetni az agyunkból, mely által valószínűleg mi vagyunk a leggyorsabban felejtő generáció. Bár, ez csak tetszfelejtés, hisz az infó attól ott marad.
Egyébként azt gondolom, hogy nem globális, hanem lokális, sőt privát apokalipszisek vannak, amelyeket saját magunknak kell túlélnünk, illetve belepusztulnunk. Mindenesetre az biztos, hogy az én személyes világvégém nem december 21-én volt. Ugyanolyan nap volt, mint a többi. Felkeltem, dolgoztam, vacsoráztam, lefeküdtem aludni. Annyit láttam az egészből, hogy az üzletekben különleges ítéletnapi leárazások voltak és a Facebookon meghívtak vagy három világvége buliba.
Nálam a vég általában a hónap első hetében jön el, amikor elindulok a szokásos piac, kínai bolt, posta szentháromság felé. Kénytelen-kelletlen ezekbe az intézményekbe hordom a fizetésem, melyek itt, a XVII. kerületben mind a Városközpont (leánykori nevén: Elág) körül helyezkednek el, így ha szerencsém van, azt a négy megállót megúszom ellenőr nélkül a buszon.
Szeretem a keresztúri piac atmoszféráját, mely nem hasonlítható a főzőműsorokból ismert celebpiachoz. Ez egy igazi szocializmusból visszamaradt képződmény, amolyan a „kádárkorábanmindenjobbvolt” típusú emberekkel. Meg zöldségekkel és gyümölcsökkel természetesen. A kínaiakhoz meg csak azért járok, mert majd’ feleannyiért adnak mindent, mint a hasonszőrű hipermarket testvéreik.
A postát viszont utálom. Már gyerekkoromban is utáltam, pedig akkor még csak Bravo újságért mentem, most meg csekkeket befizetni. Rákoskeresztúron amúgy sorszámos rendszerben történik az ügyfélfogadás, így jobb, ha indulás előtt készítesz az útra némi harapnivalót, de legalább vizet, mert egyhamar nem szabadulsz, az biztos. Tanúja voltam, amikor egyszer bedöglött a kijelző, ami a hívószámokat mutatja. Nem is volt sorban állás egy percig sem! Az ember jött, odament az ablakhoz, fizetett és távozott. De ha nem lenne várakozás, akkor mi értelme lenne az Avon asszonyoknak és Gundel Takács Gábor apródjainak, akik mindenáron Postaőr szolgáltatást akarnak rátukmálni Kádár idősödő gyermekeire?
A keresztúri posta egyébként szintén a szocializmus építészetének tucatdarabja, sci-fi-be illő csillárokkal és tetőszerkezettel. A hatalmas terem közepén széksorok vannak, így az egésznek olyan a hatása, mintha valami alternatív színházban lenne, ahol a közönség is a darab része. Azonban a szórakoztatásról a posta gondoskodik, így nekünk csak a hideg élelmet kell biztosítanunk a várakozásban legyengült szervezetünknek. Mint mondtam, hátulról az Avon asszonyok támadnak, elölről pedig Gundel száll be a bizarr szendvicsbe. Ha ez nem lenne elég, választhatunk valami olvasnivalót is „Egyet fizet, kettőt vihet” akcióban a forgópolcról. Ajánlom az A második világháború növény-és állatvilága, illetve a Nagy etióp lakoma című szakácskönyvet. Vannak DVD-k is egy ezresér’, melyek mind a filmtörténet ZS kategóriás alkotásai közül valók. Mondjuk, én levetítenék egyet-egyet unaloműzésként, ami marketingnek sem lenne utolsó. Ha tetszik a film, haza lehet vinni. Csak egy projektor kellene, a közönség adott. Nem is értem, miért nincs a keresztúri postának kultúrmenedzsere. Nagyszerű hely a programszervezésre, állandó nézősereggel. Hétfőn a Zepteresek jöhetnének fazékra és biolámpára behúzni a balekokat. Kedd lehetne a Teleshop nap. A hatvannégy hófehér foggal vigyorgó, ezüstös hajú, jólfésült árus megtaníthatná kimondani az érdeklődőkkel a Swivel Sweeper és a Smoothie Maker nyelvtörőket, majd bekenné a visszeres lábaikat Abexine géllel. Szerdán hitgyüli, Vidám vasárnap fílinggel, csütörtökön meg valami dietetikus az elhízás veszélyeiről tarthatna érdekfeszítő előadást, mielőtt a nép átmenne a henteshez megvenni a hétvégi főznivalót. A pénteket nem tudom, talán ekkor lehetne a filmvetítés.
Mindezekkel együtt szomorú, hogy azért kell kivárnom a nem csekély sort, hogy egy sárga papíroson túladjak a pénzen, amiért megdolgoztam. Pedig mennyi más helye lenne! Még szerencse, hogy vannak türelmetlen és jó szándékú emberek, akiknél elszakad a cérna és a sorszámhúzó gép mellé dobják a cédulájukat mielőtt idegesen kirohannának az ajtón. Kicserélem a sajátommal, ezáltal előrébb kerülök a rangsorban és akár húsz perccel hamarabb szólíthatnak. Az pedig már csak hab a tortán, hogy amikor végre a várva-várt ablakhoz járulhatok, hülye kérdésekkel bombáznak a postáskisasszonyok. „Postakártyával fizet?” Micsodával? „Vannak felesleges megtakarításai?” Megbolondult? „Sorsjegyet adhatok?” Utoljára 91-ben beszélt rá egy vidéki kolléganője az Express Money-ra, azon se nyertem.
Mondjuk, az kreténség, hogy ha kártyával akarok fizetni, akkor a posta banki tranzakciónak tekinti eme aktust és lehúz vagy 700 forintot pluszban a számlámról. Ez is azt mutatja, hogy a posta haldoklik és kapálódzik, ahogy tud. Szép lassan átveszi szerepét az internetes ügyintézés. Ha nem lennének ezek a sárga borzalmak, már annyira lecsökkent volna a forgalma, hogy erősen csődközelben lenne a hivatal. Néhányszor már eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha képeslapot adnék fel. Frontoldalon a XVII. kerület látványosságai lennének lefotózva, a hátoldalára pedig ráírnám: Üdvözlettel Rákoskeresztúrról! Garantált zártosztály!
Húsz év múlva, a postát és a sárga csekkeket minden bizonnyal a konflissal és a kíntornával fogják egy lapon említeni, melyekről ugyan sejtik, hogy valaha léteztek, de már csak kevesen fogják tudni, mire használták őket. A végítéletkor majdan összegyűlik a posta vezérkara az utolsó hivatalnál és keservesen sírni kezdenek a Híradó kamerája előtt (ha lesz még egyáltalán), hogy mi lesz velük ezután. Tudjuk: a tranzakciós pénzekből régen megszedték magukat. Gangnam Style-nak se kell már dolgoznia soha életében. A postásokkal és az ügyintézőkkel, akiknek minden nap kijut az idiótákból, megint nem fog törődni senki. Mint ahogy veletek sem, akik népszerűsítettétek és megosztottátok a galoppozós szörnyűséget és elhittétek az apokalipszist. Az egyszerű emberek mellékesek. Ez az én személyes világvégém.
