Őszi pszicho
„Na, itt van! Gyerünk! Nézd és koncentrálj erősen!”- mondta a kedvesem és kezembe nyomta a telefonját. A készülék kijelzőjén egy fél lábon forgó női sziluett jelent meg. „Mi ez a baromság már megint?” –kérdeztem. Mert a múlt hétvége is így kezdődött. Véleményt kellett mondanom a Jófogásra felrakott összes fekete táskáról. Igazi férfimulatság volt… „Ha jól csinálod, a forgás iránya egy idő után ellentétesre változik. Ha nem, akkor használd az ujjad, hátha be tudod csapni a szemed.” Kiderült, akinek a lány az óramutató járásával megegyező irányban halad, a jobb agyféltekéje a domináns. Akinek ellentétesen, annak a bal. Az egyik forgásirányra a logikus, tényszerű gondolkodás a jellemző, míg a másikra a gazdag fantáziavilág, a képzelőerő és a kreativitás. Ez vagyok én. Pedig hát a homlokom majd’ behorpadt az összpontosítástól, mégsem változott semmi.
Visszagondolva, talán azért vallottam kudarcot, mert előtte még soha nem végeztem hasonló lelki gyakorlatot. Egy buddhista szerzetesnek például gyerekjáték lenne. Nemcsak a nő forgási irányát változtatná meg, hanem a kanapét is megpörgetné a puszta akaratával, amin ülök. Mondjuk, neki azért könnyű, mert szemben velem, szinte állandó mentális stimulációban vibrál. Ha pedig meditálni akar, hetekre bezárkózik étlen-szomjan, vagy elvonul a természetbe. Nos, én ezt nem engedhetem meg magamnak, mert éhen halnék. De már ott megbukik az egész, hogy egy csinos, fiatal nőt kell bámulnom, aki ráadásul teljesen meztelen. Illetve, igazság szerint ez egy fekete sziluett, de hidd el, hogy tízből kilenc férfi meztelennek látja. A maradék vak, vagy buddhista szerzetes. Mindenesetre, ilyen helyzetben irtó nehéz működésre bírni a bal agyféltekémet is.
Ráadásul pont vasárnap volt. Gyerekkorom óta utálom ezt a napot. Igaz, akkor még nem volt választásom, így anno ezt a gondolatot megtartottam magamnak. Emlékszem, már a délelőtt olyan volt, mint egy lajhár, aki az ónos esőben próbál a halálba vánszorogni. Általában pont ilyen tempóban járultam a szent asztalhoz ebédelni. A lakást átható illatról tudtam, hogy megint húsleves van, sült kacsával, desszertnek meg kókuszkocka. Már messziről hallottam a rádiósmagnóból ordító Jó ebédhez szól a nótát, amitől a maradék életkedvem is elment. „Fa villa, de fa kanál, de fa tányér, meghalok a, meghalok a, babámér’.” Délután aztán megint lajhártempó emésztéssel. Mondjuk, ezt jócskán megnehezítette a Megveszem ezt a nőt, a Rosalinda és egyéb brazil borzalmak a tévében, illetve a Kossuth Rádió, Szív küldi műsora. „Orchideák, lila orchideák, mondjátok el, hogy szherethem…” Néha, még évtizedek múlva is belém nyilall… Persze, ma már visszasírom ezt az egészet, de a vasárnapot nehezen viselem a mai napig. Tömény, égett olajszag járja be a teret és a szomszédból tompa pufogás hallatszik. Az, hogy lapockát klopfolnak, vagy a Förhöjstörm-szekrényt ütik fel a falra, esetleg valami zenefélét hallgatnak, tulajdonképpen mindegy. Lélekőrlő az egész. Ha a városban vagy, akkor sem jobb a helyzet, ugyanis ezen a napon általában furcsa őrültek lepik el az utcákat. Régi teóriám, hogy a Vasárnapi Gnómtalálkozóra igyekeznek, ahol hörögnek, meg vicsorítanak egy jót, oszt’ hazamennek.
Egyszóval mióta nem függök a szüleimtől, kétségbeesetten próbálok menekülni minden vasárnap elől. Ekkor sem volt másképp. Valami súlyos basszusokkal teli glitch hop áradt a hangfalakból, miközben a bundás kenyeret gyűrtük le teával. Tudniillik a délelőtti tévénézéssel a világból ki lehet kergetni! Ha ilyenkor valaki bekapcsolja a készüléket, betegnek érzem magam. Ami nem is csoda, hisz a csajos-picsogós műsoroktól, a mohák és zuzmók értelmi képességeit megcélzó animációs filmektől, vagy a Teleshop csodás ajánlataitól túlzás nélkül a gutaütés kerülget.
Gyönyörű őszi idő volt, ezért reggeli után elindultunk a Budai-hegyek felé. A móka kedvéért anyósomat is magunkkal vittük. Mondanom sem kell, a forgó nő útközben is előkerült. Csak hát nehéz úgy koncentrálni, hogy a jobb lábamon egy vénasszony cekkere volt, benne egy tyúktelepre való farháttal, körülöttem meg a harmadik bé ordított, vagy tízezer wattal.
Már a buszon szembesültem vele, hogy az aktuális Gnómtalálkozót a Normafára szervezték. Gondolom az összegyűlt klubtagsági díjakból, de aznap mindenki a Libegőt akarta kipróbálni, így népes lakodalmas menet csoportosult az induló pont előtt. Miután felküzdöttük magunkat az Erzsébet-kilátó tetejére, a zsíros hajkoronák közül rápillantottunk a szmogban úszó városra. Megettük a szendvicseinket, majd néztem egy kicsit a forgó nőt az orrom alá dugott telefonon.
Este lett, mire hazaértünk. Utólag belegondolva, szerintem a fáradtság miatt történhetett, de a kedvesem már az előszobában toporzékolni kezdett. „Nem akarok olyan pasit, akinek csak az egyik agyféltekéje működik!” Ezzel a kijelentéssel nehéz volt vitatkozni. Hiába próbáltam menteni magam, hogy a maradékkal is ki tudok cserélni egy villanykörtét és be tudok foltozni egy defektes bicikligumit. Hidat építeni, vagy vakbélt operálni meg úgyse’ fogok soha az életben. Hajthatatlan volt. Durcásan ledobta magát a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Már csak ez kellett… A híradó, akarom mondani a szíradó, bezzeg árasztotta magából a megingathatatlan stabilitás varázsát! A műsorvezető nyakkendőjén kívül, hónapok óta nem változik semmi. Visszafogott aggodalommal a hangjában, estéről-estére mantrázza az ősz divatszavait: „Határzár… kvóta… Merkel… drótkerítés…” Pedig az ipar döglődik, a nő meg csak egy irányba forog…
Néhány hét múlva már teljesen elfelejtettük az egész agyféltekés hókuszpókuszt. Koncertre mentünk, ahol a Krush mögötti kivetítőn egyszer csak megjelent a mi tesztalanyunkhoz kísértetiesen hasonlító nőalak. Viszont ez már alapból visszafelé forgott! Egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés.
Recsegve lépett működésbe a bal agyféltekém is.
Meggyógyultam.
