Felgyöttünk
Kettőezer-hetet írtunk. Leszálltam a Borsod megye legmélyéről érkező menetrendszerinti személyről és céltalan lazacként sodródtam az árral egészen a Keleti pályaudvar bejáratáig, mely akkor még egyáltalán nem emlékeztetett kísérleti atomrobbantások helyszínére. Igaz, az épülettel szemben már akkor is el volt kordonozva a majdani négyes metró megállója, de azt hiszem, az még húsz év múlva is el lesz. A pályaudvar lépcsőin néhány hajléktalan aludta keserű álmát, összebugyolált holmijait használva párnának. A lépcsősor másik végén egy csapat tizenéves fiú ült. Egy kétliteres műanyag flakonból vörösboros kólát szürcsöltek és cigiztek. Feketére festett hajuk az arcukba lógott, de még így is jól látszott a tussal kihúzott szemük és a különböző érzékszerveikből kikandikáló testékszereik. Soha nem láttam még ilyet, de ha jól sejtem, a múltkor őket hívták a Fókuszban emósoknak. A szél üres zacskókat vitt a mocskos utcákon és heveny húgyszag terjengett mindenhol. Körülöttem emberek rohantak a dolgukra, mint valami eszement hangyák én meg ott álltam korgó gyomorral és lepermetezve néztem ezt a felbolydult méhkast.
Nem tudtam hol vagyok és hová tartok. Balról egy cigányasszony haladt felém, kezeiben egy-egy csomag fehér frotírzoknit lobogtatva, így jobbra vettem az irányt. Éhes voltam, hisz az anyám által készített parizeres zsemlék már valahol Mezőkövesdnél elfogytak. Betértem hát az első étterembe, amit megláttam. Egy Burger King volt. Mostantól pesti vagyok és igényes. Nem fogok mindenféle falatozókban, meg kifőzdékben enni. Csak a börger meg a meki. Kihúztam magam és büszkén léptem be a helyiségbe.„Helló! Két szendvicset kérek.”- vágtam oda az eladónak, aki erre olyan fejet vágott, mintha varázsütésre csápjaim nőttek volna és sáskául beszélnék hozzá. Még kétszer megismételtem, de a pultos teljesen lefagyott. Miután újrabootolta a rendszert, absztrakt barkochba játékba kezdtünk, ahol az emberem nagy sokára megfejtette, hogy valójában két hamburgerfélét szeretnék, majd nekem szegezte a megsemmisítő kérdést: „Baconnal kéred a whoppert?” Mit lehet erre válaszolni, mikor legalább két szó volt ebben a minden bizonnyal egyszerű mondatban, aminek nem ismertem a jelentését. Vállaim beestek és éreztem, ahogy az arcom elvörösödik. „Ööö… háááát… izé… nem.” Átvettem az ételt és a piros tálcával a kezemben megpróbáltam láthatatlanul elkullogni az időközben felgyülemlett vásárlók kellemetlen megjegyzései elől.
Néha eszembe jut ez a történet. Általában akkor, amikor a 97-es busz elhalad az Extrém Munkásszálló előtt. A névválasztáson valószínűleg nem sokat gondolkodtak a keresztszülők, ugyanis az építmény egy autószerelő műhellyel és egy vasteleppel van egy udvarban. Az avatatlan szemlélő magát a munkásszállót is könnyen összetévesztheti építészeti megoldásai révén egy konzervgyárral, esetleg egy palackozóüzemmel. Mindössze a tűzpiros felirat árulkodik arról, hogy itt felgyöttek élnek.
A melóshotel számomra akkor vált érdekessé, amikor egyik nap azt láttam, hogy a ház jobb oldalán egy hatalmas kráter éktelenkedik. Ilyen pusztítást csak egy felrobbant gázpalack tud okozni. Szinte láttam, ahogyan a derék munkásemberek fizetés után elbuszoztak a Pesti úti teszkóba és bevásároltak. Öt kiló köröm, két karton Lövenbrau, akciós kommersz barack. Golden Gate volt ukránból. Ahogyan torzultak a fejek és homályosodtak a tekintetek az ipari gyümölcstől, a körömpörkölt egyre aktívabbá vált a kuktában. Majd amikor a dolgozókat elnyomta a buzgóság, a néhai disznóvégtag úgy döntött, hogy földkörüli pályára áll. Ott még úgysem volt. Feltekerte hát a gázt takarékról a csillagos egekbe (egy Extrém Munkásszállón bármi megtörténhet), viszont nem számolt az égve maradt cigi csikkel. Béke poraikra.
A felgyötteket egyébként nagyon könnyen ki lehet szúrni bárhol a városban. Mondjuk, nyilván nem golfklubok és jachtkölcsönzők közelében, sokkal inkább külvárosi kocsmák, illetve szupermarketek környékén gyakori az előfordulásuk. Az igazi felgyött 20-25 év közötti férfi, akinek sötét színű haja a vágógép egyes, kettes, illetve hármas méretű pengéjével van letolva, ízlés szerint. Ez praptikus és a lakótárs is meg tudja csinálni. Gyakran viselnek fülbevalót, mely minden bizonnyal tisztelgés apjuk generációja előtt, akik anno a P.Mobil és az Edda Művek munkásrockjára építették a szocializmust. Az esetek többségében edzett kar-és vállizmokkal rendelkeznek, ugyanis tipikus szülőhelyeiken (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye, Borsod-Abaúj-Zemplén Megye, Békés Megye, Hajdú-Bihar Megye) nemzeti sporttá nőtte ki magát a testépítés. Ennek általában nem funkcionális, hanem esztétikai szerepe van, tudniillik a vastag karizom úgynevezett „madárijesztő” funkciót tölt be. „Ha lássák, hogy kemény vagyok, nem kötnek belém.” Többek között ezért néptelenek vidéken a könyvtárak.
A felgyöttek állandó kényszerképzete, hogy önnön jólétüket és gazdagságukat (mely szintén nagyon súlyos kényszerképzet) csakis nagy sportszergyártó cégek termékeinek viselésével adhatják hírül a külvilágnak. Ezért ruhatárukban a kényelmes, laza darabok dominálnak. Felsőtestüket egy alakját vesztett, szétmosott, lényegtelen feliratú póló fedi, esetleg atléta. Alsóruházatban viszont szigorúan kötött a formátum. Sötét színű Adidas melegítőnadrág a suhogós fajtából, melynek két oldalán három fehér csík fut végig. Ezt minél többet hordja, annál autentikusabb lesz, ugyanis a csíkoknak idővel be kell szürkülniük a mindennapi igénybevétel mocskától. Ehhez fehér színű Nike (ejtsd: nájk) futócipőt húznak, mely szintén akkor lát vizet, ha elkapja őket az eső. Farmert csak esküvőkor és temetéskor viselnek, így az többnyire otthon marad a faluban.
Ha havonta egyszer, két napra hazalátogat, reprezentálnia kell azt, hogy ő már pesti (ha Budán lakik, akkor is pesti). Legyen rá büszke. Húzza ki magát, járása legyen laza, de magabiztos. Mint egy pitbullnak. Természetesen első útja a kocsmába vezet, ahol előadja különleges sztorijait, melyek csak a nagy Pesten eshetnek meg. „Beszótt a köcsög…” esetleg „Vót lóvim oszt odamentem a rányiho’…” Akció és romantika. Mindezt megtámogatja egy ingyen kör Borsodival, mert megteheti. A kocsmatöltelékek elájulnak az eszetlen nagy királytól és hírét viszik, hogy hazajött a pesti.
Pedig ő csak menekül. A pusztuló vidékről, a biztos munkanélküliségtől, szülei nyomorúságos sorsa elől. Tudja, a fővárosban biztos állás várja a vállalkozónál. Ha nem az egyiknél, akkor a másiknál. Heti hat nap, napi tizenöt óra munka, négyórás bejelentéssel. Fizetik a szállását, csak harminc ezret vonnak le érte. De még így is megéri. Az építőiparban és a kőműveseknél van elég munka és nem szólnak, ha megiszik egy felest műszak közben.
Ő építi Budapestet. Mindegy, hogy irodaház, autópálya, vagy lakópark, a téglákat a felgyött rakja le, a betont ő keveri. A pestiek meg kimentek az angolokhoz, meg az osztrákokhoz dolgozni. Ugyanennyit, ugyanilyen feltételekkel csak drágábban. Ja, és hozzá két diplomájuk is van, hisz a külföldi bitumen igényes. Az őt megmunkáló magyar segédmunkás olvasson Élet és Irodalmat, ne Mórickát!
Most már tudod, én is felgyött vagyok. Igaz, a hajam nincs letolva nullásgéppel, ráadásul szemüveges vagyok. A suhogós melegítőket utálom és nem mindegy, hogy mi van a pólómra írva. A fővárost is csak képletesen építem, mert számomra a kőművesipar nem alternatíva. A malteros vedret hosszú távon nem bírnám cipelni, a lapáttól meg vérhólyagos lenne a kezem. Ennek ellenére itt vagyok, dolgozok, a falu meg rohad.
Felgyöttünk.
