Lányok a lapból
Előfizettem a Playboyra. No, nem önszántamból, hisz ki a halál vágyik 2014-ben, papírra nyomtatott, irreálisan labdaformájúra retusált női mellekre? Hát én nem, az biztos. Egyébként is, az efféle kulturálódásról, nekem mindig a gépágyúk tövében gubbasztó amerikai katonák jutnak az eszembe, valahol a vietkong őserdőben. A tűzszünetben Elvist hallgattak a tábori rádióból és kihajtogatták a magazin egészalakos poszterét. Nagyot kortyoltak a dobozos Pepsiből, rászívtak egy slukkot a Marlbiból és keserves sóhajok között az otthonmaradt asszonyaikra gondoltak.
Esetleg az a nőtípus dereng fel előttem, amelyik a szoláriumtól odakozmált bőrére tetováltatja az újság ikonikussá vált logóját, mint személyisége ars poeticáját. Az ilyen hölgy legbelül tényleg egy nyúlfej sziluett, aki szerint egy pasi attól lesz szexi, hogy BMW-je van. Járása a tizenöt centis tűsarkakon a Birodalmi Lépegetőre emlékeztet, a mobilját pedig tizennégy éves korában a jobb kezéhez operálták. Autentikus viselete az úgynevezett ribancruha, melyet baljával mell-és combtájékon folyamatosan húzogat, figyelve arra, hogy az említett nyúltetkó mindig szem előtt maradjon.
Emlékszem, amikor kiscsikó koromban először somfordáltam oda egy utcai trafikhoz, hogy „vegyek valami újságot, amibe’ jó sok nő van”. Nyilván, nem a Kiskegyedre gondoltam. Pusztán a női test érdekelt a maga plasztikusságában, mely a műterem művészi megvilágításában és a fotós beleélő képessége révén, egyfajta poétikus magasságba emelkedik. Mondjuk, akkoriban az is elég volt, ha melltartó nélkül kapták lencsevégre. Ráadásul fogalmam sem volt, hogyan kérjem az idős eladónőtől a férfiszemek elixírjét, ugyanis nem ismertem ezen kiadványok címeit. A sikeres missziómat az is nehezítette, hogy akkoriban az izgalmasabb magazinokat el kellett rejteni unalmasabb társaik mögé. Így csak sejtetve volt a pulzusrobbantó tartalom. Feszülten toporogtam a bódé előtt. Az egyre türelmetlenebbé váló újságos is csak sürgetett, hisz a sor duzzadt mögöttem. Láttam én, hogy a HVG, adóbevallási különszáma mögül egy csinos női comb kandikál ki, egyszerűen nem volt fogódzóm. Az Új Ember című katolikus hetilap is szigorú erkölcscsőszként terebélyesedett egy dús, fekete hajkorona fölé. Ekkor azonban megpillantottam egy bulvárújságot. A címlapján jókora betűkkel szedve a napi szenzáció: „Koós János nem szeret idegenben kakálni”.Elborzadtam, de számomra sokkal érdekesebb volt a cikk alatti kép, ami szerencsére nem a mestert ábrázolta, hanem a nyuszis magazin hirdetését. Megvilágosodtam! Büszkén vetettem oda a közben idegösszeroppanást kapó eladónak: „Egy Filmvilágot és egy Playboyt kérek.” A trafikos diszkréten belehelyezte a filmes folyóirat közepére a „kompromittáló” tartalmat. Gondolom azért, hogy a mögöttem állók ne egy kihívó pózban megörökített nőt lássanak a címlapon. Ehelyett Al Pacino került oda, amint vérbe fagyva, holtan hever a padlón a Keresztapa című film egyik jelenetében. Sokkal jobb volt.
Amikor hazavittem a magazint és átlapoztam, nehéz volt leplezni a csalódottságomat. A körülbelül száz oldalból csak tizenötön szerepeltek ruhátlan lányok! A továbbiakon étteremajánlók, dizájner bútorok, férfiaknak kifejlesztett testápolók és egyéb, számomra totálisan érdektelen tartalmak szerepeltek. Hát ezért szenvedtem ennyit? Mérgemben bedobtam a szekrény mélyére a legendás olvasnivalót és megpróbáltam gyorsan elfelejtkezni az egészről.
A közelmúltban viszont az áramszolgáltatóm gáláns ajánlatot tett. Mivel négy hónapon keresztül nem csúsztam a villanyszámla befizetésével, egy exkluzív kuponcsomag lett a jutalmam. A segítségével kedvezményesen vehetek gyógypapucsot, Led függönyt, esetleg jukka pálmát. Már kezdtem feladni, hogy a hihetetlen akciók által lehúzom az ELMŰ-t, amikor megakadt a szemem az egyik kuponon. A régimódi hímszórakoztatás Szent Grálját kínálta hat hónapig, durván fél liter Unicum áráért. Legyen.
Aztán néhány hét múlva, a postaládámban találtam a lap legfrissebb számát. Furcsa, de első blikkre nem a meztelen modellek, hanem egy szörnyű felismerés villant át az agyamon. Nem vagyok playboy! Nagyon nem… Eddig sem hittem magamról, de az a férfitípus, akit a magazin képvisel és „magától értetődőnek” tekint, fényévekre van tőlem. Hisz, van-e olyan férfi, aki hétfőn hangversenyre megy, kedden a molekuláris gasztronómiával ismerkedik, hétvégén meg elugrik Barbadosra chillezni egy kicsit? Aki nyolcvan-ezer forintos arckrémet és hatvan ezres szemránckrémet ken a bőrére? Aki a Boss öltönyhöz felveszi a Tesco, saját márkás bőrövét? Aki veszett módjára rohan az autókereskedésbe, ha kijön a kedvenc BMW-jének a modellfrissítése? Aki aszerint választ éttermet, hogy hány Michelin-csillagot kapott? Persze, biztosan van ilyen, csak az nem olvassa a Playboyt. Mer’ minek? Unalommal lapozgatná, mint nyugdíjasok a tévéújságot. Kilenc húszkor Barátok közt, szerdán Miss Március Korzikán. Mi sem természetesebb.
Éppen ezért, erős a gyanúm, hogy a célközönség nagy része a vidéki álmodozókból verbúválódik. Abból a fajtából, aki szombat este felpattintja a rózsaszín Retro-póló gallérját, bevágja magát az egyesgolfba és reggelig zakatol a kocsmadiszkóban. Számára a magazin önigazolásként és stíluskalauzként szolgál. Ja, és hogy, meg tudja mutatni a tetováló szalonban a nyúlfejet, melyet a vádlijára szeretne varratni.
Egyébként, ha nő lennék, biztos vagyok benne, hogy roppantmód kínosnak tartanám, ha a Playboy lapjain kellene pózolnom. Tudom, most minden kevésbé konzervatív hölgyolvasóm felszisszen. Ugyanis ha nem tévedek, akkor az álmok netovábbja, hogy a hatalmas Nánási fotózza őket. Ráadásul ezért még egy rahedli pénzt is kapnak. Én viszont úgy gondolom, ez a szituáció hasonlatos a régi vicc poénjához, miszerint: „Az egyértelmű, hogy ön mi, most már csak az árról alkudozunk.” Arról nem is beszélve, hogy a végeredmény egy számítógépes programok által kreált fantázialény. A legszomorúbb mégis az, ahogy a lányokról szóló ismertetőkben a többdiplomás voltukat hangsúlyozzák. Ennek ellenére az aktokhoz fűzött kommentárok éppen az ellenkezőjét sejtetik. Például itt van előttem a Plasztikai álmok című fotó, melynél a hölgy képi ábrázolását a fantáziára bízom. „A szőke lány vágya, hogy egyszer saját plasztikai sebészete legyen. Ennek érdekében még tanulni sem rest.” Ezzel szerintem lealacsonyítják a személyét, akiből intellektus helyett két dinnye és egy pamacs marad. Így lesz az állítólag öntudatos, okos nőből a választott sportkocsi, öltöny és óra mellé illő tartozék.
Mi jobb: ha a gyártulajdonos hobbimodell futja át a fotósorozatod, a húsz-milliárd forintos tenderről szóló tárgyalás szünetében? Vagy amikor a szőrös hátú kamionsofőr dudál rád hódolatát kifejezve a piros lámpánál? A válasz egyértelmű, még akkor is, ha a szándéka mindkettőnek ugyanaz lenne. Csak hát a teherszállító maximum a garázsa falán tud ilyen nőt tartani, míg a másik kategóriánál evidencia. Tudniillik ezek a nők a fotózáskor mindig függetlenek és éppen az aktuális igazit keresik. Tehát kis túlzással a Playboy magyar gyártású képsorozata egy kifacsart, speciális társkeresőként funkcionál. Ha nincs pénzed, csak a szemed legeltetheted, de ha van, a tiéd is lehet. Még ma. Én meg nem vagyok sem milliárdos gyármogul, sem bordás atlétába izzadt kamionos.
Tegnap sorban álltam a multi pénztáránál és előttem beszélgetett két barátnő. Azok a fajta lányok voltak, akiknek valószínűleg ott volt a karján a nyuszis tetoválás. Csak egyiknek az odahegesztett műhaja, míg a másiknak a táskájából kilógó kutyája takarta a státuszszimbólumot. „Nem igaz, hogy a Barbinak milyen szerencséje van! Nyáron lesz az esküvője Görögbe’. Képzeld, elveszi az a képviselő, akivel abba a buliba jött össze. Én meg itt vagyok 23 évesen és semmi! Még csak jelölt se! Pedig mindegy lenne, csak keressen vagy 800 ezret…”
A kör bezárult.
Jutányos áron eladó félévnyi Playboy-magazin, esetleg fél liter Unicumra cserélhető.
