Téboly helyjegyért
Fut mostanában egy reklám a tévében, melyet valahányszor látok, mindig erőt vesz rajtam a pavlovi reflex, miszerint szívesen léptetném szoros kontaktusba a készüléket a rönkhasító fejszével. Nem mintha a tévé tehetne róla, de hát a kisfilm ötletgazdái általában nincsenek a nappaliban. Eme, mentális határaimat feszegető hirdetéssel a Lion gabonapelyhet alázták meg és valahányszor előkerül egy-egy blokkban, a képernyő túlzás nélkül ledobja magáról a szemeimet. Ha valaki annyira szerencsés, hogy eddig lemaradt róla, annak dióhéjban felvázolom a sztorit. Ül a repülőn egy amolyan reklám kompatibilis, fiatal pár, akik legalább annyira karakteresek, mint a sógyurma. Ha valamely alaszkai közútra dobod le őket, akkor téli gumit reklámoznak, ha meg egy televízióbeli bankban látod őket, akkor magabiztosan mosolyognak a harminc év alatt leketyegő lakáshitel lepkesúlya alatt. Szóval, a férfi odasúg valamit a nőnek, aki pajkosan felnevet, majd azt kérdezi: „Itt? Tényleg? Most?” A teremtés koronája erre teljes extázissal a szemében nyugtázza, hogy ő bizony nem tud tovább várni. A néző összeszorítja a kezében lévő távirányítót és beindul a mocskos fantáziája. A pár előtt ülő vénasszony pedig, aki eddig érdeklődve figyelte az eseményeket, olyan arckifejezéssel fordul vissza a helyére, mintha romlott farhátat kapott volna a hentesnél, de csak otthon vette észre. A következő pillanatban azonban elillan minden pajzán gondolat, az eddig szorított távkapcsoló pedig a tévé felé repül. Ugyanis előkerül a semmiből egy doboz gabonapehely, amit az emberünk kéjesen végignyal, majd felüvölt. Erre a fedélzeten kitör a pánik. Valószerűtlen és bénán szürrealisztikus az egész esemény. Kicsit olyan, mintha Dali festett volna egy katasztrófajelenetet valamely párhuzamos univerzumban. Néztem is, hátha meglátok egy olyan furán olvadozó, cseppfolyós órát valamelyik ülésre csapva. Ehelyett felhangzik a briliáns szlogen: „Felébreszti a benned rejlő oroszlánt.” Bennem inkább a pszichopatát ébreszti fel és destruktív cselekedetekre sarkall.
Ez a reklám jutott az eszembe, amikor a minap felszálltam a Keletiben, a Miskolc felé közlekedő menetrendszerinti IC-re. Szerencsére itt nem szabadult el a pokol, mint a müzlipromóban, hanem az ebben szereplő öregasszony fancsali ábrázatát hívta elő a legsötétebb tudatalattim. Szerintem nekem is ugyanolyan volt a tekintetem, amikor leültem és figyelni kezdtem a szállingózó utasokat. Nem mintha különösebben be akartam volna hatolni a magánszférájukba, de hát akaratlanul is felhívták magukra a figyelmet. Pedig bőven elég lett volna szórakozásként a táj szépsége és a két parizeres zsemle.
Miután megtaláltam a helyem, megjelent az ajtóban egy negyvenes nő hat kísérőjével és a férjével, aki akkora bőröndöt cipelt, hogy nem bírta felemelni, hanem groteszkül megrogyva vonszolta az asszony után fel-le a kocsiban. Két-három kör után megállt és a nőszemély jajveszékelni kezdett: „Jaj, jaj, drága emberek!” Úgy megijedtem, hogy ráharaptam a nyelvemre. „Még sose utaztam ilyen vonattal, nem tudom hova kell ülni! Segítsenek! Még sose csináltam ilyet!” Egy segítőkész utas felpattant és a helyére vezette. Mielőtt belefeledkeztem volna a szendvicsembe, újabb érdekes figura kezdett bolygó hollandit járni, mely kiterjedt a szomszédos kocsikra is. A nyakában lógó gitárral is vagy negyven kilót nyomó, idősödő férfit elneveztem szikkadt rockernek. Ugyanis a naptól cserzett bőrét tetoválások és egyéb ezüst kiegészítők gazdagították. Ő még Gödöllőnél is ezen a bizarr kanosszajáráson volt és a fejébe húzott traktoros sapka alól néha eleresztett egy „What the fuck?”-ot.
Kisvártatva, mintegy varázsütésre lódult meg a szerelvény. A mellettem lévő négyesben ülő huszonéves gyerek, aki eddig fel sem nézett a telefonja kijelzőjéből, mintha csak ezt a percet várta volna. Felugrott a helyéről és a készüléket, mint valami védőpajzsot hordozta végig a kocsin. Kereste a wi-fi hálózatot és kerülgette a szikkadt rockert. Az időközben megérkező kalauz vetett véget az őrült revüjüknek.
„Áh, maga az, aki reggel az anyámat szidta, mert lekéste a vonatot!” Lépett oda egy fiatalemberhez a jegykezelő. „Pedig nem késte le, csak hamarabb kijött a következőhöz.” Az utasnak elvörösödött a feje. „Ööö… ne haragudjon, csak ideges voltam. De ez a vonat ugye nem áll meg mindenhol?” –kérdezi. „Miért, mindenhol le akar szállni?” Mintha a Gálvölgyi Show legszörnyűbb jelenetébe csöppentem volna. Bár, az is felmerült bennem, hogy álmodom. Ezt az is alátámasztotta, amikor pár méterrel előttem ülve, megpillantottam Garga Piticet a Macskajajból. Csak ez mackónadrágban volt és aranyfogak helyett valami fémszínű ötvözet látszott a szájából beszéd közben. A fia, aki nem volt annyira kövér, mint a filmben, egy üveg körtés Kubut nyomott a kalauz kezébe, amikor a jegyeket kérte. Komolyan mondom, nem hittem el, hogy ez megtörténik.
Mellettük két fiatal nő beszélgetett, akiket már a Keletiben kiszúrtam. Csinosak voltak és kihívóan öltözöttek. Önkéntelenül is figyelni kezdtem őket. Kiderült, hogy felnőtt filmet forgattak a fővárosban. Persze, a horror és a pszichothriller is felnőtt film, de ezeket a nőket nem szörnyekkel riogatták… Mielőtt beindult volna a mocskos fantáziám, mint a müzlireklám intrójától, az egyik lánytól elkaptam egy mondatot, amitől lefagytam. „A Főnök azt ígérte, hogy Magyarországon nem fogják bemutatni a filmet. Ez tuti? Mer’ ha a Zoli megtudja, megöl, az biztos!” Vajon tényleg elhitték, hogy régi, VHS-kamerával forgattak videókazettára? A kész alkotást pedig csak Amerikába fogják forgalmazni borítékban, csomagküldő szolgálattal? 2014-ben? Elhitték. Még örültek is, mert a Zoli videója elromlott…
Közben Füzesabonyba ért a vonat. A szikkadt rocker ekkor odafordult egy idős nénihez. „Excuse me! Is it Füzerradvany?” Az anyóka meglepődött az angol szó hallatán. „Fűzérradvány? Hát azt mán’ szerintem elhagytuk!” –válaszolta magyarul és odanyújtott a rocker felé egy zacskót, melyben salátalevelek voltak. „Teli van vitaminnal, meg jót tesz az emésztésnek is!” Az emberünk dühösen motyogott valamit, majd békés kecskeként, kérődzve tért vissza a helyére. Én pedig vagy elszunyókáltam, vagy felébredtem, mindenesetre tovatűnt az egész lidérces társaság.
Nem tudom, észrevette-e valaki, de vasárnaponként sokkal több csúnya és bolond ember van a városban, mint egyébként. Igen, rajtam kívül is. Fogalmam sincs miért, talán anno a Lipótmezőn ekkor volt kimenő és hagyománytiszteletből lepik el az utcákat. Ekkor mindig azt gondolom, hogy a Vasárnapi Gnómtalálkozóra mennek, ami nyilván hülyeség, de jobb ötletem nincs. Nos, ha mégis igazam van, akkor a hétvégén Gnómfesztivál volt és ez a vonat oda ment.
Bárhogy is van, a világ őrült. Legalábbis relatíve. Aki pedig úgy-ahogy normálisnak látszik, arról általában kiderül, hogy tömeggyilkos, reklámkészítő, vagy helyjeggyel utazó kisember…
