Kenyérkeresők
„Csók’ Jolika néni!”- lépett be a pékség ajtaján kettő előtt egy kb. 50 éves, megfáradt férfi. Szemei beesettek, az arca borostás, haja csapzott. Azzal az erőtlen vánszorgással, ahogy belépett, elsétált az öltöző irányába.
A pékség azt a jellegzetes, tipikusnak mondható borsod megyei atmoszférát sugallja, amely ott ül az egész régión. A falak megsárgultak, néhány helyen penészesek, a gépek pedig a létező szocializmus máig itt kísértő szellemét idézik. Mindent átjár a kovász összetéveszthetetlen illata.
Közben a többi dolgozó is szállingózik befelé. Egy hasonlóan tagbaszakadt negyvenes férfi, egy kb. húszéves, pályája kezdetén lévő fiú, akinek az arcán és a mozdulatain már most látszik a folyamatos éjszakázás és a kemény fizikai munka amortizáló hatása. Majd két szakmunkástanuló érkezik, akiket szintén elnyel az öltöző gyomra. Leveszik ruháikat, és velük együtt a kinti gondjaikat, problémáikat is. Ez alapszabály: az üzembe lépve csak a munka van. Elvileg. Gyakorlatilag azonban nagyon nehéz, sőt lehetetlen nem gondolni a munkanélküli, rokkantnyugdíjas feleségre, vagy a csekkekre, melyeket valamiből ki kellene egyenlíteni.
Elindul a munka. A tanulók liszteszsákokat cipelnek ki a raktárból. A dagasztógépbe beleöntik a hozzávalókat, ami komótosan keverni kezdi az alapanyagokat. Nagy robajjal tér magához a kemence is nem túl hosszú pihenéséből az előző műszak óta. Az est akusztikai hátterét ez a zaj fogja meghatározni, melynek a hangját egy meghibásodott háztartási géphez lehetne hasonlítani, csak ez hangosabb. Sokkal hangosabb…
A tészta elkészülte után a szokásos kávé és cigaretta szeánsz következik. Pihenésre most először és utoljára van lehetőség. Az étkezést is „menet közben” kell megoldani, hisz a tészta nem vár. Ha elkel, már csak kovászként lehet felhasználni.
„Huszonhat éve dolgozom itt. Huszonhat éve… Minden nap ugyanolyan. Alszok, eszek, dolgozok.”- mondja szűkszavúan a műszakvezető, a megfáradt, ötvenes férfi. Elképesztő belegondolni, mekkora lelkierő kell ahhoz, hogy valaki több mint negyedszázadot ugyanazon a munkahelyen töltsön, különösen ilyen sanyarú körülmények között. Döntését a kényszer hozta. Ne feledjük, Borsod megyében vagyunk, ahol a munkanélküliség a legmagasabb az országban. Mint megtudtam, a mindennapok monotóniáját alkohollal próbálja szebbé varázsolni. „Nem tagadom, megiszom a magamét, de a pékségbe mindig józanul jövök.”- árulja el kissé akadozó nyelvvel, miközben megbotlik egy sütőlemezben…
A táblánál kenyerek formálódnak és kerülnek szakajtókba. Mindenki rutinos, becsontosodott mozdulatokkal végzi a dolgát. „Hajnalban még bekapcsoltam a tévét és megnéztem a híradót.”, „Tudod mennyiért vettem egy kiló krumplit a piacon?”, „Megint sokan voltak az orvosnál.”- ilyen banálisnak ható témák vetődnek fel, melyek szintén az ingerszegénység reprezentánsai. Ezek az emberek heti hat nap, napi 13-14 órán keresztül együtt vannak. Valószínű kevés olyan dolog van, amit nem tudnak egymásról, hisz több időt töltenek itt, mint a családjukkal.
„A franc se fog itt dolgozni ennyi pénzért! A telet még kihúzom, utána felmegyek Pestre utat építeni.”- foglalja össze jövőbeli terveit a 2-3 éve pályán lévő fiatalember. Erre a kollégája is vérszemet kap: „Nincs szabadság! Mivel kevesen vagyunk, és ide senki sem akar jönni dolgozni, így hármunknak kell megcsinálnunk a termelést. A tanulókkal szerencsénk van, de ha valamelyikünk megbetegedne, leállna a munka. Már második éve lábon hordom ki az influenzát is.” Tanúja voltam, mikor a helyi munkaügyi központ ide akart kiközvetíteni két férfit, akik még a szociális támogatásról is hajlandóak lettek volna lemondani, csak hogy megszabaduljanak a sütőüzemben való gyurmázástól.
A kenyerek folyamatosan kerülnek be a kemencébe és megsültük után egy kocsin tolják ki hűlni a mindennapi betevőt. Összehangoltnak kell lenniük a mozdulatoknak, mert csak így tudják tartani a megfelelő tempót és ciklikusságot. Dagasztás, vetés, sütés. Már 6-7 órája így megy megállás nélkül. Nagyon meleg van. Habár, talán nem is a hőség a legelviselhetetlenebb, hanem a pára. Alig van levegő. Mindenki izzad. A folyamatos zajtól pedig fáj a fejem.
Kíváncsi vagyok, a tanulók vajon mit akarnak tenni, ha megkapják a hőn áhított szakmunkás-bizonyítványukat? Itt szeretnék továbbra is szívni a kovász illatát, vagy inkább elmennek a Dunántúlra, amit mézesmadzagként húzgálnak a fiatalok előtt, a jobb bérek ígéretével. „Én cukrász leszek.” –vágja rá kérdésemre az egyik. Kissé értetlenül nézek, míg meg nem tudom, hogy ők kétszakosak. Pék és cukrász végzettséget szereznek, ha felszabadulnak. „Jövőre végzek, utána le akarom tenni az érettségit. Majd meglátjuk. Lehet, elmegyek főiskolára.” Közben átjön a pékség melletti házukból az üzem vezetője, a Mester és a már említett Jolika néni, a pékmesterné. Ő veszi át a szót: „A mai fiatalok nem akarnak dolgozni. Itt vannak ezek is, (mutat a tanulók felé) lesik az órát. Alig várják, hogy hazamehessenek. Inkább elmennek tanulni, mint jönnének dolgozni a biztos munkahelyre.”
A kenyerek közben megsültek. Mindenhol kenyér van, ahová csak nézek. A polcokon, a sütőkocsikon. Most a zsemlét kezdik formázni és a kiflit. Sütőlemezre rakják sorban az ujjnyi tésztákat és betolják a kelesztőkamrába pihenni. „Nagyon nehéz a helyzete a hegyaljai pékségeknek.”- kezdi magyarázni a Mester. „A nagy bevásárlóközpontok saját pékségei szinte hónapról-hónapra terjeszkednek és kényszerítik bezárásra a kis sütőüzemeket. Ők megtehetik, hogy 6 forintért adják a zsemlét, hisz az olcsóbb liszten és más termékeken behozzák a kiesést. Én viszont nem tehetem meg, hogy ennyiért adjam. Ebből élek. Ebből fizetem a pékeket, a villanyt, a gázt, az üzemanyagot, és folyamatosan emelnek mindent. Mi még nem is panaszkodhatunk annyira. Van két miskolci boltunk, amik jó megrendelők, és a kisebb üzletek is kérnek valamennyit.”
Ahogy nézem a pékek munkáját feltűnt, hogy a legnehezebb feladatot a kemencés végzi. Mindkét kemence tele van péksüteménnyel, így szaladgál a kettő között, vigyázva, hogy ne égjen meg semmi. Néha odamegy a táblához is segíteni a termékek formázásában. Embertelen munka. „Ha megég valami, le kell gyártanunk még egyszer, hisz meg van rendelve. Azon kívül a kárt levonják a fizetésünkből.”- hadarja el két sütés zsemle között.
Körülbelül éjfél lehetett, mikor végeztek a termékek gyártásával. Kész van minden. Megörültem, hogy végre mehetünk haza, ugyanis már nagyon álmos voltam. Ám örömöm nem tartott sokáig, mikor megtudtam, hogy a szeletelés még hátra van. Ez az a pontja a műszaknak, mellyel feltesszük az i-re a pontot, ám ez a legkegyetlenebb, legembertpróbálóbb munka. A játéktermek félkarú rablójához hasonló gépet kell elképzelni, melynek az egyik oldalán berakjuk a kenyeret, a másikon pedig kijön szeletekre vágva. Ja, és ennek talán még borzalmasabb hangja van, mint a kemencének. Fizikailag nem megerőltető, pszichésen annál inkább. Monoton mozdulatok ismétlése az emberi tűrőképesség határáig. Éjszaka. Háromnegyed háromkor az utolsó kenyér is keresztülmegy a gépen és a pékek sorban zuhanyozni mennek. Jolika néni vezetésével közben megérkeznek a sofőrök és raktárosok, hogy az éjszaka munkáját eltüntessék. Rekeszekbe rakják és elszállítják a boltokba, ahonnan előbb-utóbb a vevő asztalára kerül. A pékek elköszönnek egymástól, és elgyötörve, fáradtan vonszolják magukat haza az éledező utcákon, hogy pár óra múlva újrakezdjék, amit az előbb abbahagytak.
Féltem a szakmát. A mai pékek kiöregednek, kihullnak a kemencék mellől. Utánpótlás nincs. A tradicionális, kis üzemeket felzabálják a multik. Igaz, ma már szűcsök, bodnárok sincsenek. Lehet, 20 év múlva pékek sem lesznek. Hagyjuk?
