A természet tréfája
Megdöbbenek, amikor sokadszorra is azt tapasztalnom, hogy minden erőfeszítésünk ellenére apró porszemek vagyunk csak a természet hatalmához képest. Lehet az életünk modern, éljünk nagyvárosban a nyári zivatar eláztat minket, ha nincsen nálunk esernyő. Ne ijedj meg kedves olvasó, nem állok elő sokadikként én is egy, a devecseri-kolontári katasztrófáról szóló írással, bár az eset óta feltett szándékom, hogy ha lehet, inkább választom az üveges sört a dobozos helyett. A tepsit hússütésnél azonban addig muszáj alufóliával letakarni még jobb megoldást nem találok.
Egyszerre vonz és taszít a nagyvárosi lét, melyet a jobb megélhetés reményében választottunk annak minden előnyével és hátrányával együtt. Nem tagadom, szeretek Budapesten élni, imádom a belvárosi, ódon épületek hangulatát, a rakpartról nézni a Dunát és a nagybetűs pesti Nőt. Viszont ha jobban megtörlöm a szemem meglátom azt a mérhetetlen mocskot is, ami szintén ott hömpölyög az utcán. Nem, nem a hajléktalanokra gondolok elsősorban, akiknek a halovány szemében ott lappang egy-egy tragikus történet. Sokkal inkább arra a kreatív elmére, aki a bokor alatt takarójukba burkolózó nincstelenek mellett pózolva fotóztatja magát, hogy aztán a képet feltöltse a közösségi oldalra. Megjelenik előttem a pocsolyába dobott megkezdetlen szalámis zsemle, az új buszmegállót összetagelő hülyegyerek, vagy az iskola előtt a zebrán gondolkodás nélkül áthajtó BMW, melynek természetesen sötétített szélvédői vannak, hogy az „anyázás” lepattogjon róla. Rég nem hat meg az önmagát mínusz fokban is bugyiba áruló nő, sem a hajlott, öreg néni, aki Burger Kinges, üdítős pohárba koldul, sem a Nyugati téri aluljáró nyomorultjai. Immunissá váltam. Ahová nézek szemét, mindenhol szemét, egy túlzsúfolt, pazarló, megélhetési metropolisz védjegyei.
Olyan jó lenne olykor Rousseaura hallgatva visszatérni a természetbe és terebélyes fák közül szemlélni a szmogban fulladozó várost. A vágyak néha megvalósulnak, így a hét végén felmentünk a kedvesemmel a budai hegyekbe. Csodálatos, tiszta idő volt és szemet gyönyörködtető látvány tárult elénk, amikor a nap megvilágította az őszi faleveleket. A levegőt szinte harapni lehetett, annyira friss volt. Magunkévá akartuk tenni minden fa látványát, hisz tudjuk, nincs ennél jobb orvosság a zord, téli napok és a szürke, városi hangulat ellen. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy rengetegen választották az 56-os forradalomra való emlékezésnek ezt a formáját, így kisebbfajta bravúr kellett ahhoz, hogy olyan fotót készítsünk, melyen nem lóg bele a képbe egy kocogó, vagy egy kutyát sétáltató család.
Urbánus gondolkodásunk menetrendekhez és buszszámozáshoz van szokva, így vajmi kevés fogalmunk van a turistajelzések értelmezéséről. Annyit tudunk, jó ha mindig ugyanazt a jelet követjük, ekképpen kevesebb esélyünk van az eltévedésre. Rengeteget gyalogoltunk, ami öröm volt az őszi erdőben. Közben hosszasan figyeltünk egy izgága mókust amint élelemért kutat és egy mesebeli, nagykalapos gombát. Lelkesedésünk töretlen volt egészen addig, amíg mind az emberek, mind a turistajelzések el nem fogytak. Kettesben bandukoltunk tovább az alkonyban és azon tanakodtunk, vajon hányszor járhattuk volna körül az Aréna Plázát. Ki nem mondva azonban megfordult mindkettőnkben, hogy mi lesz, ha teljesen besötétedik. A telefon fénye nem sokat ér és tudtuk, vaddisznók is élnek itt. Tavaly tavasszal le is trappolt egy a városba és riogatta a cekkeres nyugdíjasokat. A dráma azonban nem tartott sokáig, ugyanis egyre több padot láttam összetagelve. A szemetesek tömve voltak kólás dobozzal és szalvétával, a földre hullott falevelek festői látványát pedig egy-egy Milkás papír törte meg. Majd földön túli nyugalom ereszkedett ránk, amikor megláttuk az autókkal teli parkolót és a 90-es busz megállóját. Hazafelé még ettünk egy müzliszeletet és az Örsön vettünk paprikát.
Láthatod kedves olvasó, alapvetően zöld gondolkodásúak vagyunk, bár a párommal a világért sem sikerül megértetni, hogy nem fontos minden villanynak égni a lakásban, amikor zuhanyozik. Ezenkívül a tévének is folyamatosan bekapcsolva kell lennie, bár bevallja, általában nem érdekli a műsor. A villanyszámla fizetésekor mond egy kétségbeesett és meglepő „úristent”, de a takarékoskodás ezzel annyiban is marad. Van jó hír is: egy ideje már nem veszünk műanyag szatyrokat bevásárláskor, hanem beszereztünk helyettük vászontáskákat és azokban hozzuk haza a portékát.
A meghatározhatatlan mennyiségű vegyszerről még nem is szóltam, amit magunkra kenünk, belélegzünk és legfőképpen megeszünk. Talán nem is akarom tudni, mit viszünk a szervezetünkbe aloé verás biojoghurt néven. Bár, az is igaz, hogy a pasztőrözetlen, frissen fejt tejet valószínűleg kevesen innák meg. Azt sem gondolja senki sem komolyan, hogy a reklámban teljes megelégedésben, a baromfiudvarban kukoricát csipegető csirke kerül vasárnap a pörköltbe. Ezek a jószágok mozgó, lélegző tárgyak csupán, akiket a modern géntechnológia révén ott tunningolnak, ahol a leginkább szükség van rá. Comb és szárnyrészen. Levegő nélkül, összezsúfolva, jól prognosztizálható életpályával. Ha kiraknánk valamelyik példányt egy virágos rétre becsavarodna a látványtól és soha többé nem tojna egyetlen tojást sem.
A héten jött egy idősödő úriember, hogy otthon kemencét akar építeni, mert már rá sem tud nézni a boltokban kapható, morzsálódó, penészedő izére, amit kenyérnek hívnak. Emlékezett rá, hogy a nagyanyjának volt az udvarán egy öreg búbos, amiben élesztő nélkül olyan finom kenyerek sültek, hogy ma már csak a legédesebb álmában tudja felidézni az ízét. Gyermekkorában megkente a friss kenyeret disznózsírral és meghintette sóval. Azóta is ezt az élményt keresi. Le kellett lomboznom. Azt gondolom, ezeket az otthon sült kenyereket nagyrészt a nosztalgia édes íze dobja fel és ha most akar kísérletezni a reprodukciójával, akkor csak génkezelt gabonából őrölt lisztet tud használni. Élesztő, térfogatnövelő és lisztjavító adalékok nélkül pedig egészen biztos, hogy olyan végeredményt kap, melyet nem szívesen kóstolna meg.
És a disznózsír? Az orvos megtiltotta, mert magas a koleszterinem. - mondta, és egy szomorú legyintéssel foszlott szét egy gyermekkori idill.
