Az utolsó büszke szakmunkás
Néztem a múltkor az amerikai X-Faktor selejtezőjét, már nem tudom melyik csatornán és feltűnt, hogy licensz ide, vagy oda, nem lehet egy lapon említeni ezt a műsort a magyar testvérével! No, nem azért, mert a versenyzőknek itt eleve angol az anyanyelvük és ezáltal nem tudnak beleesni abba a hibába, mint a szittya ogre, aki jól hallhatóan az „élősóban” ejtett ki életében először Shakespeare csodálatos nyelvén összefüggő mondatokat. Hiába a vakítóan fehér, irigylésre méltó fogsor (Egyél, igyál, rágózzál!), összeakadt a „júnómájném” artikulálása közben. Még csak nem is azért jobb a jenki anyaműsor, mert a versenyzők énekelnek, ahelyett, hogy mindössze hangutánzó és hangfestő szavakból állna a produkciójuk, mint az RTL-en. „Ja-ja-ja-ja, va-va-va-va, pí-csí-zí, pí-csí-zí…” És még ők néztek értetlenül, amikor kilőtték őket az űrbe, a többi feledésre méltó kutyaütő közé.
Szóval azért volt tanulságos a műsor, mert képet kaptam az amerikai átlagemberről úgy, ahogyan sem a mozifilmekben, sem az ismeretterjesztő csatornákon nem láthatom. Arra gondolok, hogy amikor bevonul a színpadra egy-egy reménybeli üstökös, a produkciót megelőzően a zsűri beszélget velük egy kicsit, mert így érdekesebb, azon kívül némileg oldja a lámpalázat. Alap kérdéseket tesznek fel, hogy mi a neve, honnan jött, satöbbi. A kutya ott van elásva, amikor a delikvens foglalkozásáról érdeklődnek a kedves ítészek. Az amcsi versenyző nem kertel, elmondja, hogy ő bizony autószerelő, eladó, építőmunkás, takarító, kertész, netán szemétszállító. Kétkezi hivatások egész garmadáját sorolják fel és láthatólag büszkék arra, amit a hétköznapokban végeznek. Sőt, még azt sem átallja kimondani ország-világ előtt (brrr…), hogy jelenleg munkanélküli. Ez az a pont, ahol a műsorfolyam nagymértékben elkanyarodik a magyar klóntól. Ugyanis megfigyeltem, hogy a hazai gyártású műsorban az emberek nem szívesen árulják el, miből élnek. Meg sem kérdezik tőlük. Vagy ha igen, annak oka van. Például új utakat kereső színész, esetleg az anonimitásból kibúvó pornósztár, de az biztos, hogy semmiképpen sem fizikai dolgozó. Vagy jönnek a kívülálló számára megfejthetetlen, mondvacsinált munkakörökkel, mint elektronikai költségcsökkentési projektkoordinátor, vagy senior vékony kliensű java frontend fejlesztő. De az a legjobb, amikor nem is magyarul, hanem angolul darálják el, hogy continuous process improvement management information specialist, esetleg dutch speaking customer service team leader. Nyilván, mindenki tudja, mit takarnak ezek, nem? Vannak olyan tények, melyeket az átlagember nem szívesen tereget ki magáról. Például ilyenek az anyagi helyzetre utaló, a politikai hovatartozást firtató és a szexuális szokásokra rávilágító kérdések. De, hogy a foglalkozás is ezek közé tartozzon!
Tudom, napjainkban baromira nem menő szakmunkásnak, urambocsá’ segédmunkásnak lenni, de ha a statisztikákat nézem, az ország többsége még mindig kék gallérosként tengeti napjait. Kíváncsi lennék, ők elgondolkodnak-e, amikor este hazamennek és félálomban a tévé villódzó fényeit bámulják. A Híradó, reklám, Fókusz, reklám, Barátok közt, reklám, reklám, reklám mindennapi aktusa közben vajon eszükbe jutnak-e szüleik intő szavai? „Tanujjál, mer’ semmi se lesz belőled!”. Ráadásul ezek a műsorok még kíméletlenül a pofájukba is dörgölik a jelentéktelenségüket, hisz élére vasalt ingben és laza kardigánban a prosztatagondok is könnyebben megoldódnak, az irodai munka előtti kocogás pedig segít átvészelni a hideg, téli napokat. Arról nem is beszélve, hogy mindennaposak az üzleti ebédek, ahol csak arra kell vigyázni, nehogy megártson a hirtelen bezabált vesepecsenye. Bár, akkor sincs gond, mert az apró tűzoltók a gyomorban eloltják a tüzet és segítik a sikeres bizniszt. De a csúcs mégiscsak az, amikor a fehér galléros flörtölni akar. Ilyenkor elég lehúzni a limuzin elválasztó ablakát. A másik oldalon csak ezt a pillanatot várja a bombanő, aki állatira be van ám indulva és nem a szobafestőre, vagy a villanyszerelőre, azt elhiheted.
Az érem másik oldala a Híradó, ahol általában bedőlt hitelű segédmunkások rabolják ki a helyi takarékot és a kispénzű fizikai dolgozók szúrják le hirtelen felindulásból a feleségüket a tanyán. Az öltönyösök viszont csalnak és sikkasztanak. Sokat és gátlástalanul. Persze, mindez színtiszta sztereotípia, de az emberek akkor is ezt látják. Kétkezi foglalkozások közül csak a fodrász és a szakács szüremkedik be a médiába a főzőműsorok és a tehetségkutatók révén. Ezen kívül a reklámok cseppet sem toleráns közege is csak ezeket engedi felszínre. Tehát ha nagyon sarkalatosan akarok fogalmazni, akkor a társadalom szemében ez a két szakma jelenti a fizikai munkát, úgy, hogy valójában egyik sem az. Ugyanis mindkettő a tiszta, fehér műhelyekről és a vendégekről szól, ahol a mester könnyedén, mintegy fél kézzel teljesíti a kuncsaft kívánságát. Hol van ettől a bányász, a vájár, az olvasztár?
Tehát engem csak az érdekelne, hogy a szakmunkás mit érez, amikor látja ezeket a képsorokat. Idegesíti, szégyelli magát, esetleg közömbösen tekint rájuk? Mit tanácsol a gyermekének, ha az a továbbtanulás küszöbén áll? Van az egyik verzió, miszerint:„Tanulj valami normális szakmát, majd dolgozd halálra magad éhbérért.” A másik lehetőség: „Látom fiam, nem vagy hülye, ezért menj, érettségizz le, utána irány valamelyik egyetem, vagy főiskola. Vidd többre, mint apád.” Ha a csemete ezt választja, akkor az iskolából kikerülvén nagy eséllyel munkanélküli lesz, hacsak nincsen egy befolyásos, szakmabeli rokona, aki berakja a megfelelő pozícióba, tehetségtől függetlenül. Onnantól nyert ügy az élet. Ha nincs, elmehet segédmunkásnak Angliába, Ausztriába, esetleg Németországba, nagyjából akkora bérért, amennyit hazánkban a felsővezetők kapnak. Bár, ezt megteheti diploma nélkül is.
Tegyük fel, hogy a gyerek a szakmunkásképzőt választja. Mondjuk, napjainkban ez majdhogynem a science fiction kategóriája. Miután „felszabadul”, valószínűleg el fog tudni helyezkedni, bármilyen szakmát tanult. A legtöbb fizikai foglalkozás művelője kihalófélben van, így a tanuló már a gyakorlati helyen megtapasztalja a relatív alsóbbrendűséget és a hagyományos magyar kilátástalanságot. Nem csoda, hogy az utánpótlás már „nullkilométeresként” pályaelhagyó lesz, mert továbbtanul, esetleg a diplomások után megy külhonba, ahol egyébként sokkal jobban fog keresni, mint az intellektuális társaik, hisz ért valamihez, melyről „papírja” is van.
Amúgy ha érdekel, én pék vagyok. Van ugyan két diplomám is, de ez senkit se érdekel. Az vagy, amit csinálsz. Imádom ezt a szakmát és büszke vagyok arra, amit tudok. Megbabonázott, amikor először éreztem a kovász illatát és az ujjaim megérintették a nyers tésztát. Élvezem az alkotás folyamatát, ahogy egyszerű nyersanyagokból a rutin és a szaktudás által jó esetben kívánatos portéka születik. Igazi művészet, csak ezt másként fogadják be, mint egy festményt, vagy egy filmet. Hisz a terméknek nem csak esztétikailag kell tökéletesnek lennie, az íz legalább annyira fontos. Nem könnyű.
Jó lenne, ha a fiatalok a bele tudnának pillantani a saját jövőjükbe, mielőtt hivatást, életpályát választanak maguknak. Honnan tudná egy 14 éves gyerek, hogy mi akar lenni! Én azt tanácsolom, mindenképpen tanuljanak valami kétkezi szakmát. Ha jártasak egy mesterségben, többé nem lesznek elveszve a világban. Nem szabad bedőlni se a reklámoknak, se a közvéleménynek! Persze, utána tanulhatnak még, amihez kedvük van, de szükség van egy biztos megélhetési alapra.
Higgyétek el, a munka nem szégyen, és amit tudtok, azt senki sem veheti el tőletek! Persze, hatalmas közhely mindkettő. Az idősebbek csak jót akarnak nektek és tegyétek azt, amihez kedvetek van. Hopp, ez még kettő… Ennyi volt mára, mert mindjárt kezdődik az amerikai X-faktor. A bemutatójában láttam egy ígéretes, cukrász énekesnőt.
