Rekviem a szépségért
Tavasz volt. A kis szoba félhomályában a lány a tükör előtt állt és tűnődött. Körülötte ruhadarabok hevertek holtan a szőnyegen, melyek menesztetté váltak miután kibújt belőlük. Kis farmer sortban és szűk pólóban pózolt, mely láttatni engedte lábait és tökéletes testét. Bal kezével a hosszú haját hol felfogta, hol kiengedte. Jobb kezében a telefonja volt, amivel folyamatosan fényképezte magát. Valamennyi elkészült fotót megnézte a kijelzőn, majd dühösen kitörölte őket. Majd letépte magáról a ruhát, eldobta és zokogni kezdett. A sírástól megfolyt sminkkel nézett magával farkasszemet és könnytől elhaló hangon mondta ki az ítéletet: „Csúnya vagyok.”
A tükör, ha tehette volna hangos nevetéssel reagál e kijelentésre, hisz semmi oka sem volt kételkednie önmagában. A barátnői irigykedtek kifogástalan alakjára a férfiak között pedig kellemes pánik alakult ki, valahányszor elment előttük. Csajos kávézások alkalmával általában előkerült az a sztori, amikor pár éve a strandon az úszómester beleesett a medencébe, mert nem tudta levenni a fenekéről a tekintetét. A lány ilyenkor zavartan mosolygott. Ő csak a saját szemének hitt és a látvány egyértelmű volt, valahányszor szembesült a valósággal. Szabadideje jelentős részét ruhapróbával és pózolással töltötte, főleg tavasszal, amikor a télikabátot lazább viselet váltotta fel. „Csúnya, csúnya, csúnya!” –szólt a konklúzió minden divatbemutató végén.
Az idők során paranoiája áthatotta egész szellemiségét, a másik nemet pedig teljesen távol tartotta magától. Ha a ritka, hétvégi bulik alkalmával odalépett hozzá egy-egy bátor udvarló, tapintatlan megjegyzésekkel és önmarcangoló stílusával leszerelte őket. „Én úgysem kellek senkinek.” –állapította meg legyintve ismerőseinek, valahányszor intim témák felé terelték a beszélgetést. Hazudott a világnak és önmagának is. Senki sem emlékezett már rá, mikor, vagy mi hatására alakult ki benne e komplexus, de emberemlékezet óta senki nem látta kézen fogva andalogni a parkban. Barátai csak úgy emlegették: a lány, akinek nincs önbizalma.
Lelki fogyatékossága ellenére volt egy titkos vágya: modell akart lenni. Ha lehunyta a szemét gyakran látta magát a kifutón, ahogy a legnagyobb divattervezők kreációiban lejt végig a kifutón és mindenki a szépségét ünnepli. Ezt a legbensőségesebb barátnőivel is szégyellte megosztani, ahhoz pedig túlságosan félénk volt, hogy elmenjen egy modellstúdióba. Ábrándokkal kevert utálattal nézte a tévében a manökenekről szóló tudósításokat, melyek csak erősítették önnön hitetlenségét. „Gondolkodj már! Kövér vagy és sápadt, a melleid pedig kicsik.” –keserítette el magát minden alkalommal. Önbecsülésén úgy próbált javítani, hogy rendszeresen lejárt a közeli szoláriumba és fontolgatott egy mellnagyobbító műtétet is. Bár, az objektív szemlélő ezt nem értette, hisz mint fentebb írtam, a lányt eszményi alakkal és gyönyörű domborulatokkal áldotta meg a sors. Aki nem ismerte, joggal gondolhatta, hogy világ életében modellként kereste a kenyerét.
Szerda délután pillantotta meg az egyik női magazinban azt a hirdetést, amely megváltoztatta az életét. „A Forever Beauty modellügynökség fiatal lányokat keres 16-30 éves korig neves divatmárkák új kollekcióinak bemutatására. Kezdők jelentkezését is várjuk!” A lány sok ilyet látott már. Kicsit beleélte magát, majd eldobta az újságot. Ez a felhívás azonban valamiért nem hagyta nyugodni. Naponta százszor is megnézte a rövid hirdetést és szinte hipnotizálta az illusztrációként odarakott modell tekintete. Két napig tépelődött, emésztette magát, míg végül döntött: „Elmegyek.” A megmérettetés előtt már egyáltalán nem tudott aludni. Ideges volt. Egyfolytában arra gondolt, mit fog felvenni. Az éjszaka közepén kombinációk tucatjait öltötte magára és dobta a padlóra. Hajnal volt, amikor végül a jól bevált szűk farmere és egy magához képest merész, mély dekoltázsú póló mellett döntött. Gondosan ügyelt a sminkjére is, különösen a szeme alatt, hisz az álmatlan éj erősen rányomta a bélyegét. Nagyokat ásítva indult el a város másik végén lévő stúdióba.
A céltól pár saroknyira, egy piros lámpánál pont kapóra jött az utca másik oldalán lévő kirakat. A rávetődő napsugarakat kihasználva nézte magát benne. Megigazította a haját és kipattintott még egy gombot a pólóján. „Csúnya!” –mondta keserűen és ösztönösen lelépett az úttestre. Az arra hajtó Wagon R sofőrje gyönyörködve falta tekintetével a lány pózolását. Fékezett, de már késő volt. Hatalmas csattanás. A következő pillanatban a lány már a földön feküdt eszméletlenül.
Közben vihar készülődött. A feltámadó szél a nyitott ablakon át beosont a lány szobájába, feldöntötte a tükröt, mely apró darabokra hullott. Tavasz volt.
