Happy green planet
„Üsd már le te szerencsétlen!”- kiáltott kedvesem, amikor sokadszorra sem sikerült likvidálni minap, a lámpa fényére a lakásba berepülő sáskát. A zöld jószág meglehetősen nagyra nőtt és érezve a veszélyt, feszülten röpködött az ablak körül. Küzdeni akart. Én, mint macsó férfi a felmosóval hadonásztam irányába, ő pedig, miután leszállt az ágy oldalára, ízelt lábait rázta felém vészjóslóan. Körülbelül negyven percig kóstolgattuk egymást egyre fogyó lelkesedéssel, majd kedvesemmel hidat építettünk díszpárnákból az ágy és az ablakpárkány között. Az ötvenedik perc környékén vendégünk végiggyalogolt a párnákon, majd eltűnt a semmibe. A szembe lakó szomszéd remélem nem látta ezt a bizarr performanszot, azonban ha mégis érdekesebbek voltunk, mint a Seherezádé és minket választott, akkor innen üzenem, hogy nincs különösebb mentális bajom és eszem ágában sem volt a másvilágra küldeni a zöld rémet. Miért tettem volna? Üssem le csak azért, mert nagyobb és szebb vagyok, mint ő? Egyszerűen zölden gondolkodom.
Emlékszem, a tanárok már kisiskolás koromtól kezdve próbálták belém sulykolni a környezetvédelem fontosságát, ennek ellenére sokáig teljesen hidegen hagyott. Én, a borsod megyei falu lakója mindig körül voltam véve kellő mennyiségű növénnyel és állattal, így az egészet ilyen urbanista hülyeségnek tartottam. Először akkor gondolkodtam el komolyabban a dolgon, amikor felröppentek az első hírek arról, hogy az ózonburkon lyuk keletkezett. Addig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Ez, a tévében látott katasztrófafilmekkel vegyülve sokkolóan hatott rám, de valódi fontosságát csak akkor érzékeltem, amikor kifeküdtem a nyúlketrec tetejére napozni. Ha már egyszer balatoni nyaralásra nem tellett a szüleimnek… Kiskamaszként még adtam a testkultúrára és igenis elengedhetetlen volt, hogy egészséges, napbarnított színem legyen. Leégtem. Nem csak a komikus fecskealsóm miatt, melynek látványára hangos kuncogással reagáltak az utcán sétáló lányok, amikor felbukkantam a kukorica kas mögül. Pedig próbáltam diszkréten megoldani rézbőrűvé válásomat. Az éltető nap, fél óra alatt rákvörösre festette az akkor még hamvas bababőrömet. Estére már nem tudtam lefeküdni a fájdalomtól, amit gondoskodó édesanyám próbált enyhíteni egy, a hűtőből frissen a hátamra kent, 20%-os zsírtartalmú, nagypoharas tejföllel. Ma már tudom, ezt nem lett volna szabad, hisz egyrészt a zsír eltömítette a bőröm pórusait, amitől megfulladt, másrészt aznap nem rakott krumpli lett vacsorára.
A következő pofont a természettől évekkel később kaptam, második otthonomban, Egerben, amikor a piros-kék hipermarket bejelentette, hogy többé nem adja ingyen a bevásárlószatyrokat. Rendszeresen oda jártunk élelmiszerért és mondhatom felszabadult érzés volt táskák helyett a párom kezét fogni és elsétálni az áruházba. Megvettük amit kell és csak hazafelé cipekedtünk a bolttól kapott szatyrokkal. Otthon kipakoltunk, majd a táskákat a kukába dobtuk, mint minden rendes állampolgár. A nagy bejelentés után viszont minden megváltozott. Az emberek értetlenül csóválták a fejüket a pénztárnál, felháborodott hangon szidták a globalizációt és a becsületes emberek kizsákmányolását emlegették. Bevallom, kicsit én is becsapva éreztem magam. Pedig mindössze annyi történt, hogy a táskák attól kezdve 5 forintba kerültek, az angol cég pedig már érzett a magyarokban akkora felelősség tudatot, hogy innentől kezdve majd elhozzák otthonról a gurulós cekkerüket és abba viszik haza a portékát. Ergo ezzel is kímélik a bolygót. Talán mondanom sem kell, nem így történt.
A piros madaras konkurencia egyébként még ma is ingyen adja a táskákat, viszont ha lehet, már nem kérem a pénztárnál. Ha pedig mégis kapok, megpróbálok valamiféle alternatív utóéletet kitalálni a szeretve utált szatyroknak. Szemetes-és porzsákként kiválóan hasznosíthatók, azonban végül így is a kukában kötnek ki. Ellenben már ráírják, hogy biológiai úton lebomlanak. Ez olcsó marketingfogásnak tűnhet, pedig nem az. Valóban lebomlanak, csak azt felejtik el megemlíteni, hogy ehhez kell vagy 300 év. Meg aztán egy hatalmas logó a táskán, amit átviszünk a városon, olcsó reklám a cégnek, hisz mindenki láthatja.
A kedvencem mégis a kora tavaszi idénynövény, a szatyorfa. Az élénk szellő felkapja a táskákat, majd feldíszíti velük a közeli, még levelek nélküli fát. Félelmetesen modern és egyben groteszk teremtésfa alakul ki, ahol jól megférnek egyazon ágon az egymással rivalizáló üzletek és nem utolsó sorban, ez egy indusztriális installáció is, mely legalább annyira természetes, mint művi. Valahogy így képzelem az ember és a természet szimbiózisát egy képzelt világban, ami a kölcsönös tiszteleten alapul. Jó lenne, ha teljesen átadhatnám magam ennek az érzetnek. Amíg csak lehet, a hullámokat lovagolnám egy szörfdeszkán az óceán teljes imádatában, és eszembe sem jutna a parton hagyni szakadt papucsomat, vagy a kiürült sörös dobozt. Majd kilencven éves koromban nyeljen el egy méretes hullám a deszkámmal együtt és vállak egyé a Földdel. Természetesen ez közvetlenül szex után történne, mert az olyan idilli, meg amúgy is, van olyan férfi, aki nem szex után akar meghalni? Csak az a lényeg, hogy ne harminc évvel az utolsó aktus után történjen.
Sokkal érdekesebb, hogy a fenti leírásaimból két tény követezik. Az átlagember mindaddig el fogja kapcsolni a tévében a környezetvédelemmel kapcsolatos műsorokat, amíg az adott probléma nem érinti a mindennapjait. Totálisan közömbös, amikor arról értesül, hogy Dél-Afrikában kipusztult a csíkos hátú, pattogó cincér. „Kit érdekel. Úgysincs pénzem oda menni. Csak a disznó meg a csirke ne pusztuljon ki. Azokat majd levágom én! Hahahaha!” Azonban a környezetszennyezés által megemelkedett hőmérséklet már sokkal inkább sérti az életét. Felvásárolja a környék összes ventillátorát és ezáltal jött divatba pár éve az ásványvíz is, melyet addig csak valami úri hóbortnak tekintett. „Minek adjak pénzt még külön flakonos vízér’, mikor jön a csapból is. Inkább sört iszok. Az csak 90 forint a Lidlibe.” Ma már tucatjával veszi az ásványvizet, megsokszorozva így a szemét mennyiségét, az viszont még most sem jut eszébe, hogy a csapból igyon egy pohárral. „Mer’ az ásványvíz egészségesebb, vagy mi.” Persze, ugyanaz a csapvíz flakonban, legalábbis gyanítom. Csak valaki 50 forintért vesz másfél litert a bevásárlóközpont által forgalmazott márkából, valaki pedig ad 500 forintot ugyanazért, mert a címkén az Evian szó olvasható. Víz-víz, semmi különbség.
A másik tény, hogy az átlagember nem hajlandó egy fillért sem áldozni a környezet jobbá tételéért. Klasszikus példaként a halogénizzókat szokták említeni. Ötször annyiba kerül, mint a hagyományos, viszont tízszer addig használják azok a kevesek, akik áldoznak rá. Ha egy termék 100 forintba kerül, a környezetbarát változata viszont 102-be és jobb minőségű is, vajon a kedves vásárló melyiket fogja választani? Az olcsóbbat. Egyetlen termékcsoport van, melynél megnézi, mennyire károsítja a természetet. Igen, a háztartási gépeknél, bár itt is az energiafelhasználás miatt. Spórolni akar. Tényleg: figyelted már, hogy egy sima sajtburger menü elfogyasztása során mennyi szemét keletkezik? Rengeteg.
Ezek után, a kedves olvasó joggal teheti fel a kérdést, hogy én, mint zöld gondolkodású mit teszek a bolygó jobbá tételéért? Nos, szelektíven gyűjtjük a hulladékot és az izzóinkat szinte teljesen lecseréltük energiatakarékosra. Szemetet soha nem dobok el, nem járok autóval, helyette a tömegközlekedést választom. Tudatosan spórolok a vízzel, a villannyal és a gázzal. Nyilván, ezek nagy része anyagi megfontolásból történik, azonban néha muszáj az olcsóbbat és károsabbat választani. Pár napja betértem egy Quiksilver márkaboltba. Mivel ez az egyik kedvenc márkám, néha betérek és legeltetem a szemem. Megláttam egy pólót, melyre ennyi volt írva: Happy green planet. Beleszerettem. A póló teljesen környezetbarát anyagokból és technológiával készült, a megvásárlásával pedig bizonyos részben hozzájárulok valamely zöld szervezet működéséhez. Ára:11990 forint, körülbelül kétheti kosztpénzünk. Keserűen visszaraktam vállfástól együtt a többi ruhadarab közé, majd vászon bevásárlótáskáimmal lesétáltam a földszinten lévő hipermarketbe. Közben a fejemben valami zöld szakértő nyilatkozatából egy mondat zengett végtelenítve: „Alapvetően az emberek gondolkodását kell megváltoztatni. Alapvetően az emberek gondolkodását kell megváltoztatni. Alapvetően…”
