A törött tűsarok balladája
A rendőrség kiérkezésekor a fiatalember egy személygépkocsi szélvédőjén ült meztelenül. A rendőr kérésére a férfi leszállt az autóról, majd igazolta magát. Ezután a rendőrök mentőt hívtak, mert megállapítható volt, hogy nem beszámítható. Megkérték a gyanúsítottat, hogy vegye fel a ruháit, amiket az ELTE épülete mellett helyezett el. Ekkor találtak rá két pár női cipőre, valamint egy fekete női csizmára. A kérdésre, hogy a cipők kinek a tulajdonát képezik, azt válaszolta, hogy a Kálvin téren találta és magával hozta őket. A férfi elmondta, hogy gyengéi a női cipők, ezért vette fel a fehér színűt. Később azonban szorította, ezért levette és mezítláb mászott fel egy személykocsi motorháztetőjére.
(Mai Belváros-független újság, XI. évfolyam, 14. szám, 2011. július 17. ,13. oldal)
Hát, utólag belegondolva, fogalmam sincs, hogy oda minek másztam fel… Lehet, ez az egész kicsit durvára sikerült, de hát a francba is, én nem bulizhatok egyszer, úgy igazán? Amúgy sem voltam sehol a Petőfi Csarnok-béli akciós cipővásár óta, ahol ennyire jól éreztem magam, mint azon az estén. Annak meg már két éve. Emlékszem, akkor sikerült szereznem ezerötér’ egy 36-os baba kék, gyöngyház orrú sportcipőt. Első látásra beleszerettem, bár a mandulaszemű eladó nem értette, miért cibálom rá a 42-es lábamra a kis, női cipőt, de kifizettem, így azt csinálok vele amit akarok, nem? Mondjuk, alig bírtam benne elvonszolni magam a buszmegállóig, de a gyönyör amit éreztem, feledtette az égető fájdalmat a nagylábam ujján.
Amúgy ráérsz? Nekem nincs semmi dolgom, úgyhogy ha érdekel, elmesélem mi történt. Úgy tűnik, a következő pár évben nekem ez a gumiból készült szoba lesz az otthonom. Jó hely, csak ez a kabát, ami a szobához járt meglehetősen különös szabású. Hátul vannak rajta a gombok, az ujjai meg aránytalanul hosszúak és össze vannak kötve a hátamon. De a legnagyobb tragédia az, hogy nem viselhetek lábbelit, csak egy nyomorult fehér, pamut zokni takarja a lábam, pedig ha felvehetnék egy olyan igazi, régi kismamacipőt, amit az ápolónők hordanak…
Szóval, az egész még gyermekkoromban kezdődött. Talán hat éves lehettem. A szüleimmel laktam egy tipikus, szürke kőbányai panellakásban, ahol a legnagyobb esemény az volt, ha Tóth Jóska bácsi péntek esténként részegen hazabotorkált a Pöttyös Korsóból. Ilyenkor zengett az egész lakótelep a „Rámás csizmát visel a babám” című nótától, majd a veszekedéstől, mert Teri néni kiosztotta ám rendesen az öreget.
Unalmas, forró, nyári nap volt. A játszótéren ültem a hintában és bámultam bele a semmibe. Egyszer csak megláttam a másodikon lakó Fannit. Körülbelül 17 éves lehetett és mindig elvarázsolt a hosszú, szőke haja, ahogy megcsillan rajta a napsugár és ezernyi árnyalatban tükröződik a tincsein. Akkor azonban, ki tudja miért ösztönösen a lábára pillantottam. Egy vörös, tűsarkú cipőt viselt, melynek lakk fénye szinte hipnotizált. Fanni megállt a zebránál és a bal cipőjével megdörzsölte a jobb lábszárát. Jó ideig ebben a pózban maradt, bizonyára egy szúnyogcsípés lehetett, melynek viszketését próbálta enyhíteni. Megbénultam. Előtte soha nem éreztem még olyat. Ahogy faltam a látványát minden porcikámban éreztem azt a felszabadító és mámorító érzést, amit azóta is keresek minden egyes lábbeliben. Hiába. Megismételhetetlen pillanat volt, mely megpecsételte a további életem. Attól kezdve mániákusan vonzódtam a női cipőkhöz, így a boltban is automatikusan a rózsaszín kis lábbelikhez mentem, amit édesanyám meglehetős rosszallással fogadott. Végül mindig meg kellett elégednem valami csúnya kék, vagy fekete fiúcipővel.
Közben múltak az évek és a cipők iránti szenvedélyem egyre csak erősödött. Gondolom nem meglepő, hogy a pályaválasztásnál a cipész szakma mellett döntöttem, azonban két év után otthagytam, mert az elméleti tárgyak nagyon nem mentek. Mindig megbuktam, ellenben gyakorlati oktatást imádtam. A Suttogó Topán kft.-nek már a neve is lázba hozott. Mantraként ismételtem milliószor naponta, közben a kaptafát simogattam teljes odaadással. Feri bá’ a mesterem sejthetett valamit, ugyanis legtöbbször az üzlet előtti söprögetés volt a feladatom. Úgyhogy, most itt vagyok 23 évesen, szakma nélkül és ahogy hallom, már segélyt se fognak adni.
Amúgy a lányok soha nem érdekeltek. A fiúk sem. Totálisan hidegen hagy, ha egy csinos nő elmegy mellettem az utcán. Tudom, az átlagos srácok a szemét, az arcát, esetleg a melleit nézik meg először egy lánynak, én természetesen a cipőjét. Ha csinos lábbelit visel, maga a személy akkor is közömbös. Arról szoktam fantáziálni, hogy letépem róla és felveszem őket, majd megdörzsölöm egyikkel a lábszáramat, mint akkor régen a kis Fanni… De gyáva vagyok és csak gondolatban cselekszem.
Különben egyszer volt már barátnőm. Szakmunkás másodikba jártam és ott jöttem össze Katival, aki dísznövény kertésznek tanult. Vagyis, én egyáltalán nem akartam ezt az egészet csak reggelente ugyanazzal a busszal jártunk suliba és valahogy észrevett… Meg apám se hagyott békén és mindig nyaggatott: „Na, melyik csaj tetszik a suliba?” Idővel meguntam és egy szombat este elhívtam a Flashbe kólázni.
Kati alacsony, kövér lány volt. Erősen szeplős arca kontrasztban volt hosszú, sötétbarna hajával, amit hátul befőttes gumival fogott össze. Állandóan rágózott, amitől megőrültem, annyira idegesített. Olcsó, kínai telitalpú szandált viselt, ami valószínű egy számmal kisebb lehetett, mert a pufók lábfeje mindig el volt lilulva, olykor a csatnál apró vérhólyagok keletkeztek. Én gusztustalannak találtam, ő divatosnak. Három hétig voltunk együtt. Emlékszem, akkoriban volt a szülinapja és úgy döntöttem, kérek neki egy számot az Ász Rádió kívánságműsorában. Komár Lacitól a Táncoló fekete lakkcipőket választottam. Imádom! Komárt rühellem, de ahogy ezt énekli, mindig libabőrös leszek. Miután lement a dal, Kati nekem állt, hogy miért kértem ilyen gagyi zenét, meg teljesen leégettem őt a világ előtt és amúgy is neki a Soho Party a kedvence. Elegem lett belőle. Elzavartam a francba. Az utóbbi időkben már erőltette, hogy fogjam meg a kezét és csókolózni is akart. Bele se tudtam gondolni! Így volt a legjobb mindkettőnknek.
Az, hogy most itt vagyok, e fertőtlenítő szagú, lerobbant pszichiátrián nagyrészt a nitrohígítónak köszönhető. Mit szépítsem, rákaptam. Miután szakítottam Katival, rájöttem, hogy utálom az életem. Utáltam, hogy senkinek sem beszélhetek az én gyönyörű kedveseimről a köves díszítésű szandálokról és bokacsizmákról. Utáltam, hogy akaratom ellenére meg kell felelnem a külvilág elvárásainak és barátnőt kell szereznem. Utáltam a szüleim állandó nyomását, hogy végre kezdjek valamit az életemmel. A mélyponton voltam. Néha bementem egy-egy cipőboltba, de mivel pénzem nem volt meglepni magam, így csak sóvárogva gyönyörködtem a csodás portékákban. Mohón simogattam, csókolgattam őket, míg a biztonsági őr ütve és rúgva ki nem dobott az üzletből.
Emlékszem egy hűvös, őszi este láttam először szipuzókat a Népkertben. Nem tudom már pontosan hogy, de odamentem hozzájuk és kértem. Először borzalmas volt, de kisvártatva olyan felszabadult érzés lett úrrá rajtam, amit gyermekkorom óta kerestem. Túlvilági tájakon lebegtem a csizma formájú felhők között és megint láttam a kis Fannit, pont úgy, mint akkor gyermekkoromban, a vörös tűsarkújában. Attól fogva az anyag a mindennapjaim része lett és egy idő után teljesen elveszítettem a kapcsolatot a realitással. Nem is érdekelt. A szemeim beesetté váltak, lefogytam, a maró hígító pedig szivacsosra szívta az agyam. Viszont végre boldog voltam!
Két adag között a másfél literes Bad Girl energiaitalt vedeltem és megdézsmáltam édesanyám Sanax készletét is. Ezekben az időkben nagyon keveset és csak tisztán jártam haza. Parkokban éltem az életem, így miután anyám észrevette a nyugtatója eltűnését, az első adandó alkalommal kérdőre vont. Innen egyenes út vezetett az elvonóra. Hála az orvosoknak, lejöttem a szerről, azonban a fetisizmusomon nem tudtak segíteni. Nem is akartam. Kimondhatatlanul vágytam rájuk. Csinos, magas sarkú cipőcskékre, de nem a boltban, hanem valódi, női lábakon. Döntöttem: bulizom egy nagyot!
Bocs, de látom, most jönnek az orvosok vizitre, úgyhogy vissza kell mennem a szobámba, de ha akarod, utána tovább mesélem a sztorit.
