Itt van az ősz, itt van újra
Honnan tudod, hogy vége a nyárnak? Onnan, hogy esténként, fő műsoridőben nem szánalmas Irigy Hónaljmirigy paródiákkal kínozzák a szerencsétlen, kábeltévé nélküli nézőt. Ilyenkor mindig őszinte unalommal bámulom a képernyőt az idióta faviccek hallatán és elképedek, amikor ezredszer is elsütik Kiszel Tünde összenőtt szemöldökét, Korda György lapostányér formájú, meredő pupilláit és Fekete Pákó didis slágerét, mint totális humorbombákat. Ennek azonban vége, hisz júniusig ismét élvezhetjük a Jóban Rosszban kolosszális színészgárdáját, melynél egy középsős óvodáscsoport Télapó műsora is meggyőzőbb és életszerűbb. A Mirigy-rajongók se aggódjanak, jövő nyáron ismét megtekinthetik csodás életművüket, vagy letölthetik az androidos telefonjukra a Fluor-féle Mizu átdolgozásukat, aminél izzadságszagúbb, erőltetettebb produkciót nem láttam Sass József szilveszteri, csujjogtatós kabaréi óta. „Tegnap vettem egy Daewoo-t. Milyen Daewoo-t? A szomszédé vót! Hujujujujuj!” Mintha a villám csapna belém ilyen poénok hallatán. Ha tizenéves lennék, kikérném magamnak a Mirigyes Mizut és a kortársaimmal tüntetést szerveznék a kocsma elé, ahol kiötlik ezeket a fergeteges gegeket, nagy whiskyzések közepette. Bár ki tudja, lehet, hogy ezeket a show-kat csak részegen lehet élvezni. Az alkohol közvetítő eszközként szolgál az alkotó és a befogadó között, mely nélkül értelmezhetetlen a produkció. Hasonlóan hat, mint egy lakodalmas zenekar. Józanon nem tudnak játszani a zenészek, az énekesnek pedig nyüszítő kappanhangja van. Kissé kapatos állapotban a banda virtuózzá válik, a frontember meg leénekelne bárkit az Operettszínpadról is. A násznépnek is szüksége van a kontyalávalóra, mert kevés disszonánsabb dolgot hallottam egy esküvői együttes csörömpölésénél. Emlékszem, gyermekkoromban a „Titkos üzenet száll a széllel” lagzi remixétől a mennyegzői sátor falát kapartam kínomban. Azóta stratégiát váltottam és magamhoz veszem azt a bizonyos közvetítő eszközt, a Szent Hubertusról elnevezett nedűt. Bravúros versenytáncossá és bálkirállyá válok tőle, mellyel elhomályosítom dédapáink nagy mulatozásairól szóló legendákat. Bár, egy kívülállónak valószínű más lenne a véleménye, de én ezt máshogy élem meg ebben az extatikus állapotban.
Kicsit elkalandoztam, ugyanis valójában az őszről akarok írni, mint azt a címben is sejttettem. Ez az évszak a médiában rendszerint egy főcímben jelentkezik, mióta világ a világ: Itt van az ősz, itt van újra. Már augusztusban várom, hogy melyik kreatív újságíró lesz az első, aki ezt a verscímet adja írásának. Nem mondom, tényleg kifejező és a „hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét” verssornál szebbet még nem olvastam a magyar költészetben, csak hát egy cikk, vagy riport címeként elcsépelt és sablonos. Nem kell rajta gondolkodni. Talán ezért szerepel ennek a bejegyzésnek az élén. Amúgy is van min törni a fejem, hisz az időjárás ugyan még nyárias, de a hangulatom már a komor telet idézi.
Az egész hét elején kezdődött, amikor átsétáltam a közeli hipermarketbe. Energia italt akartam venni, ugyanis pár éve koffeinfüggő vagyok. Kezdetben csak ilyen 3 az 1-ben műkávékat ittam, majd áttértem a főzött feketére, melynek a mai napig imádom az illatát és az ízét is. Amikor azonban kinyitottam az első Rom Bull (nem elírás) márkájú energia italt, új korszak vette kezdetét. Jól esik hidegen meginni egyet és az élettani hatása sem elhanyagolható. Pörgeti az agyam. Az íráshoz is szükségem van rá, tudniillik jobban szárnyalnak a gondolataim tőle. A márkaválasztást illetően soha nem voltam elitista, mert meggyőződésem, hogy valamennyi ital egyetlen gyárban készül, a palackozásnál különböző márkákra különülnek és csak sznobizmus kérdése, hogy 90, vagy 400 forintot ad érte valaki. Megértem én, hogy a szponzorált rally bajnokságot, a saját siklóernyő csapatot és különböző rendezvényeket finanszírozni kell valamiből, nekem viszont maga az energia a lényeg. Ezért választom a 99 forintosat.
Amikor odaértem a hűtőpulthoz földbe gyökerezett a lábam. Kedvenc agyserkentőm árát felemelték 179 forintra! Megrökönyödve bámultam az árcédulát és nem hittem el, hogy ez megtörténhetett. Kisvártatva fény gyulladt hirtelen elsötétült elmémben. A chipsadó! Szeptember elsejétől a kormány megemelte az egészségtelennek mondott élelmiszerek árát, ami által X milliárd forintnyi többletjövedelmet remélnek az állami kasszába. „Tőlem egy fillért sem kapnak!”- mondtam és dühösen kimentem a boltból. Hazafelé gondolkodtam és rájöttem, ez az eset a jéghegy csúcsa volt. Nem érdekelt, amikor először hallottam a tévében a hírt, de rájöttem, hogy tudat alatt a bűvkörébe vont és meghatározta cselekedeteimet. Így történt, hogy körülbelül másfél hete áttértem a cukrozott kóláról az ásványvízre. Fogalmam sincs miért, de a szintén alacsony árkategóriájú Coola üdítő helyett vizet választottam, pedig még soha az életben nem adtam vízért pénzt. Kivéve persze a közüzemi számlán.
A másik árulkodó tény, hogy a múltkor a közeli áruház helyett a rákoskeresztúri piacra mentünk bevásárolni. Ezer éve nem voltam ilyen helyen és bevallom, élvezet volt sétálni a sorok között. Furcsa, bennfentesnek tűnő közösség tárult a szemem elé, ahol a vénasszonyok marketingcéllal népviseletbe öltöznek, autentikusabbá téve a magban váló barackot. Kedves látvány volt az is, hogy a paprikák a hipermarket zöldségpultjának a szórólapjával kibélelt ládákban várták a vevőket. Itt nincs osztrák, vagy szlovák import, a savanyúság vecsési, a paprika maglódi, az alma gyömrői, a sör kőbányai. Mindenből van választék, nem úgy, mint a hétvégi hiperben. Ott, ha a zsemle ép, akkor szendvics lesz belőle, ha törött, beáztatom vízbe fasírtnak. Vagy nem veszem meg. Arról nem is beszélve, hogy spórolunk is, hisz az árak némileg olcsóbbak, mint a boltban.
Tehát úgy tűnik, a kormány spórolási szándéka nem pont úgy csapódott le az istenadta népen, mint azt tervezték. Legalábbis én nem fogok többletbevételt generálni, az biztos. Megpróbálok lemondani az energiaitalról. Chipsből eddig sem ettem évi három zacskónál többet, a gyorséttermek kajáit viszont megkívánom néha. De ez belefér időnként. Így hála az aktuális ország vezetésnek egészségesebben fogok élni, mint valaha. Bár, ők nem így tervezték. Azt gondolták, nincs akkora akaraterőm, hogy nemet mondjak a zsírra. Tévedtek. Viszont az új énem sem annyira toleráns, hogy meglássa a szépet a megélhetési fitneszguru, Update Norbi és felesége, Android Réka polgárpukkasztóan antiszociális munkásságában, így a tegnapi Fókusz riport alatt ismét én szégyelltem magam a tévé előtt. Ennél szürreálisabb képsorokat Bunuelnél láttam utoljára, amikor a grófi kastélyban az estély vendégei a ház foglyaivá válnak, majd a nappaliban megjelenik egy medve és vígan lakmározik a pianínóból. Ehhez képest a Fókuszban Dj Bárány pizsamanadrágban nemzési pózt imitálva táncol a kastély kertjében, miközben Mága Zoltán hegedül, Réka neonszínű tréningruhában Baileyst iszik, Norbi egy szál bokszeralsóban, vállra tett kézzel odasasszézik a dj pulthoz és Báránnyal olyan táncmozdulatokat imitálnak, amire azóta is keresem a jelzőt. A cselekmény alatt egy rajongó kommentálja az eseményeket: „Brutál a has is (HASIS?), brutál a comb is, nem szégyen táncolni, nem szégyen mozogni, élvezd az életet!”
Nem tagadom, néha azért még meginognak friss elveim és engedek a bűn csábításának. Tudom kínos, de a múltkor ez odáig fajult, hogy elkészítettem életem első disznópörköltjét, mely szeánsz volt a zsírimádat oltárán. Talán védekező mechanizmus, de egyre gyakrabban gondolok szeretett gördeszkámra. Minden ősszel ez van, csak most hozzáadódnak ezek az ostoba megszorítások is, melyek teljesen kiforgatnak önmagamból. Nyáron amúgy se mennék a parkba a tizenéves gyerekek közé, majd’ 32 évesen, mert egyrészt megaláznának a tudásukkal, másrészt meg túlzás nélkül az apjuk lehetnék. Előtte is csak délelőtt jártam sportolni, míg a törzsközönség az iskolában volt. Bár, akkor meg a korai huszonéves anyukák néztek úgy rám, mint gyújtogató a vizes szalmára, tudniillik a park egy játszótér mellett van és a csemetéik úgy gondolják, hogy a lábbal hajtós kismotorjuk jobban gurul a negyedív közelében. Nyilván, vigyázok rájuk, csak zavaró kerülgetni őket. Meg aztán el sem tudják képzelni, miért gördeszkázik valaki az én koromban. Az ő férjeik fociznak, esetleg edzőterembe járnak, de a deszkázás sehogy sem fér a fejükbe. Ilyenkor mindig valami csodabogárnak érzem magam, ami bevallom, elég frusztráló. Pedig én pusztán a mozgás öröme miatt járok ki, hisz régen letettem a sportolói karrierről. Egyszerűen boldog vagyok, ha sikerül végigcsúsznom a korláton, vagy ha legalább fél lábbal ráérkezek egy flipre. Meg aztán feltett szándékom, hogy majdan ki akarok járni a fiammal is és megtanítani neki az alapokat. Többet úgysem tudok. Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyivel könnyebb lenne Kaliforniában élni, ahol a gördeszkázás szinte nemzeti sport. Ausztráliában, vagy Hawaii szigetén, ahol nem néznek hülyének, ha 32 évesen, ebéd után lemegyek az óceán partjára szörfözni. Ehhez képest itthon a jóember kipattogtatja a vajas popcornt, önt hozzá fél liter kólát és bekuckózik megnézni az Aranyeső Yuccában című spagetti westernt Bud Spencerrel a főszerepben. Tudom, a különbség meglehetősen idealisztikus és népmesei, mert az óceán partján sem eszik mindenki ananászt és hazánkban is vannak rengetegen, akik odafigyelnek az egészségükre kortól függetlenül.
Ennek ellenére úgy tűnik, a zsíros, szénhidrátos élelmiszerek támadását kivédtem. Figyelem a híreket, és ahogy hallom meg akarják emelni az alkoholok jövedéki adóját is. Ha emiatt drágább lesz a sör, azt már képtelen vagyok elfogadni! Kevés jobb dolog van egy korsó hideg, minőségi sörnél, ahol az utóbbi jelzőt kétszer is aláhúzom. Száz forint alatt nem lehet sört kapni! Óvakodj azoktól, melyeket valamely német, soha nem létező tartományról neveztek el, de az is árulkodó, ha a Beer márkanevet kapta. Szóval, ha többé ezt sem élvezhetem, akkor azt hiszem, búcsút mondok ennek a „sokkal jobb is lehetne” országnak. Hisz élhetnék olyan helyen is, ahol szégyenérzet nélkül lovagolhatnám a hullámokat és egy termék sem lesz csak azért drágább, mert egészségtelen.
A repülőből még lenéznék és tudom, Douglas Adams regénye jutna az eszembe, amiben mielőtt a delfinek végleg elhagyják a Földet, a következő mondattal búcsúznak a buta emberiségtől: „Viszlát, és kösz a halakat!” Aztán jöhetnek a vogonok és elhordhatják az egész országot áfa kulcsostól, rögzített frank árfolyamostól, jövedéki adóstól, mert keresztezi a csillagközi autópálya útvonalát.
