Járdára ítélve
Késő őszi délelőttökön, amikor a nap még lágyan süt, de már nem melegít és a fák már ledobták díszes lombkoronájukat, gyakran megrohan egy érzés, amikor kitekintek az ablakon. Annyira jó lenne beülni a kocsiba és nekivágni az országútnak. Menni bárhová és soha meg nem érkezni. Élvezni a sebességet, a tájat, a szabadságot és gyönyörködni a színes falevelekben, ahogyan a menetszél utánunk dobja őket. Vágyam valóra válásának, azonban két akadálya is van: a környezettudatos életmódom, melybe nem fér bele a direkt szmog termelés és igen, ebből adódóan nincs autóm sem . A BKV járatokon pedig képtelenség átélni ezt az alkalmi extázist. Ezen kívül anyagi kereteim is végesek és nem biztos, hogy összhangban vannak az áhított gépjárművel. Tudniillik valamely megmagyarázhatatlan pszichés tevékenység révén, perverz módon vonzódom a citromsárga sport kombikhoz. Mondjuk, van olyan ismerősöm, aki 30 ezer forintért és egy vemhes kecskéért vett Marutit, sőt, egy másik cimborám, két raklap hulladék fáért „egyes golfot” cserélt. Az érzés tehát viszonylag olcsón is megkapható, bár nekem nem elég, ha a jármű „csak” gurul. Szeretném, ha páncélként óvna, azon kívül jó lenne, ha nem robbanna le úton-útfélen, mert be kell vallanom, műszaki antitalentum vagyok. Ha kisebb javítanivaló van a lakásban elvégzem (a múltkor például sikerült megnövelnem a meglehetősen furcsán berregő hajszárító élettartamát körülbelül másfél héttel, így csak a következő használatkor égett le), de minden bizonnyal rosszul viselném a stresszt, amit a bedöglött kocsi és autóstársaim fenyegető ökölrázásának együttese okozna. Így marad a matuzsálemi, kék Ikarus, ami valószínű még a csótányokat is túl fogja élni. Esetleg a motorja kap lángra…
Pedig otthon, kis családunkban minden megvolt ahhoz, hogy nagyszerű úrvezető legyek. Édesapám, aki egész életében sofőr volt, még részegen is sokkal biztosabban fogta a kormányt, mint én józanul valaha is fogom. Erre született. Úgy gondolta, én is örököltem ezt a képességet, mint első szülött fiú, csak meg kell tanítania rá.
Ekkor a kilencvenes évek végén jártunk. A csípős őszi szél már igencsak a fűtött szoba felé orientált, én meg napi 20 kilométert tekertem hű kerékpárommal a munkahelyemig, olyan útvonalon, ahol a napi forgalom három autót és az esténként a közeli akolba hajtott tehéncsordát jelentette, plusz a pásztort. Mindezt éjszaka, korom sötétben, csak havonta egyszer világított a telihold. Tömegközlekedés nem volt.
Így adta magát az ötlet, hogy apámmal elmenjünk a faluvégi, kies területre és a volán mögé üljek. Addig, egyébként nem nagyon érdekelt az egész. Gyermekkoromban ugyan kisautókkal játszottam, de fiatalként bőven megtette a sárga menetrendszerinti, ha a városba mentem. Nem voltak nagy igényeim. Nem is lehettek… „Mit, megmutatom, hogy kell, oszt’ jársz vele dógozni. Úgyse jár arra a kutya se, rajtad kívül. Ne fagyoskoggy’ a biciklin.” Zseniális ötlet volt.
Helyet cseréltünk, majd elmagyarázta, hogyan induljak. Elfordítottam a kulcsot, a motor felpörgött. Sebességbe raktam és lassan engedtem kifelé a kuplungot. Lefulladt. Apám arca kissé vörös lett, szemöldöke összerándult. „Nem baj, próbáld újra.” Lefulladt. Indítottam. Újra és újra, míg apám felrobbant: „Mit csinálsz, te marha? Elkopnak a szénkefék, te szerencsétlen barom, ha ráindítasz!” Nem sok türelmet és pedagógiai érzéket osztott neki a Jóisten, így általában ő volt a hirtelen haragú apa, én meg a meg nem értett fiú. Sokadszori próbálkozás után elindultunk. Félénken megtettem vagy 50 métert, végig „egyesben” és megálltam. Apám komoran összeroskadt az anyósülésben. Láttam, a gondolataiba révedt. Akkor ébredt rá, hogy nem örököltem a vezetés képességét. Ez igazi családi tragédia volt! Olyan, mint amikor a mesebeli királynak lánya születik, vagy a playboy fia bejelenti, hogy meleg. „Én nem fogok idegeskedni, ha hülye vagy hozzá, majd az oktató megtanít vezetni!”
Ezzel a mondattal beírattak az autósiskolába. Kezdettől fogva szorgalmasan jártam az előadásokra, beszereztem a szükséges könyveket és minden szabadidőmet tanulásra fordítottam. Nem akartam szégyent hozni apámra, hisz annak idején ő is itt tanult, ismert mindenkit, meg amúgy is, nehogy má’ a vér vízzé váljon! Szinte naponta kikérdezte a táblák jelentését, közlekedési helyzeteket imitáltunk, megoldottuk a tesztkönyvet. Kapcsolatunk szinte idillivé vált. Mint Stallone valamelyik Rocky-filmben, úgy készültem a vizsgára, és hogy biztosan ne érjen csalódás, apám titokban megajándékozta a titkárnőt némi bonbonnal és házi csigatésztával, melyért kapott egy rahedli feladatlapot, közte a vizsgakérdésekkel.
Megbuktam. Bár csoporttársaim bundát sejtettek (gyanúsan sok lett a sikertelen vizsgázó), drága szüleim akkor láttak először és utoljára idegesnek. Magamból kikelve tomboltam, káromkodtam, csaptam-rúgtam, amit értem. Következő alkalommal terülj-terülj asztalkámat varázsolt a csoport a vizsgabiztosoknak és lám, sikerült a KRESZ (nyilván, a kettő között semmilyen összefüggés nincs)! De valahogy már nem tudtam neki örülni. Csak az dobott fel némileg, hogy az elsősegélyvizsgám abból állt, hogy én voltam az imitációs bábú, egy társam pedig bemutatta rajtam a stabil oldalfekvést.
Ezután már csak a műszaki megmérettetés volt hátra, mielőtt birtokba vettem az országutat. „Csak ne a motort húzzam! Csak ne a motort!” Ismételték mantraként a felmérés előtt. Ez volt a tételek réme, amibe senki sem akart belenyúlni. Kávé a titkárnőnek apámtól, a vizsgadíj mellé: egy jó döntés. „Húzd balról a másodikat.” Elmondtam az izzók tulajdonságait és a helyére raktam egy biztosítékot. Kipipálva.
A fekete leves csak ezután következett, hisz most már semmi akadálya nem volt, hogy autóba pattanjak és elkezdjem végre azt, amiről eddig csak elméletben beszéltünk. Áldozatom egy ránézésre is legalább 30 éves, vajszínű Skoda 120-as volt. Szériatartozékként pedig megkaptam Pali bácsit, az oktatót. Ötven körüli, borvirágos arcú férfi, akiről ordított, hogy amolyan csendes őrült típus és csak egy szikra kell ahhoz, hogy felrobbanjon. Ideális pedagógus. Első randevúnkra apám is elkísért. „Tanícsd meg Palikám ezt a fiút vezetni, mer’ én hiába mutattam neki, hülye hozzá!” Majd diszkréten a Skoda csomagtartójába pakolt néhány kiló szalonnát és kolbászt a friss vágásból.
Egészen addig, naivan azt gondoltam, hogy egy autós iskolába azért jelentkezik az ember, hogy a vezetés tudományára oktassák. Tévedés. A jogosítványért jönnek. Itt jöttem rá, autót vezetni mindenki tud. Engem kivéve.
A tanpálya Miskolcon volt, körülbelül 40 kilométerre az iskolától. A kettő között a 37-es főút helyezkedett el, ami kitűnő lehetőség volt a gyakorlásra. Ezt rendszerint mindenki élvezte. Bár,motoszkált bennem a kisördög, hogy nem szabályos a nyílt forgalomba menni úgy, hogy éppen a tolatást és a kettesbe kapcsolást megyünk gyakorolni, de elmém a zen mesterekéhez hasonlóan kiürült a negatív gondolatoktól, amikor Pali bácsi a bekötő útnál lazán hátraszólt:
„Sanyi, most te következel.” -De én nem tudok vezetni! -Ne má’! Hogy-hogy nem tudsz? Az nem létezik. Na gyere, mer’ áll mögöttünk a forgalom.
Harmadszorra sikerült elindulnom, ami magamhoz képest egész jó eredmény volt. Ordított az öreg Skoda motorja, a sebességváltó felfelé kapcsolását útközben mutatta meg látnoki képességű oktatóm. Kisvártatva, mikor azt gondolta, minden oké, egy Nemzeti Sportot vett elő. Annyira belemerült a totóeredmények tanulmányozásába, hogy tíz perc múlva tisztán hallottam a horkolását. Engem pedig annyira magával ragadott a vezetés varázsa, hogy a sebességmutató felszökött egészen 120-ig (akkor még 90 km/h volt a sebességhatár). Nem éreztem. Pali bácsi valószínű egy rossz álomból ébredvén, rémülten vetette be a csodafegyvert: az utas oldali fékpedált. Megálltunk az autóút kellős közepén és a Skoda motorja helyett, most ő kezdett vérvörös fejjel ordítani. Minden bizonnyal akkor vált világossá számára, hogy megütötte velem a főnyereményt.
Múltak a hetek. Tél lett és leesett az első hó. A műszakilag felkészültek tudják, hogy a Skoda 120-as farmotoros és egy kispárnányi jég is elég ahhoz, hogy bámulatos valkűröket mutasson be egy-egy kereszteződésnél. Tapasztaltam, Pali bácsi legnagyobb örömére. Egy másik alkalommal meg a kapubeállóba háttal befordulást gyakorolva raktam fel briliáns módon az autó hátulját egy betontömbre. Kedvenc oktatóm új autót vett a totálkáros helyett, én meg azt hittem, apám kitagad a családból. Nem sok híja volt…
Ezután annyi pótórát vettem, amennyit nem szégyelltem (amikről soha nem kaptam számlát) és a gyakorló vezetések új helyszíne egy gyógyszertár lett, ahol mi ismerkedtünk a parkolás művészetével, Pali bácsi meg ki tudta váltani a nyugtatóit, mert ismét szüksége volt rájuk. Kárpótlásul apám időnként meglátogatta és mindig kapott kóstolót az aktuális vágásokból. Emlékszem, sokszor elnyomta a szén-monoxid szúrós szagát a csomagtartóból hömpölygő szalonna pompás, füstölt illata, aminek hatására az összes kóbor kutya megtalálta járművünket.
Felvirradt a vizsga napja, azonban én még mindig nem éreztem magam készen a nagy feladatra. Húztam egy útvonalat és a Tiszai pályaudvar körforgalmáig példaszerűen ment minden, amikor egy fehér Seat valahogy a látóteremen kívülről az autónk elé settenkedett és én, a meglepetéstől bénultan valahogy az Istennek se akartam rálépni a fékre. Pali bácsi levegőért kapkodott a hirtelen letekert ablakon át, mert akkora lett a feje, mint egy sugárfertőzött patiszonnak. Aztán másodszor is működésbe léptette a csodafegyvert: az utas oldali fékpedált. Szégyenszemre kulloghattam megint a postára befizetni a pótdíjat. Azonban ha kimondatlanul is, de kedves oktatómmal ott munkálkodott bennünk az érzés, hogy szabadulnánk már egymástól, ezért adott még egy esélyt. Előtte viszont elkért 5000 forintot a vizsgabiztosnak. „Sanyikám add csak ide, majd én megbeszélem vele, mert hát tudod én meg tudom vele beszélni, tudod…” Persze. Ebből kifolyólag speciális vizsgakört kaptam: Miskolc Pláza, McDonald’s. Sajtburger menü, nagykólával, plusz hurka apámtól, csak hogy tudják, mi az igazi kaja. Sikerült! Megvan a jogsi! Nálam jobban talán csak Pali bácsi volt boldogabb.
Soha nem felejtem el azt a mámorító pillanatot, amikor apám átadta féltett kincse, az 1984-es évjáratú, rozsdás kasznijú, piros Mitsubishi Colt kulcsait és elmehettem vele dolgozni. Szabad voltam. Az ezer éves magnón „csutkára” tekertem a hangerőt, had üvöltsön a kor divatzenéje a másolt kazettáról és tekertem a fűtésen is, mert hideg volt. Furcsamód minél gyorsabban mentem, annál hidegebb lett, pedig én folyamatosan egyre magasabb fokozatra kapcsoltam a fűtést. Nem értettem. Csak a célnál vettem észre, hogy a vezető oldalit kivéve, az összes ablak le volt húzva. Akkor jöttem rá, apámnak végig igaza volt: tényleg egy lúzer vagyok! Attól kezdve az ő autóját amortizáltam, még akkor is, ha csak dolgozni jártam vele, kaputól-kapuig. Féltette. A garázsba ő állt ki és be, miután megkarcoltam az oldalát a kutyaház tetejével. Később egy őzcsapat talált meg, amit a bal fényszóró bánt. Jöttek a rosszkor, rossz helyen való sebességváltások, kuplungleégetés, indítókulcs beletörése a zárba. A sokat szenvedett „Micsunak” a kegyelemdöfést egy kátyú adta meg, amikor apám alatt kiszakadt a komplett anyósülés. Visszahegesztették. Végül drága testvérem törte totálkárosra a hátulját néhány hónap múlva. Egyenesen a bontóba vitték, ahol megpecsételték a sorsát: - Szüksége van önnek erre az autóra?- kérdezte a bontós. –Nincs, de kell nekem!- vágta rá apám gondolkodás nélkül.
Hazahúzattuk, becipeltük a garázsba, ami ettől fogva különös szentéllyé vált. Apám rendszeresen tisztára törölgette a karosszéria épen maradt darabjait, dédelgette, néha beszélt is a roncshoz. Gyenge, borgőzös pillanataiban belepréselte magát, elindította és keservesen bőgette a motort hosszú percekig. Végül eladta alkatrészként. Elérzékenyülve búcsúzott el tőle.
Azóta apámnak másik autója van, én pedig vagy három éve nem ültem volánnál. Jobb így mindenkinek. Azonban néha, verőfényes, őszi napokon mégis elragad a vágy, hogy újra átéljem a száguldás varázsát. Nyomnám a gázpedált és meg sem állnék régi otthonomig. A 37-esen intenék Pali bácsinak, aki minden bizonnyal egy megszeppent tanulónak ordítana a fülébe, majd Prügyre érve apámnak csak ennyit mondanék: „Igazad volt.”.
