Boldogúj’
2012. január másodika van. Tegnap ilyenkor még aludtam, mint a lőtt kutya, tegnapelőtt pedig áttáncoltuk magunkat ebbe a reményekkel teli esztendőbe. Még szoknom kell ezt az új évszámot, mint ahogy tavaly is. Mire megbarátkoznom vele és sehol nem írom el fontosnak mondott okmányokon, akkorra vége lesz.
Szilveszter éjjelén hallottam a mondást, miszerint úgy fogod tölteni az év napjait, ahogyan az elsőt. Nos, az éppen nem lenne rossz, hisz 2012 első órái, mint fentebb írtam, eszeveszett tombolással teltek zsíros, mély szubbasszusokra, utána lefeküdtem aludni. Miután magamhoz tértem, valamelyik csatornán Hofi Géza egyik régi előadását adták, melyen nagyszerűen szórakoztam, dacára annak, hogy drága kedvesem a Való Világ párbajt szerette volna nézni. Közben felbontottam egy palack fenséges, barna Staroprament. Ha ezeket nem számítom, akkor megint itt ülök a gép előtt és írok.
Az ám, szép is lenne, ha mostantól végre életvitel-szerűen ezzel foglalkozhatnék! Normális fizetésért cserébe, azt a szakmát űzni, amit tanultam. Igazi utópia, így a válság kellős közepén, nem igaz? Egyébként is állandóan sír az istenadta nép, hogy a pénzükön taníttatják a mihaszna értelmiséget, akik, miután megkapták a diplomájukat, külföldre mennek szerencsét próbálni. Kiviszik a szellemi tőkét és a testi erejüket is. Ki tudja, hány jövőbeli Nobel-díjas él ma Angliában, Hollandiában, vagy éppen Németországban? Ők mindannyian ezekben az országokban fogják átvenni majdan munkájuk gyümölcsét, és ha szerencsénk van elmondják, hogy valójában egy bizonyos Magyarországról származnak, csak hát otthon, a kilencedik kerületi, Ráday úti Munkaügyi Központon kívül más intézményekbe nem hívták őket, ezért úgy érezték, menniük kell. Nos, én egyelőre itt vagyok, közel sem ekkora jelentőséggel, bár azt a bizonyos Ráday úti épületet még nem ismerem belülről. Én ennek is örülök. Természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy még nem fordult meg a fejemben a megélhetési disszidáció gondolata. Csak én ilyen régimódi és talán naiv is vagyok, mert úgy gondom, itthon is lehet becsületes munkáért annyi pénzt kapni, amiből meg lehet élni. Csak meg kell találni a megfelelő állást. Mondjuk, nekem még nem sikerült… Ezért arra gondoltam, mivel soha nem dohányoztam, újévi fogadalom helyett, kissé megkésve bár, de írok egy levelet nektek, honfitársaimnak:
Kedves nép!
Köszönöm, hogy a befizetett adótokból tanulhattam (ami egyébként eddigi életem legszebb négy éve volt). Szeretném nektek meghálálni jóságotokat és a haza épülésére, teljes munkaidőben használnám a szellemi tőkét, amit általatok kaptam. Igaz, valójában jelenleg is használok egy bizonyos tudást, csak ez olyan tudás, amit régebben adtak át nekem mestereim és a majd tizenöt évnyi befektetett munka során úgy gondolom, ezt már bőven törlesztettem nektek, tisztelt adófizetők. Azon kívül valószínűleg már sokan nem is élnek akkori, ismeretlen patrónusaim közül. Béke poraikra.
El kell mondanom, imádom ezt a régi szakmámat, és őszinte örömömre szolgál adni. Ha csak képletesen is, de ott vagyok éppen aktuális kollégáimmal, másfél évtizede a családjaitok asztalán. Társai vagyunk hétköznapjaitoknak és ünnepeiteknek. A gyermekeitek a mi kiflinkből készült szendvicset viszik iskolába, asszonyaitok a mi magvas stanglinkkal diétáznak. Ha nyáron buszos kirándulásra indultok Ópusztaszerre, megnézni a Feszty-körképet, a bal kezetekben fasírt van, de a jobban a mi zsemlénk (a két térdetek között egy üveg sör, fölöttetek nejlonzacskó). Karácsonykor a halászlé elképzelhetetlen a portékáink nélkül, augusztus huszadikán pedig a pap megáldja és keresztet vet az új gabonából készült első kenyérre, amit sütöttünk. Ezek a példák minden bizonnyal elegendőek ahhoz, hogy belássátok, nem volt felesleges a befektetésetek.
Mindazonáltal tisztában vagyok vele, a munkám rendkívül illékony. Elkészítem, megvásároljátok, elfogyasztjátok. Ez így természetes. Valószínű ez is közrejátszik abban, hogy maradandóbb, szellemi termékeket akarok előállítani, melyek talán hasonló megelégedettségetekre szolgálnak majd, mint a régi szakmám árui. Mindössze egy kis bizalmat szeretnék még tőletek, meg egy munkahelyet, ahol elkezdhetem törleszteni adóságomat, csinos kis fizetésért, hisz tudjátok, éhen nem lehet dolgozni.
Ezen kívül, régi szakmám és mestereim felé való tisztelettel, jó lenne, ha nagyobb presztízse lenne ennek a gyönyörű, ámde nehéz alkotói hivatásnak. Hisz ti, kedves emberek természetesnek veszitek, ha reggel elmentek a boltba, friss pékáru fogad benneteket, de az előállítókról maximum kétszer hallotok egy évben. Először, amikor azt olvassátok az újságban:”A pékek emelik a kenyér árát.” Tegyük tisztába a tényeket: mi nem emeljük semminek sem az árát, csak megteremtjük a mindennapi betevőt. Az áremelést az aktuális gazdasági helyzet hozza magával, a sütőüzem tulajdonosa pedig végrehajtja az árkorrekciót, aminek természetesen mi sem örülünk. Azon kívül, az áram árát sem a villanyszerelő emeli.
Másodszor nyáron említenek meg bennünket, amikor hőségriadót hirdetnek. A harminc fok feletti hőmérsékletben, aki teheti hűs lakásában marad pár hektoliternyi ásványvízzel és csak este bújik ki onnan, mint gyíkok a kövek alól. Akkor talán elgondolkodtok néhányan, hogy ezek a szerencsétlenek ilyenkor majd negyven fokos, páradús környezetben végzik a munkájukat és jól esne nekik egy hideg sör a kemence mellett. Esetleg egy jégkrém a hátukra, mint a régi Sas István reklámfilmben, mely némi felfrissülést hozna a trópusi klímában. De ez is csak csekély viszonzása lenne kitartó, kemény munkájuknak.
Emberek: tiszteletet a pékeknek!
Végül, még egyszer szeretném nektek megköszönni mindkét diplomámat és a bizalmat, amit belém fektettetek. Hiszem, hogy minél hamarabb viszonozni tudom jóságotokat.
Szívélyes üdvözlettel:
Barancsi Sándor
értelmiségi szakmunkás
Vissza az elvarratlan gondolathoz, melyet ott hagytam abba, hogy egy palack cseh sör társaságában Hofi Géza műsorát néztem. Bevallom, mindig is csodáltam a stílusát. Ott állt a színpadon munkásruhában, svájcisapkában, csatornaszerelőként, a közönség pedig egy pillanat alatt a hatása alá került. Elhitték az illúziót, hogy ő tényleg a csatornát akarja felszerelni és csak úgy, mond néhány keresetlen mondatot a közéletről. Kétértelműségében is elismerően bólogatott, röhögött a poénjain a tisztelt publikum korra, nemre, felekezetre és legfőképp iskolázottságra való tekintet nélkül. Mindenki értette. Tudom, egy letűnt kor, letűnt emberei voltak, akiknek más volt az értékrendjük és tetszésnyilvánításukkal lázadtak a szocializmus becsontosodott eszméi ellen. Mégis, ha belegondolok, valami hasonló a célom nekem is, itt a jelenben, mint Hofi performanszainak, csak e blog keretein belül. A kezdetek óta. Hisz hiába múlt el az a röpke harminc év, még mindig a bérből és fizetésből élők, vagyis a munkások vannak többségben. Nekik, nektek szólnak e bejegyzések. Ha elolvassátok és helyeslően bólogattok, vagy egyszer elmosolyodtok közben, megérte a befektetett munkám.
Január elsején este a tévé előtt ismét bevillant az emlékfoszlány, mely mindig felsejlik, valahányszor meglátom a stand up comedy atyját. Ez rendszerint kérdést generál bennem: „Járt-e Prügyön Hofi Géza?” Meggyőződésem, hogy igen, bár csupán néhány esztendős lehettem. Ősz volt és apám a nyakában vitt el a Móricz Zsigmond Művelődési Házba, vagyis a Kultúrházba, ami zsúfolásig megtelt. Annyi maradt meg, hogy a Mester fehér köpenyben áll a színpadon és beszél. Azóta sem tudom, miről. Persze az is lehet, hogy álmodtam az egészet. A szüleim nem emlékeznek rá, kíváncsiságom viszont követeli a választ:
„Járt-e Prügyön Hofi Géza?”
Most már biztos, hogy 2012 van és bár nem hiszek a számmisztikában, elárulom, a 12-es a kedvenc számom. Miért? Emlékszem, ezt kérdezte anyám is a tizenkettedik születésnapomon, amikor ezt elmondtam neki. Nem tudom, mindenkinek van kedvenc száma, melytől szerencsét remél, nem? Igaz is, a napokban olvastam interjút a kereskedelmi televíziózás egyik legnagyobb talányával, Csillag Lillával, akiről most tudtam meg, hogy korábban a Rádió 17-ben hülyítette az embereket, ami nem más, mint új hazám, Rákosmente rádiója. Kicsi a világ. Szóval ő mondta, hogy idén semmiképpen sem lesz világvége, hanem 2016-ban lát komoly változást. Tehát dobjátok a kukába a maja próféciákat, hisz kaptunk még négy évet a sorstól. Vigadjatok!
