Gyertya, konzerv, fénykép
Az igazat megvallva, fogalmam sincs milyen nap van, sőt azt sem tudom, milyen évet írunk. Nem is érdekes. Egyébként is régen elveszítettem a fonalat. Talán 2016-ban. Akkor volt az a nagy összecsapás a Borsó utcánál, ami kissé fellengzősen Sajtburger-csata néven vonult be a nem túl dicső történelembe. Pedig mindössze annyi történt, hogy a feldühödött emberek az utcára mentek tüntetni a személyadó bevezetése ellen. Tudniillik az éppen aktuális kormány (azt sem tudom már melyik), havi 3000 forintot akart bevasalni minden állampolgártól csak azért, mert itt él. Egy idő után a demonstrálók (köztük én is) megéheztek. „Együnk honfitársaim!”-szólt valaki és varázsütésre háromszázan indultak el a közeli McDonald’s irányába. Az étteremben befaltak mindent, ami a kezük ügyébe került, majd globalizációellenes rigmusok kíséretében lerombolták a berendezést, majd egymást is. Őrült, indokolatlan pusztításba kezdtek és mit szépítsem: valaki hátulról fejbe csapott a kóla automatával. Emiatt néha lórúgásszerű migrén gyötör és egy jókora forradás éktelenkedik a koponyámon, melynek eltakarására megnövesztettem a hajam.
Az orvost már akkor sem engedhettem meg magamnak. Miután az egészségügy magánkézbe került, fizetőssé vált minden szolgáltatás. Például egy kéztörés ellátása annyiba került, mint a régi szép időkben egy wellness hétvége. Ebből adódóan, ma kevés olyan ember él az országban, aki teljesen ép végtagokkal rendelkezik. Én, szerencsére a fent említett fejsérülésen kívül megúsztam egy bokatöréssel. Néhány éve, amikor már mindennaposak voltak a fosztogatások, körülbelül tízen, elindultunk egy amortizált Skoda Liazzal (amibe Isten tudja honnan szereztek üzemanyagot) a maglódi Auchanba ennivalóért. Ekkor a bolt már igen korlátozva működött és fegyveres őrök vigyázták a kedves vásárlók minden lépését. Az árukészlet is a legalapvetőbb élelmiszerekből állt. Persze, aki tehetősebb volt, az a „pult alól” kaphatott csokit, de akár pálinkát is. Az utolsó forintjainkat összeadva vettünk krumplit, zsírt, sót. Ám egy óvatlan pillanatban, az eladó szerencsétlenkedése folytán, kigurult a pult mögül egy doboz Arany Ászok. Transzba estem. Eszembe jutott, hogy utoljára négy éve ittam sört néhány barátommal, miután a rádióban meghallottuk az akkor kihúzott lottószámokat: 3, 4, 5, 6, 66. Röhögtünk, mint a hülyegyerekek, viszont meg is rémültünk. Rossz előérzetünk volt. Mintha ezek a számok előrevetítették volna a magyar civilizáció összeomlását. Csúnyán leittuk magunkat.
A sör kigurult és én rávetettem magam. Az őr észrevette, suhintott a puskatussal. A bokámat találta el, ami azonnal lüktetni kezdett a fájdalomtól. Felugrottam és menekülni kezdtem. Nem futott utánam, mert védenie kellett a portékát. Utánam lőtt, de nem talált el. Miután visszamentünk a kerületbe, egy üres családi házba húzódtam, felfeküdtem a rongyos kanapéra és kinyitottam a sört. Azt hiszem, ekkor voltam utoljára boldog, annak ellenére, hogy majd megőrültem a sajgó bokámtól. Régi, kellemes emlékek törtek fel bennem féktelen bulikról, nyaralásokról, lusta, vasárnapi filmnézésekről.
De mindez a múltban történt. Pénzforgalom már évek óta nincs, sőt, pénz sincs. Addig követtem az eseményeket és körülbelül a gazdaság is addig bírta, míg egy euróért 980 forintot kértek. Bár, ez a tény akkor már csak jelképes volt, ugyanis az Unióból 2014-ben kizártak minket, miután az Országgyűlés úgy döntött, hogy betegség esetén a munkaviszony automatikusan megszűnik és a maximum munkabér nem lehet több, mint nettó 20 ezer forint. A szociális juttatásokat és a nyugdíjat pedig elfelejthették a derék állampolgárok. Egy kiló kenyér ekkor 1200 forintba került. Egész Európa miattunk szégyenkezett. Emlékszem, hatalmas pánik tört ki és milliók menekültek Ukrajnába, Szlovákiába és Romániába. Ezekben az országokban meglehetősen kiegyensúlyozott volt az életszínvonal. Ma, körülbelül 1 millióan élhetnek az országban, nagyrészt idősek. Én maradtam, mert sokáig bíztam a helyzet jobbra fordulásában, most pedig már nem tudok innen elmenni. Szeretem Magyarországot.
Jelenleg a rákoskeresztúri postán húzom meg magam, ami az Infófal közelében található, a régi kerület központjában. Az Infófal egy hatalmas oszlop, amin az emberek üzenetet hagyhatnak egymásnak, hisz a korábban ismert információs hálózatok, mint a telefon, vagy az internet, évekkel ezelőtt összeomlottak. Azóta áram sincs. Sötétedés után gyertyával világítunk, mely az egyik legnagyobb érték itt, az újkori Magyarországon. A másik a konzerv, amiket még a civilizációban gyártottak. Ha valaki rálel pár dobozra, elhagyott családi házakban, régi gyárakban, hatalomra tehet szert.
Néha, amikor valaki lel néhány kiló lisztet, engem hívnak az Infófalon kenyeret sütni, mert az egész XVII. kerületben csak én maradtam, aki ért hozzá. Kézzel dagasztom be a tésztát, mint az őseink, majd a téglából rakott kemencében sütöm meg, amit a régi polgármesteri hivatal mellé építettünk az épület falaiból. Kivételesnek érzem magam, amiért frissen sült kenyeret ehetek.
Egyébként nyugalom van. A társaimmal, akikkel élek, megosztunk mindent, amit találunk. Régen belefáradtak az emberek az erőszakba. Rájöttek, jobb a béke. Talán ez az egyetlen előnye a pénz megszűnésének. A Vida-dombot bevetettük kukoricával és burgonyával, a Rákos-patak egy részére pedig rizst ültettünk. Egész jó termés ígérkezik. Néha kapunk a segélycsomagokból is, amiket az Unió küld. Azt hiszem, máshol is hasonlóan élnek, bár nem tudom biztosan, ugyanis mióta a BKV csődbe ment, nem voltam a XVII. kerületen kívül. Ennek már vagy öt éve. Egyik reggel nem indultak el a buszok és a metrók, válaszul az előző este bejelentett 1010 forintos benzin-és 989 forintos gázolaj-áremelésre. Örökre úgy maradtak. Pár hétig még bejártam dolgozni gyalog (a kerékpárnak Rolls Royce presztízse lett), majd a munkahelyek is megszűntek a rájuk rótt adókötelezettségek miatt. Később az iskolák is az enyészeté lettek. Valójában nincs is rájuk szükség, mert a korábbi tudás ma semmit sem ér. Az írás és az olvasás felesleges. Igaz, ezt már a kétezres évek elején is így gondolták a fiatalok. Az igazi tudás a túlélés, gyermekek pedig régen nem születnek.
Néha elgondolkodom rajta, mások vajon hogyan élték meg azt, amikor a televízió képernyője végleg elsötétült és a számítógép sem tudott kapcsolódni a hálózathoz. Soha többé. Nem volt Barátok közt, Facebook, de még netes pornó sem. Igaz, mint írtam, áram sem volt már sokáig. Én meglepően könnyen túltettem magam rajta. Arról nem is beszélve, hogy itt van a közelben a könyvtár, ahonnan néha napokig ki sem jövök. A könyvek érintetlenül fennmaradtak, hisz senkinek sem kellettek. Mások is ide járnak, ha „szórakozni” akarnak, igaz csak nap közben lehet olvasni, a gyertya nagy érték. Valamelyik kerületi gyűjtő házában leltem rá egy ódon, kézzel felhúzható gramofonra, ám lemez nem volt hozzá. Úgy egy hónapja találtam az elhagyatott Vigyázó Sándor Művelődési Házban a körülbelül tíz éves bakelitlemezt, melyen egy Lana Del Rey nevű nőtől a Video Games című dal van. A rozoga gramofon, csodák-csodájára lejátssza a lemezt. Tetszik. Rengetegszer meghallgattam, szerintem a többieknek már a könyökükön jön ki. Nem emlékszem a múltból erre az énekesnőre, valahogy elkerülte a figyelmem. Volt gondom épp elég…
Ha megkérdezném az embereket, hogy szerintük mi az a három legfontosabb tárgy, amitől soha nem válnának meg, az minden bizonnyal a gyertya, a konzerv és a fényképeik lennének. Érdekes módon, miután az egész országot kifosztották, az azonosításra szolgáló papírok mellett a fényképeiket mentette mindenki. A kézzel fogható memóriájukat, melyek csak a kétezres évek elejéig örökítették meg emlékeiket, a digitális technológia robbanásáig. Attól kezdve mindenki a számítógépén, vagy CD lemezen tárolta a fotóit. Persze, utólag mindenki okos: ki kellett volna nyomtatni abból a több gigabájtnyi képből legalább egy albumnyit. Én sem tettem. Van pár képem a szüleimről, a testvéremről, de a legtöbb a kedvesemről maradt fenn. Főleg a kapcsolatunk kezdetéről, amikor még gyönyörű volt minden. Szívesen emlékszem erre az időszakra. Aztán pár év múlva nem tudtunk felülkerekedni a problémáinkon és eltávolodtunk egymástól. Nem tudom mi lehet vele, szerintem egy másik kerületben él.
Mostanában komolyan tervezem, hogy megkeresem a kedvesem. Hiányzik… Holnap kiírok az Infófalra egy üzenetet, hátha tud róla valaki. Egyik barátomnak van kerékpárja, el tudnék menni akár Rákoskeresztúron kívülre is hozzá. Meg kell találnom!
Ezen kívül majd’ megőrülök egy korsó sörért. Legalább tíz éve nem ittam. Rábeszélem a társaimat, hogy jövőre műveljük meg a Főteret, vessük be komlóval és malátával. Ha szerencsénk van, két év múlva ihatunk a friss főzetből. Szép lesz minden!
