kurrikulum vitéz kalandjai

Boldogúj’

2012. január másodika van. Tegnap ilyenkor még aludtam, mint a lőtt kutya, tegnapelőtt pedig áttáncoltuk magunkat ebbe a reményekkel teli esztendőbe. Még szoknom kell ezt az új évszámot, mint ahogy tavaly is. Mire megbarátkoznom vele és sehol nem írom el fontosnak mondott okmányokon, akkorra vége lesz.

Szilveszter éjjelén hallottam a mondást, miszerint úgy fogod tölteni az év napjait, ahogyan az elsőt. Nos, az éppen nem lenne rossz, hisz 2012 első órái, mint fentebb írtam, eszeveszett tombolással teltek zsíros, mély szubbasszusokra, utána lefeküdtem aludni. Miután magamhoz tértem, valamelyik csatornán Hofi Géza egyik régi előadását adták, melyen nagyszerűen szórakoztam, dacára annak, hogy drága kedvesem a Való Világ párbajt szerette volna nézni. Közben felbontottam egy palack fenséges, barna Staroprament. Ha ezeket nem számítom, akkor megint itt ülök a gép előtt és írok.

Az ám, szép is lenne, ha mostantól végre életvitel-szerűen ezzel foglalkozhatnék! Normális fizetésért cserébe, azt a szakmát űzni, amit tanultam. Igazi utópia, így a válság kellős közepén, nem igaz? Egyébként is állandóan sír az istenadta nép, hogy a pénzükön taníttatják a mihaszna értelmiséget, akik, miután megkapták a diplomájukat, külföldre mennek szerencsét próbálni. Kiviszik a szellemi tőkét és a testi erejüket is. Ki tudja, hány jövőbeli Nobel-díjas él ma Angliában, Hollandiában, vagy éppen Németországban? Ők mindannyian ezekben az országokban fogják átvenni majdan munkájuk gyümölcsét, és ha szerencsénk van elmondják, hogy valójában egy bizonyos Magyarországról származnak, csak hát otthon, a kilencedik kerületi, Ráday úti Munkaügyi Központon kívül más intézményekbe nem hívták őket, ezért úgy érezték, menniük kell. Nos, én egyelőre itt vagyok, közel sem ekkora jelentőséggel, bár azt a bizonyos Ráday úti épületet még nem ismerem belülről. Én ennek is örülök. Természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy még nem fordult meg a fejemben a megélhetési disszidáció gondolata. Csak én ilyen régimódi és talán naiv is vagyok, mert úgy gondom, itthon is lehet becsületes munkáért annyi pénzt kapni, amiből meg lehet élni. Csak meg kell találni a megfelelő állást. Mondjuk, nekem még nem sikerült… Ezért arra gondoltam, mivel soha nem dohányoztam, újévi fogadalom helyett, kissé megkésve bár, de írok egy levelet nektek, honfitársaimnak:

Kedves nép!

Köszönöm, hogy a befizetett adótokból tanulhattam (ami egyébként eddigi életem legszebb négy éve volt). Szeretném nektek meghálálni jóságotokat és a haza épülésére, teljes munkaidőben használnám a szellemi tőkét, amit általatok kaptam. Igaz, valójában jelenleg is használok egy bizonyos tudást, csak ez olyan tudás, amit régebben adtak át nekem mestereim és a majd tizenöt évnyi befektetett munka során úgy gondolom, ezt már bőven törlesztettem nektek, tisztelt adófizetők. Azon kívül valószínűleg már sokan nem is élnek akkori, ismeretlen patrónusaim közül. Béke poraikra.

El kell mondanom, imádom ezt a régi szakmámat, és őszinte örömömre szolgál adni. Ha csak képletesen is, de ott vagyok éppen aktuális kollégáimmal, másfél évtizede a családjaitok asztalán. Társai vagyunk hétköznapjaitoknak és ünnepeiteknek. A gyermekeitek a mi kiflinkből készült szendvicset viszik iskolába, asszonyaitok a mi magvas stanglinkkal diétáznak. Ha nyáron buszos kirándulásra indultok Ópusztaszerre, megnézni a Feszty-körképet, a bal kezetekben fasírt van, de a jobban a mi zsemlénk (a két térdetek között egy üveg sör, fölöttetek nejlonzacskó). Karácsonykor a halászlé elképzelhetetlen a portékáink nélkül, augusztus huszadikán pedig a pap megáldja és keresztet vet az új gabonából készült első kenyérre, amit sütöttünk. Ezek a példák minden bizonnyal elegendőek ahhoz, hogy belássátok, nem volt felesleges a befektetésetek.

Mindazonáltal tisztában vagyok vele, a munkám rendkívül illékony. Elkészítem, megvásároljátok, elfogyasztjátok. Ez így természetes. Valószínű ez is közrejátszik abban, hogy maradandóbb, szellemi termékeket akarok előállítani, melyek talán hasonló megelégedettségetekre szolgálnak majd, mint a régi szakmám árui. Mindössze egy kis bizalmat szeretnék még tőletek, meg egy munkahelyet, ahol elkezdhetem törleszteni adóságomat, csinos kis fizetésért, hisz tudjátok, éhen nem lehet dolgozni.

Ezen kívül, régi szakmám és mestereim felé való tisztelettel, jó lenne, ha nagyobb presztízse lenne ennek a gyönyörű, ámde nehéz alkotói hivatásnak. Hisz ti, kedves emberek természetesnek veszitek, ha reggel elmentek a boltba, friss pékáru fogad benneteket, de az előállítókról maximum kétszer hallotok egy évben. Először, amikor azt olvassátok az újságban:”A pékek emelik a kenyér árát.” Tegyük tisztába a tényeket: mi nem emeljük semminek sem az árát, csak megteremtjük a mindennapi betevőt. Az áremelést az aktuális gazdasági helyzet hozza magával, a sütőüzem tulajdonosa pedig végrehajtja az árkorrekciót, aminek természetesen mi sem örülünk. Azon kívül, az áram árát sem a villanyszerelő emeli.

Másodszor nyáron említenek meg bennünket, amikor hőségriadót hirdetnek. A harminc fok feletti hőmérsékletben, aki teheti hűs lakásában marad pár hektoliternyi ásványvízzel és csak este bújik ki onnan, mint gyíkok a kövek alól. Akkor talán elgondolkodtok néhányan, hogy ezek a szerencsétlenek ilyenkor majd negyven fokos, páradús környezetben végzik a munkájukat és jól esne nekik egy hideg sör a kemence mellett. Esetleg egy jégkrém a hátukra, mint a régi Sas István reklámfilmben, mely némi felfrissülést hozna a trópusi klímában. De ez is csak csekély viszonzása lenne kitartó, kemény munkájuknak.

Emberek: tiszteletet a pékeknek!

Végül, még egyszer szeretném nektek megköszönni mindkét diplomámat és a bizalmat, amit belém fektettetek. Hiszem, hogy minél hamarabb viszonozni tudom jóságotokat.

Szívélyes üdvözlettel:

Barancsi Sándor

értelmiségi szakmunkás

Vissza az elvarratlan gondolathoz, melyet ott hagytam abba, hogy egy palack cseh sör társaságában Hofi Géza műsorát néztem. Bevallom, mindig is csodáltam a stílusát. Ott állt a színpadon munkásruhában, svájcisapkában, csatornaszerelőként, a közönség pedig egy pillanat alatt a hatása alá került. Elhitték az illúziót, hogy ő tényleg a csatornát akarja felszerelni és csak úgy, mond néhány keresetlen mondatot a közéletről. Kétértelműségében is elismerően bólogatott, röhögött a poénjain a tisztelt publikum korra, nemre, felekezetre és legfőképp iskolázottságra való tekintet nélkül. Mindenki értette. Tudom, egy letűnt kor, letűnt emberei voltak, akiknek más volt az értékrendjük és tetszésnyilvánításukkal lázadtak a szocializmus becsontosodott eszméi ellen. Mégis, ha belegondolok, valami hasonló a célom nekem is, itt a jelenben, mint Hofi performanszainak, csak e blog keretein belül. A kezdetek óta. Hisz hiába múlt el az a röpke harminc év, még mindig a bérből és fizetésből élők, vagyis a munkások vannak többségben. Nekik, nektek szólnak e bejegyzések. Ha elolvassátok és helyeslően bólogattok, vagy egyszer elmosolyodtok közben, megérte a befektetett munkám. 

Január elsején este a tévé előtt ismét bevillant az emlékfoszlány, mely mindig felsejlik, valahányszor meglátom a stand up comedy atyját. Ez rendszerint kérdést generál bennem: „Járt-e Prügyön Hofi Géza?” Meggyőződésem, hogy igen, bár csupán néhány esztendős lehettem. Ősz volt és apám a nyakában vitt el a Móricz Zsigmond Művelődési Házba, vagyis a Kultúrházba, ami zsúfolásig megtelt. Annyi maradt meg, hogy a Mester fehér köpenyben áll a színpadon és beszél. Azóta sem tudom, miről. Persze az is lehet, hogy álmodtam az egészet. A szüleim nem emlékeznek rá, kíváncsiságom viszont követeli a választ:

„Járt-e Prügyön Hofi Géza?”

Most már biztos, hogy 2012 van és bár nem hiszek a számmisztikában, elárulom, a 12-es a kedvenc számom. Miért? Emlékszem, ezt kérdezte anyám is a tizenkettedik születésnapomon, amikor ezt elmondtam neki. Nem tudom, mindenkinek van kedvenc száma, melytől szerencsét remél, nem? Igaz is, a napokban olvastam interjút a kereskedelmi televíziózás egyik legnagyobb talányával, Csillag Lillával, akiről most tudtam meg, hogy korábban a Rádió 17-ben hülyítette az embereket, ami nem más, mint új hazám, Rákosmente rádiója. Kicsi a világ. Szóval ő mondta, hogy idén semmiképpen sem lesz világvége, hanem 2016-ban lát komoly változást. Tehát dobjátok a kukába a maja próféciákat, hisz kaptunk még négy évet a sorstól. Vigadjatok!

Megint karácsony

Ezt mondogatom napok óta nem túl pozitív felhanggal, de az ünnepi készülődésből fakadó, állítólagos mennyei boldogság csak nem akar úrrá lenni rajtam. A munkahelyen, az utcán, a buszon, mindenhol, mindenki ezt sóhajtozza: „Hú bazz’, má’ megint karácsony.”

Erre a közömbös hangulatra nyilvánvalóan rányomja bélyegét a kora márciust idéző időjárás is, bár a langyos 12 fok miatt még nem hallottam senkit panaszkodni, hisz az csak nem baj, ha a zsebünkben marad egy pár ezres a fűtésdíjból. Jövőre úgyis emelnek mindent.

Megint karácsony, de csak az eső esik szép csendesen és püföli a műanyagdobozból kivágott madáretetőt. Nekünk, hálátlan embereknek nem jár más december közepén csak a mocskos eső. Meggyőződésem, hogy Földanyánk így hálálja meg, amiért kivágjuk az erdőket, a gyárak kéményeinek füstjével szennyezzük a levegőt és eldobjuk a chipses zacskót. Ugye, milyen jó a fényfüzérrel betekert ablakból kinézni és bámulni a békésen szemerkélő esőt a járdán lévő pocsolyában? Az emberek átmeneti kabátban járnak az utcán és káromkodnak az esernyőjük alól, amiért a szél folyton ki akarja tépni a kezükből. Ha becsukod a szemed, valószínű nem ezt látod képzeleted karácsonyi képeslapján. A fantáziádban minden bizonnyal rengeteg hóval bevont fa és bokor van, esetleg egy templom, ahonnan az emberek beszélgetve sétálnak meleg otthonaikba. Egy kis faluban vagyunk, esetleg a Reszkessetek betörők valószínűtlenül amerikai utcáján. A zúzmarás ablakokból kiszűrődik a kandalló fénye és a már feldíszített fenyőfa sziluettje. Mindenki nyugodt, boldog és elégedett. Ja, és nagy pelyhekben hull a hó. Egyértelmű. Na, ezt a képet jól raktározd el az agyadban, mert maximum itt láthatod a képeslap karácsonyt az elkövetkező években. Hacsak jövőre el nem jön a világvége. Akkor úgyis minden elpusztul. Csodák történhetnek, hisz nagyszerű anyag a Fókuszban a kínai gyerekek öröme, amint hóembert építenek azon a területen, ahol vagy 100 éve nem hullt a pelyhes. Azért ez nem normális.

Megint karácsony és emlékszem, mennyire lelombozódtam pár éve, amikor láttam, hogy a köztéri díszkivilágítást az ünnepek után sem szerelték le, hanem ott marad egész évben, csak nem kapcsolják fel. Miért kell nekem még júliusban is nézni az oszlopra erősített porlepte, télapófej futófényt? Értem én, hogy ezeket a díszeket emberek rakják oda, akik nem dolgoznak ingyen és dupla költség minden évben újra felerősíteni a villanypóznákra, de a tisztelt döntéshozók vajon mit válaszolnának gyermekeik kérdésére, amikor a csemete egy nyári estén felnéz a villanyoszlopra: „Apu, miért van a villany mellett egy nagy szaloncukor?” Nem tudok megbarátkozni a látvánnyal és tudom, hülyeség, de ez a felnőttekből kiölt gyermeki fantázia emlékműve. Tragikus.

A pláza bezzeg hangos! Az emberek meg vannak őrülve és ingerülten szaladgálnak boltról boltra. Az egész olyan, mint valami idétlen, felbolydult méhkas. Nincs kedvem értelmetlen fejtegetésbe kezdeni arról, hogy megölik a vásárlással a karácsony szentségét, meg hogy nem az ajándék értéke a fontos, hanem az, hogy szeretettel adjuk. Lerágott csont. Amúgy is felesleges szócséplés lenne, ismerve azt a tényt, hogy a közeli hiperben már szeptember elején karácsonyi puszedlit árultak.

Meg aztán nem is értem, hogy miből vásárolnak. Persze, valakinek biztosan jól megy a szekér, de a többségnek meglehetősen gyenge éve lehetett gazdaságilag. Szerintem már arról is leszoktak, hogy hitelt vegyenek fel ajándékokra. Na, az van annyira abnormális, mint a kínai hóesés! Évekig ők voltak a karácsonyi ünnepkör félkegyelműi. Szájról-szájra terjedtek a városi legendák a banki kölcsönből vett plazmatévéről, luxusutazásról. Mind kis emberek nagy vágyai.

Állítólag válság van, úgyhogy a bankokat el kell felejteni hitelügyben. Így, ha csak egy kicsi hiányzik, látóterünkbe kerülnek az úgynevezett pénzügyi csoportok hirdetései, akik túlcsorduló szeretettel várják a kedves kuncsaftot. Azonban meggondolandó, hogy megéri-e tíz évig törleszteni a blue ray lejátszót úgy, hogy lehet két év múlva az összes a kukában lesz, mert felváltja valami egészen új technológia. Kíváncsi vagyok, 92-ben ki vett volna fel hitelt floppymeghajtóra?

Mindenesetre drága kedvesemet, ha az ünnep mámora még nem is babonázta meg, de a vásárlás istennőjének hipnotizáló tekintete transzba ejtette. Sőt, transzban tartja. Amúgy is, mindig van apropó egy új ruhára. Most éppen a céges bulira kellett okvetlenül valami kis izé és csomagolóanyag, igaz, ajándékok még nincsenek. Vasárnap délután volt, amikor normális ember a húsleves és a rántott hús után lefekszik bambulni a tévé elé. De nem aranyvasárnap! A bevásárlóközpontban emberfürtök csüngtek lefelé a mozgólépcsőkről, az egyébként elegáns butikokban hegyekbe dobálva álltak a földön a drága ruhák, a gyorséttermekben sajtburgert zabáltak eszelős tekintettel a zombik. Transzban voltak.

A kínok kínját éltem át, amikor a zsúfolt papírboltban ide-oda löktek a kedves vásárlók, majd húsz perces sorbaállás után a pénztáros közölte, hogy az egy-egy méter piros és sárga csomagolószalag ára 870 forint. Bumm! Ennyi pénzből adnának valami csodálatos, belga sörkülönlegességet is, amit szépen mondva hűtő hőmérsékletűre hűtenék, majd átadnám magam a folyékony gyönyörnek. Csak ez a fantáziálás mentett meg attól, hogy fel ne robbanjak. Ja, vásároltunk még három narancsot, meg két zacskó fahéjat is. Ruha is volt, persze. Aztán átutaztuk a várost és vettünk a Jászai Mari téren celofánt egy virágboltban. Nem, nem azért mert itt a legolcsóbb. Bár drága kedvesem úgy gondolta, viszont a 400 forint per ív már nála is kiverte a biztosítékot. Transzban volt.

Megint karácsony és szokás szerint most következne, hogy felesleges az örömteli készülődés drága idejét ajándékvásárlással tölteni, inkább készítsünk valamit saját kezűleg a szeretteinknek. Ez jól hangzik, csak az a bökkenő, hogy az átlagember lusta és fantáziátlan, meg amúgy is ezer dolga van anélkül is, hogy karácsony előtt megfesse a családot vászonra akvarellel. Sokkal jobb 24-én délelőtt őrült módjára beszaladni az első, hozzá legközelebbi áruházba és levenni a polcról az első fa alatt elképzelhető tárgyat. Én lennék a legboldogabb, ha az ünnepek előtt lenne annyi időm, hogy mondjuk pólót batikoljak, csak legyen ember, aki kimegy benne az utcára. A szándék a fontos, nemdebár?

Megint karácsony, csak globális vásárlási útmutatóra lenne szüksége az embereknek, amit leginkább a reklámokból kaphatnának meg, hisz egy társadalom fogyasztói magatartásáról legjobban a reklámok tájékoztatnak. Azonban idén egyszerűen nincs olyan televíziós hirdetés, melyre azt tudnám mondani, hogy évek múlva is emlékezni fogok rá és eszembe jut róla a 2011-es esztendő. Tavalyról még most is élénken él bennem az egyik mobilszolgáltató reklámja, miszerint a válság miatt a családfő szenteste is dolgozik és telefonon kíván kellemes ünnepeket a családjának. Most, a válság mélyülésével nem készülnek külön karácsonyi hirdetések, illetve az egy éves reklámokat ismétlik. Látszólag egyedül a távközlési piac termelt akkora profitot, hogy készíttetni tudjon külön karácsonyi spotot. Ez, viszont teljesen érdektelen és a maga műviességében sem mond el semmit a máról. Tökéletes fiatalok sétálnak a karácsonyi vásárban, tökéletes portékák és árusok között. Az évszak télnek tűnik, de látszik, nincs hideg. A meleg ruhák is csak azért vannak rajtuk, hogy divatosak legyenek. Még a leheletük sem látszik. Elkezdik rázni a kezükben lévő telefonjaikat, csengettyű-szerűen, majd csatlakozik hozzájuk az egész tökéletes vásári forgatag. Ennyi. Olyan, mintha egy flash mob lenne, csak a célközönség nem tudja, mi az. Itt el is bukott az egész.

Már tavaly is leírtam, hogy mindig is taszított ez a nagyon műanyag reklámvilág. Tudom, ideálok kellenek egy termék eladásához, melyet ha megveszel, kicsit te is hasonlatossá válsz a hibátlan reklámemberekhez. Mégis, nekem soha sem volt szimpatikus a dizájner díszekkel aggatott trendi karácsonyfa, az önfeledt, öltönyös mókázás az irodában és a műhóesés. Aztán veszik a kabátot és rázzák a telefont. Had csilingeljen. Valósághű, ugye? Miért nem szól végre a reklám rólunk, átlagemberekről? Ja, hogy nem vagyunk ideálok. És? Nekünk akarják eladni a terméket, nem a modellalkatú fiataloknak. Az a baj, hogy ez a tökéletes sterilitás a reklámok 90%-ában ott van. Emiatt taszítanak és válnak önmaguk paródiájává. Lehet, szociálisan érzékeny vagyok.

Azt gondoltam, ennél a hirdetésnél már nincs lejjebb idén, amikor megtaláltam a postaládámban az egyik elektronikai üzletlánc szórólapját, rajta hatalmas betűkkel: „A fa alatt dől el a karácsony!” Először is, ami eldől, az maga a fa, ha féloldalasan pakolják rá a szaloncukrot. Másrészt, üzleti alapú vállalkozás révén sem lenne szabad ennyire direkt módon népszerűsíteni a fogyasztást. Jó, azért vannak, tehát meglehetősen furcsán fest az előző mondat, de a rossz ajándék nem egyenlő a rossz karácsonnyal. Legalábbis remélem… Olyan ez, mint a hiper-szuper játék-autópálya hirdetése szombat délelőtt az RTL-en. Azt sugallják, ha nem veszed meg a gyereknek, mind a 30 darab kisautóval egyetemben, melyek természetesen külön kaphatók, akkor nem vagy teljes értékű szülő. Baromság, mi?

Megint karácsony és biztos, hogy rohanni fogunk mindkét ünnepnap. Anyósomékhoz, haza a szüleimhez. Apámtól megkapom, hogy még mindig egy szerencsétlen idióta vagyok, anyám meg alkoholistának hív, amiért apósommal megiszok egy pohár Jégert a viszontlátás örömére. Az utazásért fizetünk 16 ezer forintot. Kész haszon.

Megint karácsony és nem vágyom semmire, csak egy napra, amikor nem kell csinálni semmit. Csak fekszünk az ágyban, eszünk és bámuljuk a tévében az idióta műsort. Esetleg megnézzük a fára kötött madáretetőt, ahogy csepeg rá az eső. Ránk fér egy kis nyugalom. A lényeg, hogy nem vagyok egyedül.

Közhely. Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet kívánok mindenkinek!

Járdára ítélve

Késő őszi délelőttökön, amikor a nap még lágyan süt, de már nem melegít és a fák már ledobták díszes lombkoronájukat, gyakran megrohan egy érzés, amikor kitekintek az ablakon. Annyira jó lenne beülni a kocsiba és nekivágni az országútnak. Menni bárhová és soha meg nem érkezni. Élvezni a sebességet, a tájat, a szabadságot és gyönyörködni a színes falevelekben, ahogyan a menetszél utánunk dobja őket. Vágyam valóra válásának, azonban két akadálya is van: a környezettudatos életmódom, melybe nem fér bele a direkt szmog termelés és igen, ebből adódóan nincs autóm sem . A BKV járatokon pedig képtelenség átélni ezt az alkalmi extázist. Ezen kívül anyagi kereteim is végesek és nem biztos, hogy összhangban vannak az áhított gépjárművel. Tudniillik valamely megmagyarázhatatlan pszichés tevékenység révén, perverz módon vonzódom a citromsárga sport kombikhoz. Mondjuk, van olyan ismerősöm, aki 30 ezer forintért és egy vemhes kecskéért vett Marutit, sőt, egy másik cimborám, két raklap hulladék fáért „egyes golfot” cserélt. Az érzés tehát viszonylag olcsón is megkapható, bár nekem nem elég, ha a jármű „csak” gurul. Szeretném, ha páncélként óvna, azon kívül jó lenne, ha nem robbanna le úton-útfélen, mert be kell vallanom, műszaki antitalentum vagyok. Ha kisebb javítanivaló van a lakásban elvégzem (a múltkor például sikerült megnövelnem a meglehetősen furcsán berregő hajszárító élettartamát körülbelül másfél héttel, így csak a következő használatkor égett le), de minden bizonnyal rosszul viselném a stresszt, amit a bedöglött kocsi és autóstársaim fenyegető ökölrázásának együttese okozna. Így marad a matuzsálemi, kék Ikarus, ami valószínű még a csótányokat is túl fogja élni. Esetleg a motorja kap lángra…

Pedig otthon, kis családunkban minden megvolt ahhoz, hogy nagyszerű úrvezető legyek. Édesapám, aki egész életében sofőr volt, még részegen is sokkal biztosabban fogta a kormányt, mint én józanul valaha is fogom. Erre született. Úgy gondolta, én is örököltem ezt a képességet, mint első szülött fiú, csak meg kell tanítania rá.

Ekkor a kilencvenes évek végén jártunk. A csípős őszi szél már igencsak a fűtött szoba felé orientált, én meg napi 20 kilométert tekertem hű kerékpárommal a munkahelyemig, olyan útvonalon, ahol a napi forgalom három autót és az esténként a közeli akolba hajtott tehéncsordát jelentette, plusz a pásztort. Mindezt éjszaka, korom sötétben, csak havonta egyszer világított a telihold. Tömegközlekedés nem volt.

Így adta magát az ötlet, hogy apámmal elmenjünk a faluvégi, kies területre és a volán mögé üljek. Addig, egyébként nem nagyon érdekelt az egész. Gyermekkoromban ugyan kisautókkal játszottam, de fiatalként bőven megtette a sárga menetrendszerinti, ha a városba mentem. Nem voltak nagy igényeim. Nem is lehettek… „Mit, megmutatom, hogy kell, oszt’ jársz vele dógozni. Úgyse jár arra a kutya se, rajtad kívül. Ne fagyoskoggy’ a biciklin.” Zseniális ötlet volt.

Helyet cseréltünk, majd elmagyarázta, hogyan induljak. Elfordítottam a kulcsot, a motor felpörgött. Sebességbe raktam és lassan engedtem kifelé a kuplungot. Lefulladt. Apám arca kissé vörös lett, szemöldöke összerándult. „Nem baj, próbáld újra.” Lefulladt. Indítottam. Újra és újra, míg apám felrobbant: „Mit csinálsz, te marha? Elkopnak a szénkefék, te szerencsétlen barom, ha ráindítasz!”  Nem sok türelmet és pedagógiai érzéket osztott neki a Jóisten, így általában ő volt a hirtelen haragú apa, én meg a meg nem értett fiú. Sokadszori próbálkozás után elindultunk. Félénken megtettem vagy 50 métert, végig „egyesben” és megálltam. Apám komoran összeroskadt az anyósülésben. Láttam, a gondolataiba révedt. Akkor ébredt rá, hogy nem örököltem a vezetés képességét. Ez igazi családi tragédia volt! Olyan, mint amikor a mesebeli királynak lánya születik, vagy a playboy fia bejelenti, hogy meleg. „Én nem fogok idegeskedni, ha hülye vagy hozzá, majd az oktató megtanít vezetni!”

Ezzel a mondattal beírattak az autósiskolába. Kezdettől fogva szorgalmasan jártam az előadásokra, beszereztem a szükséges könyveket és minden szabadidőmet tanulásra fordítottam. Nem akartam szégyent hozni apámra, hisz annak idején ő is itt tanult, ismert mindenkit, meg amúgy is, nehogy má’ a vér vízzé váljon! Szinte naponta kikérdezte a táblák jelentését, közlekedési helyzeteket imitáltunk, megoldottuk a tesztkönyvet. Kapcsolatunk szinte idillivé vált. Mint Stallone valamelyik Rocky-filmben, úgy készültem a vizsgára, és hogy biztosan ne érjen csalódás, apám titokban megajándékozta a titkárnőt némi bonbonnal és házi csigatésztával, melyért kapott egy rahedli feladatlapot, közte a vizsgakérdésekkel.

Megbuktam. Bár csoporttársaim bundát sejtettek (gyanúsan sok lett a sikertelen vizsgázó), drága szüleim akkor láttak először és utoljára idegesnek. Magamból kikelve tomboltam, káromkodtam, csaptam-rúgtam, amit értem. Következő alkalommal terülj-terülj asztalkámat varázsolt a csoport a vizsgabiztosoknak és lám, sikerült a KRESZ (nyilván, a kettő között semmilyen összefüggés nincs)! De valahogy már nem tudtam neki örülni. Csak az dobott fel némileg, hogy az elsősegélyvizsgám abból állt, hogy én voltam az imitációs bábú, egy társam pedig bemutatta rajtam a stabil oldalfekvést.

Ezután már csak a műszaki megmérettetés volt hátra, mielőtt birtokba vettem az országutat. „Csak ne a motort húzzam! Csak ne a motort!” Ismételték mantraként a felmérés előtt. Ez volt a tételek réme, amibe senki sem akart belenyúlni. Kávé a titkárnőnek apámtól, a vizsgadíj mellé: egy jó döntés. „Húzd balról a másodikat.” Elmondtam az izzók tulajdonságait és a helyére raktam egy biztosítékot. Kipipálva.

A fekete leves csak ezután következett, hisz most már semmi akadálya nem volt, hogy autóba pattanjak és elkezdjem végre azt, amiről eddig csak elméletben beszéltünk. Áldozatom egy ránézésre is legalább 30 éves, vajszínű Skoda 120-as volt. Szériatartozékként pedig megkaptam Pali bácsit, az oktatót. Ötven körüli, borvirágos arcú férfi, akiről ordított, hogy amolyan csendes őrült típus és csak egy szikra kell ahhoz, hogy felrobbanjon. Ideális pedagógus. Első randevúnkra apám is elkísért. „Tanícsd meg Palikám ezt a fiút vezetni, mer’ én hiába mutattam neki, hülye hozzá!” Majd diszkréten a Skoda csomagtartójába pakolt néhány kiló szalonnát és kolbászt a friss vágásból.

Egészen addig, naivan azt gondoltam, hogy egy autós iskolába azért jelentkezik az ember, hogy a vezetés tudományára oktassák. Tévedés. A jogosítványért jönnek. Itt jöttem rá, autót vezetni mindenki tud. Engem kivéve.

A tanpálya Miskolcon volt, körülbelül 40 kilométerre az iskolától. A kettő között a 37-es főút helyezkedett el, ami kitűnő lehetőség volt a gyakorlásra. Ezt rendszerint mindenki élvezte. Bár,motoszkált bennem a kisördög, hogy nem szabályos a nyílt forgalomba menni úgy, hogy éppen a tolatást és a kettesbe kapcsolást megyünk gyakorolni, de elmém a zen mesterekéhez hasonlóan kiürült a negatív gondolatoktól, amikor Pali bácsi a bekötő útnál lazán hátraszólt:

„Sanyi, most te következel.”                                                                                                          -De én nem tudok vezetni!                                                                                                                                      -Ne má’! Hogy-hogy nem tudsz? Az nem létezik. Na gyere, mer’ áll mögöttünk a forgalom.          

Harmadszorra sikerült elindulnom, ami magamhoz képest egész jó eredmény volt. Ordított az öreg Skoda motorja, a sebességváltó felfelé kapcsolását útközben mutatta meg látnoki képességű oktatóm. Kisvártatva, mikor azt gondolta, minden oké, egy Nemzeti Sportot vett elő. Annyira belemerült a totóeredmények tanulmányozásába, hogy tíz perc múlva tisztán hallottam a horkolását. Engem pedig annyira magával ragadott a vezetés varázsa, hogy a sebességmutató felszökött egészen 120-ig (akkor még 90 km/h volt a sebességhatár). Nem éreztem. Pali bácsi valószínű egy rossz álomból ébredvén, rémülten vetette be a csodafegyvert: az utas oldali fékpedált. Megálltunk az autóút kellős közepén és a Skoda motorja helyett, most ő kezdett vérvörös fejjel ordítani. Minden bizonnyal akkor vált világossá számára, hogy megütötte velem a főnyereményt.

Múltak a hetek. Tél lett és leesett az első hó. A műszakilag felkészültek tudják, hogy a Skoda 120-as farmotoros és egy kispárnányi jég is elég ahhoz, hogy bámulatos valkűröket mutasson be egy-egy kereszteződésnél. Tapasztaltam, Pali bácsi legnagyobb örömére. Egy másik alkalommal meg a kapubeállóba háttal befordulást gyakorolva raktam fel briliáns módon az autó hátulját egy betontömbre. Kedvenc oktatóm új autót vett a totálkáros helyett, én meg azt hittem, apám kitagad a családból. Nem sok híja volt…

Ezután annyi pótórát vettem, amennyit nem szégyelltem (amikről soha nem kaptam számlát) és a gyakorló vezetések új helyszíne egy gyógyszertár lett, ahol mi ismerkedtünk a parkolás művészetével, Pali bácsi meg ki tudta váltani a nyugtatóit, mert ismét szüksége volt rájuk. Kárpótlásul apám időnként meglátogatta és mindig kapott kóstolót az aktuális vágásokból. Emlékszem, sokszor elnyomta a szén-monoxid szúrós szagát a csomagtartóból hömpölygő szalonna pompás, füstölt illata, aminek hatására az összes kóbor kutya megtalálta járművünket.

Felvirradt a vizsga napja, azonban én még mindig nem éreztem magam készen a nagy feladatra. Húztam egy útvonalat és a Tiszai pályaudvar körforgalmáig példaszerűen ment minden, amikor egy fehér Seat valahogy a látóteremen kívülről az autónk elé settenkedett és én, a meglepetéstől bénultan valahogy az Istennek se akartam rálépni a fékre. Pali bácsi levegőért kapkodott a hirtelen letekert ablakon át, mert akkora lett a feje, mint egy sugárfertőzött patiszonnak. Aztán másodszor is működésbe léptette a csodafegyvert: az utas oldali fékpedált. Szégyenszemre kulloghattam megint a postára befizetni a pótdíjat. Azonban ha kimondatlanul is, de kedves oktatómmal ott munkálkodott bennünk az érzés, hogy szabadulnánk már egymástól, ezért adott még egy esélyt. Előtte viszont elkért 5000 forintot a vizsgabiztosnak. „Sanyikám add csak ide, majd én megbeszélem vele, mert hát tudod én meg tudom vele beszélni, tudod…” Persze. Ebből kifolyólag speciális vizsgakört kaptam: Miskolc Pláza, McDonald’s. Sajtburger menü, nagykólával, plusz hurka apámtól, csak hogy tudják, mi az igazi kaja. Sikerült! Megvan a jogsi! Nálam jobban talán csak Pali bácsi volt boldogabb.

Soha nem felejtem el azt a mámorító pillanatot, amikor apám átadta féltett kincse, az 1984-es évjáratú, rozsdás kasznijú, piros Mitsubishi Colt kulcsait és elmehettem vele dolgozni. Szabad voltam. Az ezer éves magnón „csutkára” tekertem a hangerőt, had üvöltsön a kor divatzenéje a másolt kazettáról és tekertem a fűtésen is, mert hideg volt. Furcsamód minél gyorsabban mentem, annál hidegebb lett, pedig én folyamatosan egyre magasabb fokozatra kapcsoltam a fűtést. Nem értettem. Csak a célnál vettem észre, hogy a vezető oldalit kivéve, az összes ablak le volt húzva. Akkor jöttem rá, apámnak végig igaza volt: tényleg egy lúzer vagyok! Attól kezdve az ő autóját amortizáltam, még akkor is, ha csak dolgozni jártam vele, kaputól-kapuig. Féltette. A garázsba ő állt ki és be, miután megkarcoltam az oldalát a kutyaház tetejével. Később egy őzcsapat talált meg, amit a bal fényszóró bánt. Jöttek a rosszkor, rossz helyen való sebességváltások, kuplungleégetés, indítókulcs beletörése a zárba. A sokat szenvedett „Micsunak” a kegyelemdöfést egy kátyú adta meg, amikor apám alatt kiszakadt a komplett anyósülés. Visszahegesztették. Végül drága testvérem törte totálkárosra a hátulját néhány hónap múlva. Egyenesen a bontóba vitték, ahol megpecsételték a sorsát:                        - Szüksége van önnek erre az autóra?- kérdezte a bontós.                                                                                                                   –Nincs, de kell nekem!- vágta rá apám gondolkodás nélkül.  

Hazahúzattuk, becipeltük a garázsba, ami ettől fogva különös szentéllyé vált. Apám rendszeresen tisztára törölgette a karosszéria épen maradt darabjait, dédelgette, néha beszélt is a roncshoz. Gyenge, borgőzös pillanataiban belepréselte magát, elindította és keservesen bőgette a motort hosszú percekig. Végül eladta alkatrészként. Elérzékenyülve búcsúzott el tőle.

Azóta apámnak másik autója van, én pedig vagy három éve nem ültem volánnál. Jobb így mindenkinek. Azonban néha, verőfényes, őszi napokon mégis elragad a vágy, hogy újra átéljem a száguldás varázsát. Nyomnám a gázpedált és meg sem állnék régi otthonomig. A 37-esen intenék Pali bácsinak, aki minden bizonnyal egy megszeppent tanulónak ordítana a fülébe, majd Prügyre érve apámnak csak ennyit mondanék: „Igazad volt.”.

Boldogság komlóval

Nem hinném, hogy Freud megközelítette az öntudatos és kalandvágyó férfiúi önkép vizsgálatát abból az aspektusból, ahogy mostanában látom magam belső szemeimmel, amikor hosszabb-rövidebb időre elmélázom. Korábban is éreztem már hasonlót, de nem tulajdonítottam neki túlzott jelentőséget, hisz tulajdonképpen hülyeség az egész. Arról van szó, hogy ha egy férfitársammal leülök meginni egy (kettő, három) sört, felsejlik egy ősi kép, amikor elődeink a barlang melegében, elégedetten cincálták a húst, az elejtett, apró testű dínó mellső lábairól. „Broáááá-vááuuuááá-iááúúú.”- filozofáltak közben, majd lerajzolták magukat a barlang falára. Kinn tombolt a paleolitikus dzsungel, ők pedig a tűz fényében (miután felfedezték) jóllakottan alkottak. Boldogok voltak. Mint mondtam, hasonló érzet kerít hatalmába, valahányszor sör kerül a kezembe és beszélgetni kezdünk. Munkáról, nőkről, politikáról, bármiről. Megállunk egy kis időre a mindennapi zúzda után és hagyjuk, hogy a szentélyen kívül tomboljon a posztmodern dzsungel. Boldogok vagyunk. Mint egykor a homo habilis.

Azonban van valami, ami beárnyékolja a totális eufóriát. Amikor hazamegyek. Hangsúlyozom, megyek, nem négykézláb és nem is tántorogva. Drága kedvesem felteszi a vitaindító kérdést: „Hány sör volt?” Természetesen egy, hisz mindig ennyit kell mondani, nem? Mint ahogy mindig alaposan felporszívózom az ágy mögötti teret, mindig örömmel megyek vele boltról-boltra a plázában, amikor egy új ruhadarab után kutat és soha nem nézek pornót. Nyilván. „Ne hazudj, látom hogy nézel ki! Majompofád van, csillog a szemed és félrebeszélsz!” Ilyenkor némán kanalazom az előzőleg magamnak megmelegített ételt, majd készítek neki is egy szendvicset. Papucs vagyok, mi? Büszkén vállalom, mert tudom, igaza van és az örök szerelemhez nagy adag kompromisszumra van szükség. Az ősembernek bezzeg könnyű volt! Bunkósbottal fejen csapta az asszonyt, a hajánál fogva behúzta a barlangba és ezzel kész is volt a romantika. Nem volt szükség ártatlan hazugságokra és tiszteletkörökre, ha el akart menni a haverokkal a mocsárpartra, közösen megrágni valamely bódító hatású virág szirmait. „Rááiiiuuááá-iiiááuu-grrrr.” Diskuráltak, betéptek, elaludtak, majd hazamentek. Valószínű ez lehetett a mai, sörözős férfiszeánsz őse.

Ha nő lennék, biztosan megkérdezném, miért kell sör ahhoz, hogy a férfiak beszélgessenek egymással? A válasz: nem tudom. Tényleg nem tudom, talán pótcselekvés, de lehet, hogy az alkohol által egyre okosabbak leszünk és sokkal elmésebben tudunk felelni a másik kérdésére. Mindazonáltal szeretem a sör ízét és vizuálisan sem utolsó az aranysárga ital, habkoronával a tetején, a hidegtől gyöngyöző párapikkelyekkel a korsó oldalán, ami idővel vízcseppben csordul le a poháralátétre. Kellemesen kesernyés illata keveredik a kocsmában gomolygó cigarettafüst szúrós szagával, mely jellegzetes bukét alkotva beissza magát a ruháimba. Ennyi marad emlékként, amit hazaviszek, így a lakást is átjárja ez a jellegzetes putriszag, melytől drága kedvesemnek feláll a szőr a hátán.

Otthon, Borsod megyében két férfitípust különböztetnek meg: a söröst és a borost. A pálinkát mindenki szereti. A későbbi orientáció talán már születéskor eldől, mindenesetre én biztosan az előbbi csoportba tarozom. A bort valahogy mindig is elitistának tartottam. Van az egyik véglet:„Egy csöppnyi szeder a nyelvem oldalain, leheletnyi muskotály, majd némi férfiasan tüzes, áfonyás utóíz. Egyértelműen érezni a kései szüretelés jótékony hatását, de a nemes, bükkfahordó aromáját is. Talán egy korai Chagall képre, vagy egy Áprily Lajos versre emlékeztet e bor hangulata, mely vad, vöröses színével buján pulzál.” Soha nem éreztem ilyet. Mindezt tudálékosan, a fény felé fordított magas nyakú pohárban és a nedűt folyamatosan mozgatva, kevergetve. A másik véglet sem lelkesítőbb: végy hét és fél deci vizet, dobj bele két kapszulát, keverd el csomómentesre, ízlés szerint hűtsd le. Egészségedre! Agysejtrobbantó és májduzzasztó elixír. A kettő között van a főiskolások kedvenc itala, a Dankó Pista, amit mi a pincepörköltbe teszünk. Amúgy nem értek a borokhoz, bár az édes, aszú jellegű borokat kifejezetten szeretem, de amikor megtudtam, hogy ezeket is „felokosítják” (az utóbbi idők legborzalmasabb szava) mindenféle szörpökkel, gyanakvóvá váltam. Ehhez viszont nem kell sok intelligencia, nem kellenek költői képek az ízek orgiájáról. Egyszerűen édes, itatja magát, oszt’ kész. Ja, és fejfájós. A szárazat azonban soha nem tudtam meginni, és ha el kellett fogadni a kínálást (mert néha nincs kibúvó), gyomorsavat termelt. Szerintem Borsod megyén kívül nincs még egy olyan vidéke az országnak ahol ilyen szimbiózisban lenne a két domináns ital. Ott van a mindenki által ismert, de kevesek által kóstolt Tokaji és ne feledkezzünk meg Bőcs büszkeségéről sem, a Borsodi sörről, mely 1973 óta hagyományosan építi le agyilag a magyar munkásembereket.

Az előző bejegyzésemben már leírtam, hogy a multik által forgalmazott, soha nem létezett német és osztrák tartományokról elnevezett malátás üdítőitalokkal nem érdemes foglalkozni, ha valaki minőséget keres. A száz forint per doboz árú italt is annyi értelme van választani, mint Tena Lady-t hirdetni a Viva Tv-ben. A világmárkákat is felejtsd el, ha odaadták valamelyik magyar sörgyárnak a licencet. Ezeknek általában már nem sok közük van az anyatermékhez. Nem mondom, elegáns, de olyan kispolgáriasan villogós. Hasonló, mint az a lány, aki október 23-án, a zárva tartó rákoskeresztúri Tesco parkolójában fotóztatta magát egy hatalmas, rózsaszín limuzin előtt pózolva. Egyébként legjobban a szlovák, a cseh és a belga söröket kedvelem, de mostanában ismerkedem a kis, családi főzdék portékáival is, melyek rendszerint nagyon finomak. Persze, csak otthon vagyok sörsznob. Ha elmegyünk valahová, általában egy olcsó és egy drágább tömegsörből lehet választani. Mondjuk, akkor úgyis a társaság a lényeg.  

Minek tagadnám, szeretem ezekkel az emberekkel eltölteni a szabadidőm egy részét, komlóvirág tea mellett megbeszélni az élet nagy kérdéseit. Miért is ne tenném? Szerintem jobb, mint tévét nézni. Úgysem volt semmi értelme elindítani az ötödik Való Világot is. Én biztosan vártam volna legalább egy évet a következő szériával, ugyanis így túlságosan egyértelmű a másolás. A nézők a negyedik rész szereplőivel vonják párhuzamba a mostani játékosokat, akik ezt még hangsúlyozzák is az előző sorozatból lopott tettekkel és kifejezésekkel. Amúgy meg borzalmasan buta, nyivákoló nők és sablonos férfiak versenye az egész, és ahogy látom a nézettségi adatokat, nem csak én gondolom így. Az X Faktorral is hasonló a helyzet. Véleményem szerint, az énekesek személytelenek, nem eléggé szerethetők, így tulajdonképpen mindegy, ki marad benn és ki távozik. Ez az érzés az idő múlásával sem oldódik. Azt gondolnánk, műsorról-műsorra válnak családtagjainkká, mint egy szappanoperában, azonban ez esetben nincs meg a kellő emberi muníció. Egyetlen vigaszom a Magyar Televízió, Maradj talpon! című vetélkedője. A futurisztikus szocreál díszletek között zajló műsort Gundel Takács Gábor vezeti, aki kellően felkészült és néha, egy-egy poénja még élvezhető is. A program szórakoztató, lehet gondolkodni a feladványokon a tévé előtt, de a legnagyobb erőssége, ahogyan a játékmester alázza a friss diplomás értelmiségieket. Furcsa véletlen szerint, olyan kérdéseknél esnek ki, ami újonnan megszerzett szakmájukba vág, vagy a szűken vett általános tudás feladványainál. „Mely településen őrzik az első, teljesen magyar nyelvű Bibliát?”- kérdezik a könyvtárost. A Vizsoly szóból három betű látható. Nem tudja. „Régi, görög piactér.”- melyre a sportmenedzsertől várják a választ. Az agora szóból két betű látható. Nem tudja. Ilyenkor megnyílik alattuk a föld és a mélybe zuhannak. Kritikai megnyilvánulás. Kis lámpaláz. Ezt mondta a tanár is államvizsgán, amikor egy lány úgy felelt, hogy a rendszerváltás a 60-as években volt. Diploma előtt, 22 évesen. Végül is átengedték.

Sörözés helyett akár utazgathatnék is. De nem tudok, ugyanis az egész XVII. kerületet ellepték a BKV ellenőrök. Rákoskeresztúr egyébként legendás hely bliccelés szempontjából. A legritkább esetben tart ellenőrzést három asszony, akikről azt gondolhatja az átlagember, hogy valamelyik gyárba mennek műszakváltásra. Ha azonban előkerül a rettegett piros karszalag, még van esély (és idő is) leugrani. Most viszont stratégiát váltottak. Huszonéves nők ellenőriznek, akik vállalják az egyenruhájukat, kísérőként pedig magukkal hoznak négy-öt, szépen megtermett, kopasz, bakancsos fiatalembert, akik gyanakvóan néznek minden utasra. És még csak a buszmegállóban állok! Amúgy minden megállóban van egy ilyen csodacsapat. El sem tudom képzelni, mi történne, ha nem lenne jegyem…

Inkább sörözöm, hisz a kikapcsolódáshoz elég egy teli korsó a kezembe. A közelmúltban kézműves sörfesztivált rendeztek a Mikszáth Kálmán téren. Gyönyörű, napsütéses délelőtt volt, kellemes hőmérséklettel. Valószínű utoljára ebben az évben. A sugarak cirógatták az arcom, a fákon elképesztő színekben játszottak a levelek. Néha egy-egy elbúcsúzott az ágától, mely eddig őrizte, tartotta, hogy a kellő pillanatban búcsút mondjon neki és végignézze, ahogy csendben lehullik az utcára. Én egy padon ültem kissé bódultan, de földöntúli nyugalomban. Kezemben egy korsó különleges, tokaji aszú és hernádvölgyi maláta házasításából született vörös sör. Előttem egy díszkút csobogott, a hátam mögött Mikszáth mester szobra, akinek szívesen fizetnék egy „kört”, hisz nyilván nagyszerű ivócimbora lenne, ha még élne. A téren át az emberek a dolgukra siettek. Kutyát sétáltattak, gyerekek lépdeltek a könyvtár felé, fősulisok mentek az óráikra. Tombolt körülöttem az urbánus dzsungel, míg én belassulva a söröm kortyoltam. Boldog voltam.

Itt van az ősz, itt van újra

Honnan tudod, hogy vége a nyárnak? Onnan, hogy esténként, fő műsoridőben nem szánalmas Irigy Hónaljmirigy paródiákkal kínozzák a szerencsétlen, kábeltévé nélküli nézőt. Ilyenkor mindig őszinte unalommal bámulom a képernyőt az idióta faviccek hallatán és elképedek, amikor ezredszer is elsütik Kiszel Tünde összenőtt szemöldökét, Korda György lapostányér formájú, meredő pupilláit és Fekete Pákó didis slágerét, mint totális humorbombákat. Ennek azonban vége, hisz júniusig ismét élvezhetjük a Jóban Rosszban kolosszális színészgárdáját, melynél egy középsős óvodáscsoport Télapó műsora is meggyőzőbb és életszerűbb. A Mirigy-rajongók se aggódjanak, jövő nyáron ismét megtekinthetik csodás életművüket, vagy letölthetik az androidos telefonjukra a Fluor-féle Mizu átdolgozásukat, aminél izzadságszagúbb, erőltetettebb produkciót nem láttam Sass József szilveszteri, csujjogtatós kabaréi óta. „Tegnap vettem egy Daewoo-t. Milyen Daewoo-t? A szomszédé vót! Hujujujujuj!” Mintha a villám csapna belém ilyen poénok hallatán. Ha tizenéves lennék, kikérném magamnak a Mirigyes Mizut és a kortársaimmal tüntetést szerveznék a kocsma elé, ahol kiötlik ezeket a fergeteges gegeket, nagy whiskyzések közepette. Bár ki tudja, lehet, hogy ezeket a show-kat csak részegen lehet élvezni. Az alkohol közvetítő eszközként szolgál az alkotó és a befogadó között, mely nélkül értelmezhetetlen a produkció. Hasonlóan hat, mint egy lakodalmas zenekar. Józanon nem tudnak játszani a zenészek, az énekesnek pedig nyüszítő kappanhangja van. Kissé kapatos állapotban a banda virtuózzá válik, a frontember meg leénekelne bárkit az Operettszínpadról is. A násznépnek is szüksége van a kontyalávalóra, mert  kevés disszonánsabb dolgot hallottam egy esküvői együttes csörömpölésénél. Emlékszem, gyermekkoromban a „Titkos üzenet száll a széllel” lagzi remixétől a mennyegzői sátor falát kapartam kínomban. Azóta stratégiát váltottam és magamhoz veszem azt a bizonyos közvetítő eszközt, a Szent Hubertusról elnevezett nedűt. Bravúros versenytáncossá és bálkirállyá válok tőle, mellyel elhomályosítom dédapáink nagy mulatozásairól szóló legendákat. Bár, egy kívülállónak valószínű más lenne a véleménye, de én ezt máshogy élem meg ebben az extatikus állapotban.

Kicsit elkalandoztam, ugyanis valójában az őszről akarok írni, mint azt a címben is sejttettem. Ez az évszak a médiában rendszerint egy főcímben jelentkezik, mióta világ a világ: Itt van az ősz, itt van újra. Már augusztusban várom, hogy melyik kreatív újságíró lesz az első, aki ezt a verscímet adja írásának. Nem mondom, tényleg kifejező és a „hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét” verssornál szebbet még nem olvastam a magyar költészetben, csak hát egy cikk, vagy riport címeként elcsépelt és sablonos. Nem kell rajta gondolkodni. Talán ezért szerepel ennek a bejegyzésnek az élén. Amúgy is van min törni a fejem, hisz az időjárás ugyan még nyárias, de a hangulatom már a komor telet idézi.

Az egész hét elején kezdődött, amikor átsétáltam a közeli hipermarketbe. Energia italt akartam venni, ugyanis pár éve koffeinfüggő vagyok. Kezdetben csak ilyen 3 az 1-ben műkávékat ittam, majd áttértem a főzött feketére, melynek a mai napig imádom az illatát és az ízét is. Amikor azonban kinyitottam az első Rom Bull (nem elírás) márkájú energia italt, új korszak vette kezdetét. Jól esik hidegen meginni egyet és az élettani hatása sem elhanyagolható. Pörgeti az agyam. Az íráshoz is szükségem van rá, tudniillik jobban szárnyalnak a gondolataim tőle. A márkaválasztást illetően soha nem voltam elitista, mert meggyőződésem, hogy valamennyi ital egyetlen gyárban készül, a palackozásnál különböző márkákra különülnek és csak sznobizmus kérdése, hogy 90, vagy 400 forintot ad érte valaki. Megértem én, hogy a szponzorált rally bajnokságot, a saját siklóernyő csapatot és különböző rendezvényeket finanszírozni kell valamiből, nekem viszont maga az energia a lényeg. Ezért választom a 99 forintosat.

Amikor odaértem a hűtőpulthoz földbe gyökerezett a lábam. Kedvenc agyserkentőm árát felemelték 179 forintra! Megrökönyödve bámultam az árcédulát és nem hittem el, hogy ez megtörténhetett. Kisvártatva fény gyulladt hirtelen elsötétült elmémben. A chipsadó! Szeptember elsejétől a kormány megemelte az egészségtelennek mondott élelmiszerek árát, ami által X milliárd forintnyi többletjövedelmet remélnek az állami kasszába. „Tőlem egy fillért sem kapnak!”- mondtam és dühösen kimentem a boltból. Hazafelé gondolkodtam és rájöttem, ez az eset a jéghegy csúcsa volt. Nem érdekelt, amikor először hallottam a tévében a hírt, de rájöttem, hogy tudat alatt a bűvkörébe vont és meghatározta cselekedeteimet.  Így történt, hogy körülbelül másfél hete áttértem a cukrozott kóláról az ásványvízre. Fogalmam sincs miért, de a szintén alacsony árkategóriájú Coola üdítő helyett vizet választottam, pedig még soha az életben nem adtam vízért pénzt. Kivéve persze a közüzemi számlán.

A másik árulkodó tény, hogy a múltkor a közeli áruház helyett a rákoskeresztúri piacra mentünk bevásárolni. Ezer éve nem voltam ilyen helyen és bevallom, élvezet volt sétálni a sorok között. Furcsa, bennfentesnek tűnő közösség tárult a szemem elé, ahol a vénasszonyok marketingcéllal népviseletbe öltöznek, autentikusabbá téve a magban váló barackot. Kedves látvány volt az is, hogy a paprikák a hipermarket zöldségpultjának a szórólapjával kibélelt ládákban várták a vevőket. Itt nincs osztrák, vagy szlovák import, a savanyúság vecsési, a paprika maglódi, az alma gyömrői, a sör kőbányai. Mindenből van választék, nem úgy, mint a hétvégi hiperben. Ott, ha a zsemle ép, akkor szendvics lesz belőle, ha törött, beáztatom vízbe fasírtnak. Vagy nem veszem meg. Arról nem is beszélve, hogy spórolunk is, hisz az árak némileg olcsóbbak, mint a boltban.

Tehát úgy tűnik, a kormány spórolási szándéka nem pont úgy csapódott le az istenadta népen, mint azt tervezték. Legalábbis én nem fogok többletbevételt generálni, az biztos. Megpróbálok lemondani az energiaitalról. Chipsből eddig sem ettem évi három zacskónál többet, a gyorséttermek kajáit viszont megkívánom néha. De ez belefér időnként. Így hála az aktuális ország vezetésnek egészségesebben fogok élni, mint valaha. Bár, ők nem így tervezték. Azt gondolták, nincs akkora akaraterőm, hogy nemet mondjak a zsírra. Tévedtek. Viszont az új énem sem annyira toleráns, hogy meglássa a szépet a megélhetési fitneszguru, Update Norbi és felesége, Android Réka polgárpukkasztóan antiszociális munkásságában, így a tegnapi Fókusz riport alatt ismét én szégyelltem magam a tévé előtt. Ennél szürreálisabb képsorokat Bunuelnél láttam utoljára, amikor a grófi kastélyban az estély vendégei a ház foglyaivá válnak, majd a nappaliban megjelenik egy medve és vígan lakmározik a pianínóból. Ehhez képest a Fókuszban Dj Bárány pizsamanadrágban nemzési pózt imitálva táncol a kastély kertjében, miközben Mága Zoltán hegedül, Réka neonszínű tréningruhában Baileyst iszik, Norbi egy szál bokszeralsóban, vállra tett kézzel odasasszézik a dj pulthoz és Báránnyal olyan táncmozdulatokat imitálnak, amire azóta is keresem a jelzőt. A cselekmény alatt egy rajongó kommentálja az eseményeket: „Brutál a has is (HASIS?), brutál a comb is, nem szégyen táncolni, nem szégyen mozogni, élvezd az életet!”

Nem tagadom, néha azért még meginognak friss elveim és engedek a bűn csábításának. Tudom kínos, de a múltkor ez odáig fajult, hogy elkészítettem életem első disznópörköltjét, mely szeánsz volt a zsírimádat oltárán. Talán védekező mechanizmus, de egyre gyakrabban gondolok szeretett gördeszkámra. Minden ősszel ez van, csak most hozzáadódnak ezek az ostoba megszorítások is, melyek teljesen kiforgatnak önmagamból. Nyáron amúgy se mennék a parkba a tizenéves gyerekek közé, majd’ 32 évesen, mert egyrészt megaláznának a tudásukkal, másrészt meg túlzás nélkül az apjuk lehetnék. Előtte is csak délelőtt jártam sportolni, míg a törzsközönség az iskolában volt. Bár, akkor meg a korai huszonéves anyukák néztek úgy rám, mint gyújtogató a vizes szalmára, tudniillik a park egy játszótér mellett van és a csemetéik úgy gondolják, hogy a lábbal hajtós kismotorjuk jobban gurul a negyedív közelében. Nyilván, vigyázok rájuk, csak zavaró kerülgetni őket. Meg aztán el sem tudják képzelni, miért gördeszkázik valaki az én koromban. Az ő férjeik fociznak, esetleg edzőterembe járnak, de a deszkázás sehogy sem fér a fejükbe. Ilyenkor mindig valami csodabogárnak érzem magam, ami bevallom, elég frusztráló. Pedig én pusztán a mozgás öröme miatt járok ki, hisz régen letettem a sportolói karrierről. Egyszerűen boldog vagyok, ha sikerül végigcsúsznom a korláton, vagy ha legalább fél lábbal ráérkezek egy flipre. Meg aztán feltett szándékom, hogy majdan ki akarok járni a fiammal is és megtanítani neki az alapokat. Többet úgysem tudok. Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyivel könnyebb lenne Kaliforniában élni, ahol a gördeszkázás szinte nemzeti sport. Ausztráliában, vagy Hawaii szigetén, ahol nem néznek hülyének, ha 32 évesen, ebéd után lemegyek az óceán partjára szörfözni. Ehhez képest itthon a jóember kipattogtatja a vajas popcornt, önt hozzá fél liter kólát és bekuckózik megnézni az Aranyeső Yuccában című spagetti westernt Bud Spencerrel a főszerepben. Tudom, a különbség meglehetősen idealisztikus és népmesei, mert az óceán partján sem eszik mindenki ananászt és hazánkban is vannak rengetegen, akik odafigyelnek az egészségükre kortól függetlenül.

Ennek ellenére úgy tűnik, a zsíros, szénhidrátos élelmiszerek támadását kivédtem. Figyelem a híreket, és ahogy hallom meg akarják emelni az alkoholok jövedéki adóját is. Ha emiatt drágább lesz a sör, azt már képtelen vagyok elfogadni! Kevés jobb dolog van egy korsó hideg, minőségi sörnél, ahol az utóbbi jelzőt kétszer is aláhúzom. Száz forint alatt nem lehet sört kapni! Óvakodj azoktól, melyeket valamely német, soha nem létező tartományról neveztek el, de az is árulkodó, ha a Beer márkanevet kapta. Szóval, ha többé ezt sem élvezhetem, akkor azt hiszem, búcsút mondok ennek a „sokkal jobb is lehetne” országnak. Hisz élhetnék olyan helyen is, ahol szégyenérzet nélkül lovagolhatnám a hullámokat és egy termék sem lesz csak azért drágább, mert egészségtelen.

 A repülőből még lenéznék és tudom, Douglas Adams regénye jutna az eszembe, amiben mielőtt a delfinek végleg elhagyják a Földet, a következő mondattal búcsúznak a buta emberiségtől: „Viszlát, és kösz a halakat!” Aztán jöhetnek a vogonok és elhordhatják az egész országot áfa kulcsostól, rögzített frank árfolyamostól, jövedéki adóstól, mert keresztezi a csillagközi autópálya útvonalát.

A törött tűsarok balladája

A rendőrség kiérkezésekor a fiatalember egy személygépkocsi szélvédőjén ült meztelenül. A rendőr kérésére a férfi leszállt az autóról, majd igazolta magát. Ezután a rendőrök mentőt hívtak, mert megállapítható volt, hogy nem beszámítható. Megkérték a gyanúsítottat, hogy vegye fel a ruháit, amiket az ELTE épülete mellett helyezett el. Ekkor találtak rá két pár női cipőre, valamint egy fekete női csizmára. A kérdésre, hogy a cipők kinek a tulajdonát képezik, azt válaszolta, hogy a Kálvin téren találta és magával hozta őket. A férfi elmondta, hogy gyengéi a női cipők, ezért vette fel a fehér színűt. Később azonban szorította, ezért levette és mezítláb mászott fel egy személykocsi motorháztetőjére.

(Mai Belváros-független újság, XI. évfolyam, 14. szám, 2011. július 17. ,13. oldal)

Hát, utólag belegondolva, fogalmam sincs, hogy oda minek másztam fel… Lehet, ez az egész kicsit durvára sikerült, de hát a francba is, én nem bulizhatok egyszer, úgy igazán? Amúgy sem voltam sehol a Petőfi Csarnok-béli akciós cipővásár óta, ahol ennyire jól éreztem magam, mint azon az estén. Annak meg már két éve. Emlékszem, akkor sikerült szereznem ezerötér’ egy 36-os baba kék, gyöngyház orrú sportcipőt. Első látásra beleszerettem, bár a mandulaszemű eladó nem értette, miért cibálom rá a 42-es lábamra a kis, női cipőt, de kifizettem, így azt csinálok vele amit akarok, nem? Mondjuk, alig bírtam benne elvonszolni magam  a buszmegállóig, de a gyönyör amit éreztem, feledtette az égető fájdalmat a nagylábam ujján.

Amúgy ráérsz?  Nekem nincs semmi dolgom, úgyhogy ha érdekel, elmesélem mi történt. Úgy tűnik, a következő pár évben nekem ez a gumiból készült szoba lesz az otthonom. Jó hely, csak ez a kabát, ami a szobához járt meglehetősen különös szabású. Hátul vannak rajta a gombok, az ujjai meg aránytalanul hosszúak és össze vannak kötve a hátamon. De a legnagyobb tragédia az, hogy nem viselhetek lábbelit, csak egy nyomorult fehér, pamut zokni takarja a lábam, pedig ha felvehetnék egy olyan igazi, régi kismamacipőt, amit az ápolónők hordanak…

Szóval, az egész még gyermekkoromban kezdődött. Talán hat éves lehettem. A szüleimmel laktam egy tipikus, szürke kőbányai panellakásban, ahol a legnagyobb esemény az volt, ha Tóth Jóska bácsi péntek esténként részegen hazabotorkált a Pöttyös Korsóból. Ilyenkor zengett az egész lakótelep a „Rámás csizmát visel a babám” című nótától, majd a veszekedéstől, mert Teri néni kiosztotta ám rendesen az öreget.

Unalmas, forró, nyári nap volt. A játszótéren ültem a hintában és bámultam bele a semmibe. Egyszer csak megláttam a másodikon lakó Fannit. Körülbelül 17 éves lehetett és mindig elvarázsolt a hosszú, szőke haja, ahogy megcsillan rajta a napsugár és ezernyi árnyalatban tükröződik a tincsein. Akkor azonban, ki tudja miért ösztönösen a lábára pillantottam. Egy vörös, tűsarkú cipőt viselt, melynek lakk fénye szinte hipnotizált. Fanni megállt a zebránál és a bal cipőjével megdörzsölte a jobb lábszárát. Jó ideig ebben a pózban maradt, bizonyára egy szúnyogcsípés lehetett, melynek viszketését próbálta enyhíteni. Megbénultam. Előtte soha nem éreztem még olyat. Ahogy faltam a látványát minden porcikámban éreztem azt a felszabadító és mámorító érzést, amit azóta is keresek minden egyes lábbeliben. Hiába. Megismételhetetlen pillanat volt, mely megpecsételte a további életem. Attól kezdve mániákusan vonzódtam a női cipőkhöz, így a boltban is automatikusan a rózsaszín kis lábbelikhez mentem, amit édesanyám meglehetős rosszallással fogadott. Végül mindig meg kellett elégednem valami csúnya kék, vagy fekete fiúcipővel.

Közben múltak az évek és a cipők iránti szenvedélyem egyre csak erősödött. Gondolom nem meglepő, hogy a pályaválasztásnál a cipész szakma mellett döntöttem, azonban két év után otthagytam, mert az elméleti tárgyak nagyon nem mentek. Mindig megbuktam, ellenben gyakorlati oktatást imádtam. A Suttogó Topán kft.-nek már a neve is lázba hozott. Mantraként ismételtem milliószor naponta, közben a kaptafát simogattam teljes odaadással. Feri bá’ a mesterem sejthetett valamit, ugyanis legtöbbször az üzlet előtti söprögetés volt a feladatom. Úgyhogy, most itt vagyok 23 évesen, szakma nélkül és ahogy hallom, már segélyt se fognak adni.

Amúgy a lányok soha nem érdekeltek. A fiúk sem. Totálisan hidegen hagy, ha egy csinos nő elmegy mellettem az utcán. Tudom, az átlagos srácok a szemét, az arcát, esetleg a melleit nézik meg először egy lánynak, én természetesen a cipőjét. Ha csinos lábbelit visel, maga a személy akkor is közömbös. Arról szoktam fantáziálni, hogy letépem róla és felveszem őket, majd megdörzsölöm  egyikkel a lábszáramat, mint akkor régen a kis Fanni… De gyáva vagyok és csak gondolatban cselekszem.

Különben egyszer volt már barátnőm. Szakmunkás másodikba jártam és ott jöttem össze Katival, aki dísznövény kertésznek tanult. Vagyis, én egyáltalán nem akartam ezt az egészet csak reggelente ugyanazzal a busszal jártunk suliba és valahogy észrevett… Meg apám se hagyott békén és mindig nyaggatott: „Na, melyik csaj tetszik a suliba?” Idővel meguntam és egy szombat este elhívtam a Flashbe kólázni.

Kati alacsony, kövér lány volt. Erősen szeplős arca kontrasztban volt hosszú, sötétbarna hajával, amit hátul befőttes gumival fogott össze. Állandóan rágózott, amitől megőrültem, annyira idegesített. Olcsó, kínai telitalpú szandált viselt, ami valószínű egy számmal kisebb lehetett, mert a pufók lábfeje mindig el volt lilulva, olykor a csatnál apró vérhólyagok keletkeztek. Én gusztustalannak találtam, ő divatosnak. Három hétig voltunk együtt. Emlékszem, akkoriban volt a szülinapja és úgy döntöttem, kérek neki egy számot az Ász Rádió kívánságműsorában. Komár Lacitól a Táncoló fekete lakkcipőket választottam. Imádom! Komárt rühellem, de ahogy ezt énekli, mindig libabőrös leszek. Miután lement a dal, Kati nekem állt, hogy miért kértem ilyen gagyi zenét, meg teljesen leégettem őt a világ előtt és amúgy is neki a Soho Party a kedvence. Elegem lett belőle. Elzavartam a francba. Az utóbbi időkben már erőltette, hogy fogjam meg a kezét és csókolózni is akart. Bele se tudtam gondolni! Így volt a legjobb mindkettőnknek.

Az, hogy most itt vagyok, e fertőtlenítő szagú, lerobbant pszichiátrián nagyrészt a nitrohígítónak köszönhető. Mit szépítsem, rákaptam. Miután szakítottam Katival, rájöttem, hogy utálom az életem. Utáltam, hogy senkinek sem beszélhetek az én gyönyörű kedveseimről a köves díszítésű szandálokról és bokacsizmákról. Utáltam, hogy akaratom ellenére meg kell felelnem a külvilág elvárásainak és barátnőt kell szereznem. Utáltam a szüleim állandó nyomását, hogy végre kezdjek valamit az életemmel. A mélyponton voltam. Néha bementem egy-egy cipőboltba, de mivel pénzem nem volt meglepni magam, így csak sóvárogva gyönyörködtem a csodás portékákban. Mohón simogattam, csókolgattam őket, míg a biztonsági őr ütve és rúgva ki nem dobott az üzletből.

Emlékszem egy hűvös, őszi este láttam először szipuzókat a Népkertben. Nem tudom már pontosan hogy, de odamentem hozzájuk és kértem. Először borzalmas volt, de kisvártatva olyan felszabadult érzés lett úrrá rajtam, amit gyermekkorom óta kerestem. Túlvilági tájakon lebegtem a csizma formájú felhők között és megint láttam a kis Fannit, pont úgy, mint akkor gyermekkoromban, a vörös tűsarkújában. Attól fogva az anyag a mindennapjaim része lett és egy idő után teljesen elveszítettem a kapcsolatot a realitással. Nem is érdekelt. A szemeim beesetté váltak, lefogytam, a maró hígító pedig szivacsosra szívta az agyam. Viszont végre boldog voltam!

Két adag között a másfél literes Bad Girl energiaitalt vedeltem és megdézsmáltam édesanyám Sanax készletét is. Ezekben az időkben nagyon keveset és csak tisztán jártam haza. Parkokban éltem az életem, így miután anyám észrevette a nyugtatója eltűnését, az első adandó alkalommal kérdőre vont. Innen egyenes út vezetett az elvonóra. Hála az orvosoknak, lejöttem a szerről, azonban a fetisizmusomon nem tudtak segíteni. Nem is akartam. Kimondhatatlanul vágytam rájuk. Csinos, magas sarkú cipőcskékre, de nem a boltban, hanem valódi, női lábakon. Döntöttem: bulizom egy nagyot!

Bocs, de látom, most jönnek az orvosok vizitre, úgyhogy vissza kell mennem a szobámba, de ha akarod, utána tovább mesélem a sztorit.

Happy green planet

„Üsd már le te szerencsétlen!”- kiáltott kedvesem, amikor sokadszorra sem sikerült likvidálni minap, a lámpa fényére a lakásba berepülő sáskát. A zöld jószág meglehetősen nagyra nőtt és érezve a veszélyt, feszülten röpködött az ablak körül. Küzdeni akart. Én, mint macsó férfi a felmosóval hadonásztam irányába, ő pedig, miután leszállt az ágy oldalára, ízelt lábait rázta felém vészjóslóan. Körülbelül negyven percig kóstolgattuk egymást egyre fogyó lelkesedéssel, majd kedvesemmel hidat építettünk díszpárnákból az ágy és az ablakpárkány között. Az ötvenedik perc környékén vendégünk végiggyalogolt a párnákon, majd eltűnt a semmibe. A szembe lakó szomszéd remélem nem látta ezt a bizarr performanszot, azonban ha mégis érdekesebbek voltunk, mint a Seherezádé és minket választott, akkor innen üzenem, hogy nincs különösebb mentális bajom és eszem ágában sem volt a másvilágra küldeni a zöld rémet. Miért tettem volna? Üssem le csak azért, mert nagyobb és szebb vagyok, mint ő? Egyszerűen zölden gondolkodom.

Emlékszem, a tanárok már kisiskolás koromtól kezdve próbálták belém sulykolni a környezetvédelem fontosságát, ennek ellenére sokáig teljesen hidegen hagyott. Én, a borsod megyei falu lakója mindig körül voltam véve kellő mennyiségű növénnyel és állattal, így az egészet ilyen urbanista hülyeségnek tartottam. Először akkor gondolkodtam el komolyabban a dolgon, amikor felröppentek az első hírek arról, hogy az ózonburkon lyuk keletkezett. Addig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Ez, a tévében látott katasztrófafilmekkel vegyülve sokkolóan hatott rám, de valódi fontosságát csak akkor érzékeltem, amikor kifeküdtem a nyúlketrec tetejére napozni. Ha már egyszer balatoni nyaralásra nem tellett a szüleimnek… Kiskamaszként még adtam a testkultúrára és igenis elengedhetetlen volt, hogy egészséges, napbarnított színem legyen. Leégtem. Nem csak a komikus fecskealsóm miatt, melynek látványára hangos kuncogással reagáltak az utcán sétáló lányok, amikor felbukkantam a kukorica kas mögül. Pedig próbáltam diszkréten megoldani rézbőrűvé válásomat. Az éltető nap, fél óra alatt rákvörösre festette az akkor még hamvas bababőrömet. Estére már nem tudtam lefeküdni a fájdalomtól, amit gondoskodó édesanyám próbált enyhíteni egy, a hűtőből frissen a hátamra kent, 20%-os zsírtartalmú, nagypoharas tejföllel. Ma már tudom, ezt nem lett volna szabad, hisz egyrészt a zsír eltömítette a bőröm pórusait, amitől megfulladt, másrészt aznap nem rakott krumpli lett vacsorára.

A következő pofont a természettől évekkel később kaptam, második otthonomban, Egerben, amikor a piros-kék hipermarket bejelentette, hogy többé nem adja ingyen a bevásárlószatyrokat. Rendszeresen oda jártunk élelmiszerért és mondhatom felszabadult érzés volt táskák helyett a párom kezét fogni és elsétálni az áruházba. Megvettük amit kell és csak hazafelé cipekedtünk a bolttól kapott szatyrokkal. Otthon kipakoltunk, majd a táskákat a kukába dobtuk, mint minden rendes állampolgár. A nagy bejelentés után viszont minden megváltozott. Az emberek értetlenül csóválták a fejüket a pénztárnál, felháborodott hangon szidták a globalizációt és a becsületes emberek kizsákmányolását emlegették. Bevallom, kicsit én is becsapva éreztem magam. Pedig mindössze annyi történt, hogy a táskák attól kezdve 5 forintba kerültek, az angol cég pedig már érzett a magyarokban akkora felelősség tudatot, hogy innentől kezdve majd elhozzák otthonról a gurulós cekkerüket és abba viszik haza a portékát. Ergo ezzel is kímélik a bolygót. Talán mondanom sem kell, nem így történt.

A piros madaras konkurencia egyébként még ma is ingyen adja a táskákat, viszont ha lehet, már nem kérem a pénztárnál. Ha pedig mégis kapok, megpróbálok valamiféle alternatív utóéletet kitalálni a szeretve utált szatyroknak. Szemetes-és porzsákként kiválóan hasznosíthatók, azonban végül így is a kukában kötnek ki. Ellenben már ráírják, hogy biológiai úton lebomlanak. Ez olcsó marketingfogásnak tűnhet, pedig nem az. Valóban lebomlanak, csak azt felejtik el megemlíteni, hogy ehhez kell vagy 300 év. Meg aztán egy hatalmas logó a táskán, amit átviszünk a városon, olcsó reklám a cégnek, hisz mindenki láthatja.

A kedvencem mégis a kora tavaszi idénynövény, a szatyorfa. Az élénk szellő felkapja a táskákat, majd feldíszíti velük a közeli, még levelek nélküli fát. Félelmetesen modern és egyben groteszk teremtésfa alakul ki, ahol jól megférnek egyazon ágon az egymással rivalizáló üzletek és nem utolsó sorban, ez egy indusztriális installáció is, mely legalább annyira természetes, mint művi. Valahogy így képzelem az ember és a természet szimbiózisát egy képzelt világban, ami a kölcsönös tiszteleten alapul. Jó lenne, ha teljesen átadhatnám magam ennek az érzetnek. Amíg csak lehet, a hullámokat lovagolnám egy szörfdeszkán az óceán teljes imádatában, és eszembe sem jutna a parton hagyni szakadt papucsomat, vagy a kiürült sörös dobozt. Majd kilencven éves koromban nyeljen el egy méretes hullám a deszkámmal együtt és vállak egyé a Földdel. Természetesen ez közvetlenül szex után történne, mert az olyan idilli, meg amúgy is, van olyan férfi, aki nem szex után akar meghalni? Csak az a lényeg, hogy ne harminc évvel az utolsó aktus után történjen.

Sokkal érdekesebb, hogy a fenti leírásaimból két tény követezik. Az átlagember mindaddig el fogja kapcsolni a tévében a környezetvédelemmel kapcsolatos műsorokat, amíg az adott probléma nem érinti a mindennapjait. Totálisan közömbös, amikor arról értesül, hogy Dél-Afrikában kipusztult a csíkos hátú, pattogó cincér. „Kit érdekel. Úgysincs pénzem oda menni. Csak a disznó meg a csirke ne pusztuljon ki. Azokat majd levágom én! Hahahaha!” Azonban a környezetszennyezés által megemelkedett hőmérséklet már sokkal inkább sérti az életét. Felvásárolja a környék összes ventillátorát és ezáltal jött divatba pár éve az ásványvíz is, melyet addig csak valami úri hóbortnak tekintett. „Minek adjak pénzt még külön flakonos vízér’, mikor jön a csapból is. Inkább sört iszok. Az csak 90 forint a Lidlibe.” Ma már tucatjával veszi az ásványvizet, megsokszorozva így a szemét mennyiségét, az viszont még most sem jut eszébe, hogy a csapból igyon egy pohárral. „Mer’ az ásványvíz egészségesebb, vagy mi.” Persze, ugyanaz a csapvíz flakonban, legalábbis gyanítom. Csak valaki 50 forintért vesz másfél litert a bevásárlóközpont által forgalmazott márkából, valaki pedig ad 500 forintot ugyanazért, mert a címkén az Evian szó olvasható. Víz-víz, semmi különbség.

A másik tény, hogy az átlagember nem hajlandó egy fillért sem áldozni a környezet jobbá tételéért. Klasszikus példaként a halogénizzókat szokták említeni. Ötször annyiba kerül, mint a hagyományos, viszont tízszer addig használják azok a kevesek, akik áldoznak rá. Ha egy termék 100 forintba kerül, a környezetbarát változata viszont 102-be és jobb minőségű is, vajon a kedves vásárló melyiket fogja választani? Az olcsóbbat. Egyetlen termékcsoport van, melynél megnézi, mennyire károsítja a természetet. Igen, a háztartási gépeknél, bár itt is az energiafelhasználás miatt. Spórolni akar. Tényleg: figyelted már, hogy egy sima sajtburger menü elfogyasztása során mennyi szemét keletkezik? Rengeteg.

Ezek után, a kedves olvasó joggal teheti fel a kérdést, hogy én, mint zöld gondolkodású mit teszek a bolygó jobbá tételéért? Nos, szelektíven gyűjtjük a hulladékot és az izzóinkat szinte teljesen lecseréltük energiatakarékosra. Szemetet soha nem dobok el, nem járok autóval, helyette a tömegközlekedést választom. Tudatosan spórolok a vízzel, a villannyal és a gázzal. Nyilván, ezek nagy része anyagi megfontolásból történik, azonban néha muszáj az olcsóbbat és károsabbat választani. Pár napja betértem egy Quiksilver márkaboltba. Mivel ez az egyik kedvenc márkám, néha  betérek és legeltetem a szemem. Megláttam egy pólót, melyre ennyi volt írva: Happy green planet. Beleszerettem. A póló teljesen környezetbarát anyagokból és technológiával készült, a megvásárlásával pedig bizonyos részben hozzájárulok valamely zöld szervezet működéséhez. Ára:11990 forint, körülbelül kétheti kosztpénzünk. Keserűen visszaraktam vállfástól együtt a többi ruhadarab közé, majd vászon bevásárlótáskáimmal lesétáltam a földszinten lévő hipermarketbe. Közben a fejemben valami zöld szakértő nyilatkozatából egy mondat zengett végtelenítve: „Alapvetően az emberek gondolkodását kell megváltoztatni. Alapvetően az emberek gondolkodását kell megváltoztatni. Alapvetően…”

Átlagember, átlag nyár

Mindig kiemelt érdeklődéssel figyelem, amikor a lottónyeremény túllépi a bűvös egymilliárdos határt. Ilyenkor könnyen kiszámítható módon, megnövekszik a fogadóirodák forgalma, vagy ahogy a Szerencsejáték rt. szóvivője szokta mondani:a nagy összegtől megjön az emberek játékos kedve. Ja, mint a csipkeharisnyától és a tangától. Ezekben a hetekben még a legpesszimistábbak is terveket szövögetnek, hogy mi lenne ha… Persze, tudják ők, hogy a lottóötösnek körülbelül akkora az esélye, mintha abban a pillanatban beléjük csapna a villám. Mérhetetlenül kevés, viszont nem lehetetlen.

Akik még soha az életben nem játszottak, mert sajnálják rá a pénzt és a bolondok adójának tartják az egész népbutítást, azok is osztják, költik gondolatban a milliókat: „Ház, kocsi a gyereknek, anyáméknak, utána megveszem a gyárat ahol eddig robotoltam, a rohadék főnökömet meg úgy kirúgom, ahogy ő akar engem.” Kész. Átlagemberek vagyunk. Nyilván, mindenki különleges, egyedi és meg nem ismételhető, de ha a lelkünkbe nézünk, be kell látnunk, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint a szomszédunk, a munkatársunk, vagy az, aki a buszon mellettünk áll. Maximum nem annyira büdösek. Én is egy vagyok a Földön élő tízmilliárd ember közül, hasonló vágyakkal, félelmekkel és hasonló pénzköltési vágyakkal, mint azt fentebb írtam. Lásd be, te is ilyen vagy, kedves olvasó. Ebben a blogban akár Michelin-csillagos éttermekről is írhatnék, tesztelhetnék jachtokat, esetleg bemutathatnám a leghíresebb lovaspóló klubokat. Érdekelne valakit? Nem hiszem. Átlagembertől átlagembernek. Ennyit adhatok. Hisz ki ne akarna szép, erős, gazdag és okos lenni? Ha ebből legalább két tulajdonságot birtokolhatnék, már sokkal előrébb lennék. Mondjuk, soha nem is lottóztam, vagyis egyszer megálmodtam a nyerő számokat. Gondoltam, ezt a hendikepet nem hagyhatom ki, így reggel az első utam a lottózóba vezetett. Két számra emlékeztem biztosan, melyeket ki is húztak, a maradék három szám miatt azóta is tépem a hajam, valahányszor eszembe jut az eset. Nyereményem: 931 forint. „Most látom csak, milyen nehéz tisztességes ügyön meggazdagodni.” A kedvenc filmjeink is ugyanazok.

A ház és a kocsi mellett az emberek általában megemlítik még egy kívánságukat, ha az óhajtott másfélmilliárd sorsáról faggatjuk őket. Ez az utazás. Be akarják járni a világot, mert kíváncsiak rá, vajon külföldön is a lakáskölcsön törlesztése miatt dolgoznak-e az emberek, illetve szeretné, ha végre egy kicsit őt is kiszolgálnák. „Egy hét Amerikába’ csak háromszázezer. Elviszem az asszonyt úgyse voltunk sehol a nászutunk óta. Akkor is csak egy hétvégére futotta Bogláron, hiába mondtam anyósomnak, hogy ne turmixgépet vegyen.” A szomorú valóság az, hogy az átlagember élete során egyszer jut el külföldre. Igen, a nászútján. A menyecsketánc közben a gáláns szülők bedobnak a zsíros fazékba egy hetet Görögbe’ vagy Horvátba’. Bár apám 56 éves és még soha nem látott élőben tengert, én 31 vagyok és szintén csak a tévéből ismerem a nagy kékséget. Mire pedig a gyermekem megszületik és felnő, talán már nem is lesz tenger. Bár, egyes kutatók szerint az Északi-és a Déli-sark olvadása következtében előbb-utóbb minden ma ismert szárazföldet víz fog borítani, úgyhogy már nem is lesz nagy szám az egy hét Adria. De akkor mit fogok bedobni majdan a zsíros fazékba? A motorcsónak kulcsát?

Tudom, mindenki megérdemelne legalább egy hetet a világ valamely tengerpartján, ahol némileg kipihenhetné, vagy legalább kicsit megfeledkezhetne a mindennapok gyötrelméről és feltöltődhetne a következő 12 hónapra. De legyünk őszinték, ennek a kivitelezése lehetetlen. Feladjuk a csekkeket, élelmiszert vásárolunk és néha áldozni kell egy-egy ruhadarabra is. A fennmaradó összegből támogathatjuk a kultúrát, sporteseményeket látogathatunk és utazhatunk. Persze. Bérletre sem elég. Így ebben a helyzetben az „Egy nap a János-hegyen” kifejezetten fényűző programnak tűnik.

Biztos vagyok benne, mindenki tudja, milyen vakációra vágyik. Az én képzeletemben sablonos slágerek videoklipjei jelennek meg menő sportkocsival, amit a valóságban esetleg a Körúton láthatok, amit mindig valami szépfiú vezet. Mellette ül a műanyag barátnője, aki teljesen olyan, mint az említett klipek statisztái. Nem bikiniben van. Ennyi a különbség. Ezen kívül pálmafák, tenger, buli és felszabadult gondtalanság. Ugye mekkora közhelyek? Mégis erre vágyunk… Ha már nagyon erős bennem a vágy, felmegyek a Youtubera és megnézem azokat a videókat, melyek ezt az idillt szimbolizálják. Egynyári bandák egynyári slágerei, melyekre normális esetben soha nem kattintanék rá. Bár, ez a tevékenység elég keserű is, mert a kamaszkoromat idézi, amikor még elhittem, hogy ez akár velem is megtörténhet. Egy forró flört a legszebb lánnyal a tengerparton. Koktélt iszogatunk, mezítláb sétálunk a homokban, majd együtt nézzük, ahogy a nap lenyugszik a tenger alá. Aranyló sugarai megvilágítják az arcunkat, miközben ajkaink összeforrnak. Brrrrr! Felnőttem.

Egy ilyen videó megosztós kalandozás során akadtam rá az R-GO: Tiszta erőből nyár című dalára. Utóbb láttam, hogy az egyik utazási iroda pont ezt a címet választotta idei szlogenévé. Ha nem óhajtanám annyira ezt a szirupos vakációérzést, soha az életben nem nyitottam volna meg ezt a videót, hisz „szikoja jobi” hangjával a világból ki lehetne űzni. Mégis, azon a reggelen elhittem, hogy ott vagyok a kilencvenes évek elejének egyik felkapott tengerpartján, ahová a szponzor elrepítette az együttest. Körülöttem egyrészes fürdőruhában napoznak a lányok és traktorkerék méretű gumilabdával játszanak a gyerekek. Mindenki elégedett, „jobika” meg csak búgja ernyedt hangon: „Tiszta erőből nyár, ó nyár, igazi boldog nyár, Mikor minden ér, tanúm csak fenn az ég, S minden belefér”. Mondtam, kicsit keserű ez nekem, mert eszembe juttatja a régi időket, ami egyébként meg sem történt. Kamasz koromban örültem, ha néha eljutottam valamelyik közeli város strandjára. Tengerpartos kirándulást csak a Família kft.-ben láttam. Csodálattal néztem, hogyan nyaral egy igazi, modern család a rendszerváltás utáni zavaros években. Könnyen bele tudtam magam élni. Ma pedig mit nem adnék érte, ha visszapörgethetném az időt és átélhetném újra azokat a nyarakat a régi barátaimmal, az első szerelmeimmel és egy kisebb ózonlyukkal.

Minden probléma ellenére a nyár itt van. A gyerekeknek hamarosan kiadják a szünetet és a munkahelyeken is szabadságra küldik az embereket. Mit lehet tenni? Kimossuk a szőnyegeket és leszedjük, majd kímélő programra berakjuk a függönyöket is melyekkel nem foglalkoztunk egész évben. Nagytakarítás. Amúgy meg nem kell fűteni és a közeli bevásárlóközpontban van jégkrém száz forint alatt. Panaszkodjunk? Minek. Örüljünk, hogy nincs járvány és háború. Csak egy kérdés marad: elég ennyi a boldogsághoz?

Rekviem a szépségért

Tavasz volt. A kis szoba félhomályában a lány a tükör előtt állt és tűnődött. Körülötte ruhadarabok hevertek holtan a szőnyegen, melyek menesztetté váltak miután kibújt belőlük. Kis farmer sortban és szűk pólóban pózolt, mely láttatni engedte lábait és tökéletes testét. Bal kezével a hosszú haját hol felfogta, hol kiengedte. Jobb kezében a telefonja volt, amivel folyamatosan fényképezte magát. Valamennyi elkészült fotót megnézte a kijelzőn, majd dühösen kitörölte őket. Majd letépte magáról a ruhát, eldobta és zokogni kezdett. A sírástól megfolyt sminkkel nézett magával farkasszemet és könnytől elhaló hangon mondta ki az ítéletet: „Csúnya vagyok.”

A tükör, ha tehette volna hangos nevetéssel reagál e kijelentésre, hisz semmi oka sem volt kételkednie önmagában. A barátnői irigykedtek kifogástalan alakjára a férfiak között pedig kellemes pánik alakult ki, valahányszor elment előttük. Csajos kávézások alkalmával általában előkerült az a sztori, amikor pár éve a strandon az úszómester beleesett a medencébe, mert nem tudta levenni a fenekéről a tekintetét. A lány ilyenkor zavartan mosolygott. Ő csak a saját szemének hitt és a látvány egyértelmű volt, valahányszor szembesült a valósággal. Szabadideje jelentős részét ruhapróbával és pózolással töltötte, főleg tavasszal, amikor a télikabátot lazább viselet váltotta fel. „Csúnya, csúnya, csúnya!” –szólt a konklúzió minden divatbemutató végén.

            Az idők során paranoiája áthatotta egész szellemiségét, a másik nemet pedig teljesen távol tartotta magától. Ha a ritka, hétvégi bulik alkalmával odalépett hozzá egy-egy bátor udvarló, tapintatlan megjegyzésekkel és önmarcangoló stílusával leszerelte őket. „Én úgysem kellek senkinek.” –állapította meg legyintve ismerőseinek, valahányszor intim témák felé terelték a beszélgetést. Hazudott a világnak és önmagának is. Senki sem emlékezett már rá, mikor, vagy mi hatására alakult ki benne e komplexus, de emberemlékezet óta senki nem látta kézen fogva andalogni a parkban. Barátai csak úgy emlegették: a lány, akinek nincs önbizalma.

Lelki fogyatékossága ellenére volt egy titkos vágya: modell akart lenni. Ha lehunyta a szemét gyakran látta magát a kifutón, ahogy a legnagyobb divattervezők kreációiban lejt végig a kifutón és mindenki a szépségét ünnepli. Ezt a legbensőségesebb barátnőivel is szégyellte megosztani, ahhoz pedig túlságosan félénk volt, hogy elmenjen egy modellstúdióba. Ábrándokkal kevert utálattal nézte a tévében a manökenekről szóló tudósításokat, melyek csak erősítették önnön hitetlenségét. „Gondolkodj már! Kövér vagy és sápadt, a melleid pedig kicsik.” –keserítette el magát minden alkalommal. Önbecsülésén úgy próbált javítani, hogy rendszeresen lejárt a közeli szoláriumba és fontolgatott egy mellnagyobbító műtétet is. Bár, az objektív szemlélő ezt nem értette, hisz mint fentebb írtam, a lányt eszményi alakkal és gyönyörű domborulatokkal áldotta meg a sors. Aki nem ismerte, joggal gondolhatta, hogy világ életében modellként kereste a kenyerét.

Szerda délután pillantotta meg az egyik női magazinban azt a hirdetést, amely megváltoztatta az életét. „A Forever Beauty modellügynökség fiatal lányokat keres 16-30 éves korig neves divatmárkák új kollekcióinak bemutatására. Kezdők jelentkezését is várjuk!” A lány sok ilyet látott már. Kicsit beleélte magát, majd eldobta az újságot. Ez a felhívás azonban valamiért nem hagyta nyugodni. Naponta százszor is megnézte a rövid hirdetést és szinte hipnotizálta az illusztrációként odarakott modell tekintete. Két napig tépelődött, emésztette magát, míg végül döntött: „Elmegyek.” A megmérettetés előtt már egyáltalán nem tudott aludni. Ideges volt. Egyfolytában arra gondolt, mit fog felvenni. Az éjszaka közepén kombinációk tucatjait öltötte magára és dobta a padlóra. Hajnal volt, amikor végül a jól bevált szűk farmere és egy magához képest merész, mély dekoltázsú póló mellett döntött. Gondosan ügyelt a sminkjére is, különösen a szeme alatt, hisz az álmatlan éj erősen rányomta a bélyegét. Nagyokat ásítva indult el a város másik végén lévő stúdióba.

A céltól pár saroknyira, egy piros lámpánál pont kapóra jött az utca másik oldalán lévő kirakat. A rávetődő napsugarakat kihasználva nézte magát benne. Megigazította a haját és kipattintott még egy gombot a pólóján. „Csúnya!” –mondta keserűen és ösztönösen lelépett az úttestre. Az arra hajtó Wagon R sofőrje gyönyörködve falta tekintetével a lány pózolását. Fékezett, de már késő volt. Hatalmas csattanás. A következő pillanatban a lány már a földön feküdt eszméletlenül.

Közben vihar készülődött. A feltámadó szél a nyitott ablakon át beosont a lány szobájába, feldöntötte a tükröt, mely apró darabokra hullott. Tavasz volt.

Pattanásos reklámzavarok

Emlékszem, ugyanolyan gyönyörű tavaszi nap volt, mint most. Az erejét újból élvező napsugár beszökött a prügyi Móricz Zsigmond Általános Iskola egyik eldugott termébe és izgatta a 7. B osztály egyébként sem tanulásra fogékony érzékeit. A kamaszkornak köszönhetően a testünk már felrobbant, a hormonjaink őrjöngtek és feszengve az ajtót bámultuk. A kissé kopott, fehér ajtón a biológia tanárnőnek kellett volna bejönnie, aki valamiért nem akarta elkezdeni a tanítást. A ritka, kitüntető várakozás azért előzte meg ezt az órát, mert tudtuk, ez most sokkal érdekesebb lesz, mint máskor. Elpirulva röhögtünk és löktük az idióta poénokat valahányszor a 129.oldalra lapoztunk a könyvben és jó előre vártuk az alkalmat, amikor ehhez a témához érünk. Az ember szaporító szervrendszere és nemi élete című tananyag volt ezen az oldalon fekete-fehér, érzékinek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ábrákkal. Ezt kellett volna ezen az órán vennünk, bár nem tudtuk, mi újat hallhatunk még ebben a témában. Azt gondoltuk, hogy 13-14 évesen mindenen túl vagyunk, már ha a Bravo újság Szex, szerelem, gyengédség rovatát és a Pro 7 szombat éjszakai erotikus magazinműsorát annak lehet nevezni. A tanárnő azonban nem akart megérkezni. Suttogva és félénken beszélgettünk, néhányan rövid sorokat írtak a kockás füzetből kitépett lapra, melyből galacsint gyúrtak és odadobták az ellenkező nemű kiszemeltnek. Ilyen gesztusokkal ismerkedtünk a szerelem nemes, mindent felülíró érzésével és Időnként, kissé idegesen az órára néztünk és számoltuk vissza a perceket. „Most nem lehet lyukas óra!”- gondoltuk, majd a huszadik percben belépett a napközis nevelőtanár, aki már akkor zavarban volt, amikor meglátott minket. „A tanárnőnek halaszthatatlan dolga volt, ezért ma nem tudott bejönni.”- mondta, ami furcsa volt, hisz egyértelműen őt láttam az udvaron a tízórai szünetben. A tanár úr rákvörös fejjel, összefüggéstelenül kezdett motyogni valamit a virágokról, a méhecskékről majd arról, hogy a nőknek és a férfiaknak különböző a testfelépítésük. Az előadás végén bizonytalanul méregetett minket, aztán utasítást adott: „Az első hangosan kezdje olvasni, három mondat után a padtársa folytatja.” Mire elolvastuk, megszólalt az óra végét jelző, üdítő csengő. A tanár szívéről mintha mázsás ólomsúly hullott volna le, melyet halk sóhajjal nyugtázott. Miután kiment a teremből, mi, a 7. B csak ültünk némán a padban és semmit sem értettünk. Becsapva éreztük magunkat. Mi nem olvasni akartunk! Minket nem érdekelnek sem a fák, sem a méhecskék! Hallani akartuk ezt az egész szex dolgot egy szakértőtől, hisz mint biológia tanár, nyilvánvalóan az volt. A 7. B felvilágosítatlan maradt…

A körülbelül húsz évvel ezelőtti történet azért jutott eszembe, mert a napokban olvastam egy közelmúltbeli konferencia anyagát, ahol azzal foglalkoztak, hogy a marketingesek és úgy általában a reklámszakma mennyire nem értenek a tizenévesek nyelvén. A fenti sztorinak ugyan semmi köze nincs a reklámokhoz, mégis jó példája a meg nem értettségnek és annak, hogy az úgynevezett felnőttek azt gondolják, attól, hogy valaki fiatal, hülye is. Pedig ez egyáltalán nem így van, csak éppen nem tudják úgy megszólítani a célközönséget, hogy azok meg is értsék. Azt gondolják, ha kitalálnak valami kis bugyuta, ámde kedves figurát a portékához és azt eleget mutogatják, akkor a tinédzser azt fogja levenni a polcról. Nagy tévedés.

A kreatívok már ott elbukják, hogy a televíziós hirdetést választják. A mai tizenévesek zöme a neten él és a tévét lejárt kommunikációs eszköznek tartják, mert ott azt kell nézni, amit adnak. Nincs meg a választás lehetősége, legalábbis csak korlátozottan. A tévéreklámot kifejezetten utálják. Mint mindenki. Másrészt a marketingesek nem tudják, kik azok a példaképszerű figurák, akikre a kamaszok felnéznek és a szerepeltetésük bevételvonzó lehet. Ott van például a Fanta hirdetése. Egy olyan dallal próbálják eladni az üdítőt, aminek a feldolgozása is annyi idős, mint potenciális vásárlók. Nem tűnt fel senkinek, hogy a Run DMC nem ennek a generációnak az ideálja? Bár a tinik nem tehetnek arról, hogy a kreatívnak fogalma sincs, kik az ideáljaik. Hol van Sp, Justin Bieber és Lady Gaga? Aki ugyan tini bálványként kezdte a karrierjét, mára azonban túlhaladta ezt, mert az új produkcióival a húszas, vagy még inkább a harmincas korosztály felé fordult. Ezen kívül soha nem értettem, mi az a külsődleges kapcsolódási pont, ami alapján azonosulni tudnának vele. Ugyanis az ifjú rajongó általában mindig az adott sztár, illetve zenei stílus külsőségeit veszi át. Hasonlóan vágatja le a haját, vagy megpróbál úgy öltözködni. A Ladynek viszont annyira különbözik minden egyes performansza, hogy lehetetlen utánozni és a luxusmárkák extrémebb darabjaival sem túl jól van felszerelve az átlag tizenéves ruhatára. Ehhez képest az emo sima ügy. Megvan a kötelező haj és textil, hozzá kb. 40 deka testékszer azt kész. Ahogy látom, követik is rendesen, bár én azt hittem már régen kiment a divatból. Egyetlen baj van csak az emoval: a külsőségek mögött nincs meg a kulturális háttér. Vagy tudsz mondani egy emo együttest?

Némileg ugyan eltértem a témától, de ha már a külsőségeknél tartok, meg kell említenem a Kinder tejszelet reklámját is. Az érdekes fiú tapsol egyet és a sezlonyt szétcsapja a levegőből érkező hűtőszekrény. Ostoba ötlet, ostoba hősökkel, ami ettől akár jó is lehetne. Viszont a tinédzser ezzel az élethelyzettel nem tud azonosulni. Kinőtt már abból, hogy tapssal kérje a csokit, ellenben az irodai munkához még gyerek. Ám nem is biztos, hogy e reklám alapján megjön a kedve hozzá, hisz ki akar hasonlítani hermafrodita ruhákba bújt irodistákra, akik egysejtűeket meghazudtoló módon kommunikálnak egymással.

Végül felidéznék egy kellemes kivételt is, ami a Djuice első látásra teljesen kaotikus és elmebeteg hirdetése. Igaz, itt az általuk meghatározott felső korhatár a 26. életév, de azt hiszem, ez a spot is beletartozik a tárgykörbe. A lány elejt valamit az úttesten és egy száguldó zongora kis híján elcsapja, melyet egy dühös mobiltelefon kormányoz. Majd a kisfilm végén, amikor a konkrét terméket mutatják kiscicák és nyalókák hullnak fraktálszerűen az égből. Az előző két példához hasonlóan ez is nélkülöz minden realitást és a tini ezzel sem tud azonosulni, mégis azt gondolom, hogy pont a helyzet képtelenségétől válik szimpatikussá.

Közhelyszerű igazság, hogy a tizenéves nem egy nagy gyerek, hanem egy kis felnőtt. Próbál komolyan viselkedni, azonban a lelke még játékos és szerencsére kevés fogalma van a valódi világról. Ezt segíthetünk megismerni, de csak akkor, ha partnerként tekintünk rá és próbáljuk megérteni. Így sokkal könnyebb lesz a számukra is értékelhető reklámok készítése, amit vásárlással hálálnak meg. Ilyen egyszerű. Ellenkező esetben a pattanásokkal együtt elmúlik a hirdető is, mely csak egy rossz emlék marad, mint a 7. B felvilágosítása.

Húsgolyó celebbel

A minap láttam az Ikeában Kasza Tibit. Felismertem, bár a munkásságának a legcsekélyebb mértékben sem vagyok rajongója. Mégis örültem neki, ugyanis általában elmegyek az ismert személyiségek mellett botrányosan rossz arc- és névmemóriám miatt. Bár, abban a pillanatban jobban izgatta a fantáziámat a 200 forintos húsgolyó illata és az, hogy átverekedjem magam a rengeteg emberen, akik zsíros tálcákkal taszigálták egymást a pult előtt. Majd a svéd gasztronómiával ismerkedve megint eszembe jutott a Crystal fajdkakasa és a közszereplői státusz súlya.

Szívesen készítenék itt az étteremben egy közvélemény kutatást, miszerint soroljanak fel mai csillagokat. Valószínűleg sokan vakarnák a fejüket a félreérthetően feltett kérdésre, és a dobogósok talán az esthajnal, az ötágú és a Göncöl szekér lennének. Belátom, kissé ódivatú jelző a „csillag”, helyette a „celeb” idióta műszót használják. Ha így tettem volna fel a kérdést, vélhetőleg ugyanazt a négy-öt nevet hallottam volna kórusban. Igen azokat, akikre te is gondolsz, kedves olvasó. Azt hiszem, ez nem véletlen. Ezekre az emberekre asszociál mindenki, ha a celeb szót hallja, és titokban a legtöbben cserélnének velük, még akkor is, ha a jelző némiképp degradáló. Lelki szemeinkben megjelenik a szép ruhákba öltöztetett, drága italt szürcsölő, csillogó estélyeken pózoló figura és az átlagember hőzöng: miből telik neki ezekre? Egész nap robotolok, hogy eltartsam a családom és be tudjam fizetni a csekkeket, ezeknek meg annyi a dolguk, hogy mutogassák magukat a tévébe! Jogos a felháborodás? Talán ő nem tudja, de ha este a mindennapi munka után ráhuppan kedvenc kanapéjára és nyomogatni kezdi a távirányítót, akkor ezáltal celebeket éltethet, vagy taszíthat le trónjukról. Elég, ha meglátja egyik favoritját valamelyik magazinműsorban, a hipnózis elkezdődik. Teljesen mindegy, hogy válogatott szitkokkal illeti és leköpi a tehetetlen készüléket, vagy átszellemülten mered a képernyőre, az biztos, hogy a kéz megmerevedik. Nem kapcsol el, pedig rühelli a beképzelt pofáját! Ez a gesztus nézettséget generál, amiből pénz születik. A pénz egy részét tiszteletdíjként a celeb számlájára utalják, jó egészséget kívánva, hogy még sokszor megörvendeztesse a nyájas nézőket. Felesleges idézném az internetes fórumok alapmondatát: ha nem tetszik, ne nézd! Hiábavaló szócséplés. Transzban vagyunk. Vagy irigykedünk?

Az elmélkedés közben szorgalmasan tunkolom a húsgombócokat a műanyag pörköltalapba, melynek halványbarna színe zavarba ejt. A nagy LCD képernyőn egy Palya Bea koncert megy hang nélkül, talán a fényforrás miatt. Bea nem celeb, bár közszereplő. Ő az úgynevezett „szomszéd lány”, aki felmegy a színpadra és énekel. Nem ismerném fel, ha elmenne mellettem az utcán. Tehetséges átlagember. A másik típus a megközelíthetetlen, istenségnek tetsző ideál, akiből véleményem szerint nem sok van hazánkban. Sőt, talán nincs is. Vagy itthon vetekedhet valaki Madonna, Lady Gaga, esetleg Brad Pitt népszerűségével? Akikről én beszélek, az a két kategória közötti átmenet. Azokban a plázákban vásárolnak, mint mi, ugyanott veszik a sajtburgert és azon a kúton tankolnak, ahol mi. A különbség kettőnk között, hogy ők esetenként feltűnnek valamelyik kereskedelmi tévé műsorában, mi pedig nem. Mással foglalkozunk.

Többször gondolkodtam már azon, hogyan élik meg ezek az emberek, ha nem ismerik fel őket. Ha autogramot adnak valakinek, az őket igazolja, de mi van akkor, ha nem súgnak össze mögötte, vagy ha ránéznek és a sztár nem látja az egyszerű civilen a rácsodálkozást. Nyilatkozataikban azt hangoztatják, hogy szeretnék, ha megmaradna a privát szférájuk és nyugodtan sétálhatnának az utcán. Én mégis azt hiszem, hogy kifejezetten károsan hat az egójukra, ha senki sem állítja meg valami mondvacsinált indokkal a bálványt. Belőlünk élnek és ezt a népszerűséget váltják pénzre. Azonban ha nincs meg a visszacsatolás, akkor elakad a rendszer.

Azon kívül úgy gondolom, hogy mi, átlagemberek véleményt formálhatunk a közszereplőkkel kapcsolatban. Ez sokszor rosszul érinti a célszemélyt, hisz a kritika általában negatív. Védekezhet azzal, hogy ő nem olyan, ahogyan mi a tévéből ismerjük. Ez nekünk mindegy. Azáltal, hogy szerepel, vállalja azt, hogy közbeszéd tárgya lesz. Ilyen egyszerű. Ezen kívül az is érdekes kérdés, hogy Svédországban termesztenek-e áfonyát, ugyanis szószként ebből készült lekvár van tálalva a gombócokhoz. Gyanítom nem, bár rajtam kívül ez senkit sem izgat, hanem álnok módon ételhordókba kaparják az akciós finomságot, mert a pultnál elvitelre nem adnak. Bár, szerintem ebből egy nap bőven elég egy adag is.

A celebekre visszatérve, sokszor tesznek olyan nyilatkozatokat is, mely szerint a riporterek, az újságírók és az egész média zaklatja őket, így szintén nem tudnak nyugodtan élni. Ez hazugság. Alig várják, hogy valaki felhívja őket, hisz sokan vannak. Túl sokan. A főzőműsorban a krumplipürét rántott hússal bárki el tudja készíteni és lássuk be nekünk is mindegy, hogy a politikus, vagy a pornósztár teszi ezt. Bármelyik félisten vállalhatná a patiszontermesztők díjátadóján a konferanszié szerepét, vagy képes lenne elmés dolgokat mondani arról a felvetésről, miszerint a vörös bundájú aranyhörcsögök ügyesebbek, mint a fekete bundájúak. A celebnek viszont egyáltalán nem mindegy kit hívnak egy-egy haknira. Ha nem szerepel eleget, kiesik a köztudatból és mehet vissza az esztergapadra, a varrógép mellé, esetleg élheti a munkanélküliek súlytalan életét. A Való világban sem a fődíj a valódi inspiráció, hanem a celeb státusz megszerzése. Minden átküzdött hét után tíz- vagy százezrekkel nő a játékos árfolyama, hisz minden szerepléssel mélyebben beépül a tudatunkba, ezáltal erősítve a pozícióját. Tehát minél később esik ki, annál több pénzt kereshet, ha nem válogat és tartja magát az „addig üsd még meleg” elvhez.

Besötétedett. Kasza Tibi valószínűleg már régen otthon van az étteremben pedig teljesen kicserélődött az éhes közönség. Mindenki tányérján ott sorakoznak a húsgolyók, melyeket gyorsan megesznek, hisz menni kell, mert lassan kezdődik a Fókusz és a Barátok közt. Addig haza kell érni. Panem et circenses. -mondták egykor a rómaiak és valóban, az embereknek ma sem kell más csak kenyér és cirkusz. A többit majd megoldják…

Hitterítő

2011. A legtöbb sci-fiben ekkorra rég leigázták a Földet az idegen lények, vagy önmagunk tettük szeretett sárgolyónkat lakhatatlanná. Leggyakrabban nukleáris katasztrófa taszítja a civilizációt az összeomlásba, de legalábbis elenyésző esetben vezet az apokalipszishez a technológia. Az ezredforduló környékén volt néhány felejthető próbálkozás Y2K címszó alatt, melyeket már akkor is kétkedve figyeltem. Egyszerűen túl realista és gyanakvó vagyok az effajta összeesküvés elméletek komolyan vételéhez. Az ufókat még elhittem, de valószínűleg csak azért, mert körülbelül 12 éves lehettem és az X-akták hihetően tolmácsolta a „közöttünk vannak” üzenetet. Rekordszámú csészealjjal találkoztak akkoriban az éjszakai horgászok, a kamionosok és a hulló csillagot kereső szerelmespárok. Az Ufó Magazin szárnyalt. Egyszer a kezembe akadt egy interjú a sorozat alkotójával, aki elmondta, hogy a legtöbb sztorit csak kitalálja, vagy a bulvárlapok „kis színes” rovatából lopja. Egy világ dőlt össze bennem. Ma már azt gondolom, ha léteznének is, egészen biztos, hogy nem égetnék magukat ilyen bandával, mint az emberek, mert még a baráti üzenetüket is félreértenénk.

Szinte minden héten felröppen a hír, miszerint a Föld hónapokon belül összeütközik egy meteorittal, aszteroidával, kisbolygóval, vagy ilyesmivel, amiből természetesen mi jövünk ki rosszul. Általában Amerika, vagy annak részei szoktak megsemmisülni, de az is gyakori, hogy valamelyik tengerbe, vagy óceánba csapódik és elönti a közelben lévő kontinenst a víz. Az viszont megnyugtató, hogy Európát általában megkímélik a baljós becsapódásoktól. Ahogy látom, Nostradamusnak mostanában nincs divatja, bár amikor sokadik reneszánszukat élték belemagyarázott jóslatai, én akkor is szkeptikus maradtam. Mondjuk, arra kíváncsi lennék mikorra saccolta a III. világháborút. Bár, ez elég közhelyes, izgalmasabb lenne a negyedik, vagy az ötödik.  Az szinte biztos, hogy nem mi, európaiak fogjuk kezdeni. Szokás emlegetni az arabokat és a kínaiakat, de akkorra megerősödhet valamelyik afrikai törzs is. Nem lehet tudni. SENKI SEM TUDHATJA!

Értem én, hogy az emberek hinni akarnak valami megmagyarázhatatlanban, valami emberfelettiben, amibe kapaszkodhatnak és segítséget várhatnak tőle. Ilyen alapon jelenik meg a napilapokban a horoszkóp és alternatív válfajai, a kulturális, a csajos/pasis, vagy a kisállatos jövendőmondó rovat. A Facebookon a szerencsesüti, a napi bölcsesség és az ezekhez hasonló alkalmazások is ugyanebbe a kategóriába tartoznak. Őszintén, komolyan veszi ezeket valaki? A közösségi felületek egyébként is az efféle ostobaságok melegágyai. Van olyan internetező, aki még nem kapott egy olyan e-mailt sem, amelyiknek az volt a vége, hogy „küldd el tíz embernek és óriási szerencse fog érni”? Szerintem nincs. Egyrészt öröm egy ilyen üzenetet megnyitni, hisz valaki gondol ránk és akar adni nekünk is az ő szerencséjéből, másrészt, ha az aktus racionális oldalát nézem, rá kell jönnöm, hogy színtiszta baromság. Ja, és tennivaló sincs már vele. Tízből kilenc ember megnyitás nélkül dobja a kukába, azonban az az egy, aki mégis továbbküldi, csak másolja, beilleszti és elküldi a tíz áldozatnak. Névvel és e-mail címmel. Hol van már a lurdi Szűz Mária kézzel írott levele, amit egykor a valódi, kapura erősített, fémből hegesztett postaládánkban találtam, borítékban, feladó nélkül. Ha szerencsét akartam, le kellett másolnom húsz példányban és titokban elküldeni azoknak, akiknek jót akarok. Az munka volt! Fénymásolót nem lehetett használni, mert akkor elvész a szerencse. Édesanyám üdvözölte az ötletet, ugyanis ezáltal komoly motivációt kaptam, hogy javuljon a botrányos kézírásom. Talán mondanom sem kell, a második példánynál feladtam, mert ez a levél sokkal hosszabb volt, mint az átlag tollbamondások, amiket a suliban akkoriban diktáltak nekünk. Azonkívül ott motoszkált bennem a kisördög, mert nem értettem milyen mechanizmusok által fogom én megkapni az áhított kemping biciklit, ha ezt az általam írt levelet bedobom a Vilma néni postaládájába. Mert ő nem vesz nekem, az biztos.

Ezek után talán furcsán fog hatni, kedves olvasó, de a kereskedelmi alapon működő hittel semmi bajom nincs. A napokban elküldték az egyik, már megszűnt tévécsatorna hírhedt kuruzslójának, bocsánat távgyógyítójának egy csodálatos audienciáját. Gerincműtétet végzett telefonon, percenként 315 forint per áfáért. Gerincműtétet! Bár, amit én a monitoron láttam, az a mákos bejgli készítése című pantomim előadás volt, ami egyértelműen a komikum kategóriájába tartozik. Ezenkívül meggyógyította egy nő prosztatáját (!), összenyomta egy páciens veséjét, sőt segített impotencia problémájában is egy mosógép fűtőszállal. Véleményem szerint ez mégsem annyira kártékony, mint mondjuk a 2012-es maja világvégébe vetett rendületlen hit. Az interaktív sámán tiszta ügy. A képernyő alján van a percdíj és a telefonszám. Ha megengedheted magadnak és főleg hiszel is benne, felhívod. Azonban ha démonok is vannak a testedben, azokat csak személyesen tudja leválasztani rólad extra pénzért. Business must go on.

Talán elcsépeltnek fog hatni a konklúzióm, de ha valamiben hinni akarsz, az csak egy dolog lehet: Te magad. Világvége elméletek, jósok, ufók helyett az önmagadba vetett hit mindennél erősebb fegyver. Rengeteg önbizalom hiánnyal küszködő embert látok nap, mint nap, akik talán egy-két kudarc után feladták énjüket. Én elhiszem, hogy könnyebb másra támaszkodni, és a bajban tényleg minden hitre és segítségre nagy szükség van, de akire mindig számíthatsz az csak saját magad. Hidd el, mindenkinél erősebb a lelked és leomlanak a hegyek!

Ez jó végszó lenne, azonban hajt a vágy, hogy tegyek egy abszolút konkrét jóslatot, pont úgy, mint a jövőbelátók, csak én ingyen teszem, no meg azért, hogy ha mondjuk, ötszáz év múlva megtalálják ezt a bejegyzést, legyen mibe belemagyarázni a majdani emberiség félelmeit.

A füst leszáll és árnyékot vet a parton.

Emberek jönnek gépekkel, ahol a nagy épület van,

Élelem, ital bőséggel, vigadalom hangzik,

A Nap jár, eltűnik, csillagok táncolnak.

A tél a tét

Nem, nem írtam el. Direkt így akartam, mert úgy gondolom, hogy ez a tél sok mindent meg fog változtatni. Nem vagyok elragadtatva, ha rágondolok. A természet úgy tűnik végleg megőrült, hisz 16 fok van, gyönyörű napsütés és december közepe. Két napja még sűrű hóesésben toporogtam a buszmegállóban és eszembe jutott a videó korszak kedvelt filmje a Holtpont. Ebben a narrátoros usa akcióban a gyerekek azért raboltak bankokat, hogy követni tudják a nyarat és egész évben szörfözhessenek a világ legszebb tengereiben. Elgondolkodtam, milyen jó lenne így élni, követni a vágyaimat és a méteres hullámokat. Télen felmennék az osztrák hegyekbe snowboardozni és le sem jönnék márciusig, csak akkor, ha tudomást szereznék róla, hogy valamelyik nyuszómuszós, menőmanós, sóderklubos bank fergeteges betéti akciót hirdet. A derék polgárok rohannának a millióikkal a mikroszkopikus kamatok felé én pedig portyára indulnék, mert indul a gép az ausztrál tengerpart felé. Mindez csak feltételes módban, ugyanis egyrészt nem vagyok túl jártas a bankrablás fortélyaiban, másrészt az embereknek nincsenek befektethető millióik. Vágyaik beteljesülésében egy csúnya, sárga-piros papírdarab gátolja őket, ami minden hónapban kéretlenül megérkezik ablakos borítékban, mi pedig elmegyünk vele a postára és némi pénz kíséretében elbocsájtjuk magunktól. Legalább ő utazzon. Addig mi elvagyunk a létbizonytalanság szakadéka felett egyensúlyozva. Fáradunk, hisz hónap végén már csak egy ujjunkkal szorítjuk görcsösen a szikla peremét és tűrjük, hogy havat fúj arcunkba a vaduló szél. Sajnos már a szerelem sem az a nagy, meleg pulóver, amiről az Amorf Ördögök énekelt, pedig mennyire jó lenne belebújni és érezni, ahogy újból melegíti fagytól zörgő szívemet.

Közelednek az ünnepek, és ahogy látom, idén rácáfolunk arra a közhelyre, miszerint a karácsonyból kiveszett a lélek, amit a mértéktelen ajándékvásárlással próbálunk meg kompenzálni. Most nem lesz ilyen. Apró figyelmességekkel lepjük meg egymást, melyeknél nem a pénz, hanem az embertársunk iránti szeretet dominál. A legfőbb trendgyár, a reklámpiac is ezt támasztja alá karácsony előtti spotjaival. Nincs önfeledt, öltönyös mókázás az irodában a dizájner-díszekkel teleaggatott fa alatt, 2010-ben a családfő dolgozik szenteste és az ünnepi járat volánja mögül hívja fel szeretteit boldog karácsonyt kívánva. Hasonlóan kedves gesztus mutatkozik meg abban a filmben is, melyben a bérház fiataljai, égő teamécsesekből fenyőfát formázva lepik meg a lakókat. De említhetem az ünnepi ráhangolódásként, gyermekeivel bejglit sütő anya történetét is, mely szintén beleillik ebbe a vonulatba. Ezekhez képest hol van már az néhány évvel ezelőtti urbánus legenda, miszerint a család minden tagja plazmatévét vett a másiknak, vagy a hedonizmus másik bizonyítéka, a karácsonyra kapott mellimplantátum. Tőlem neked. Gyanítom, idén nem fog fényárba borulni az utca a mindenkori példafilm, a Reszkessetek betörők mintájára és kevesen fognak Damoklész-kardot a fejük fölé rakni ajándékra felvett hitel formájában. Dacára annak, hogy november eleje óta minden üzlet karácsonyi díszben pompázik, amin már nem érdemes felháborodni. Megszokottá vált.

Visszasírom azokat az időket, amikor postán küldött karácsonyi képeslapokon kívántunk egymásnak kellemes ünnepeket, majd azon a két napon, amikor minden kicsit megpihent, nyakunkba vettük a falut és azokkal az emberekkel, akik szívünknek kedvesek voltak, rohanás nélkül, érdeklődéssel ültünk le az ünnepi asztalhoz. Roppant kíváncsi vagyok, hogy az idei Facebook-boom óta létrejött új kapcsolati struktúrákban hogyan fog lecsapódni a szeretet ünnepe. A karácsonyi jpeg, gif és a másolás-beillesztés kreativitásával létrehozott bölcsességek az iwiw-el együtt elavultak. Biztosan lesz valaki, aki kiírja az Üzenőfalra, Boldog karácsonyt mindenkinek, amit aztán lájkolhatnak az ismerősei, vagy létrehozhatnak egy Boldog karácsonyt-klubot, ahová csatlakozhat akár az egész közösség. Természetesen kell egy Anti karácsony-klub is, ami a gyűjtőhelye lesz az ateistáknak, a christmas hatereknek, az anyagias szelleműeknek és mindenkinek, akiknek a létezéséről sem tudok.

Most azonban a Való Világra összpontosítom a figyelmem, amit lelkiismeret furdalás nélkül követhetek, mióta nem vagyok entellektüel. Tudom, senki más nem nézi ezt a szemetet, intelligenciáján alulinak tartja, hogy nyomon kövesse egy csapat hülyegyerek erőlködését a celebstátuszért, bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy miattam indították el a negyedik szériát is… Annak idején csak azért néztem bele, mert egy barátom felhívta a figyelmem, hogy férfiszemnek kedves jeleneteket csíphetek el benne a késő esti órákban. Persze mindez még az internet előtti időkben történt. Amit akkor láttam, az minden volt, csak nem a való világ. El is ment tőle a kedvem, most viszont a tévé elé szegez minden este. Az igazat megvallva ez sem a való világ, ugyanis a trágár héjat lefejtve értékes emberi jellemvonások lapulnak a lelkekben. Kíváncsi lennék rá, mennyire kapnak szabad kezet a szereplők a forgatókönyv betartása mellett. Mindenesetre én azt látom, hogy az egyik úriemberként, válogatott bókokkal tud udvarolni a nőnek, a másik képes a közös cél érdekében összefogni a csapatot és sikerrel megoldani a problémát akkor is, ha a felek nem hajlanak a konszenzusra. Ezen kívül megbocsájtanak egymásnak és belátják a tévedéseiket. Konfliktusok nyilván vannak, hisz fel kell kavarni az állóvizet, azonban ezeket nagy általánosságban európai módon simítják el. Ha mindez egy előre felvázolt terv szerint történik, akkor is kellemes csalódást láthatunk, ugyanis az RTL Klub a pozitív emberi tulajdonságokat emeli főműsoridőbe, vagyis állítja példaértékűvé. Itt a vég.

 Talán le sem kell írnom, hogy az igazi életben a fenti magatartásformákból vajmi keveset tapasztalok. Eltöprengtem, mi lenne, ha bekopognék a szomszédjaimhoz és megkérném őket, menjünk ki a villalakókhoz hasonlóan az udvarra és döntsük meg a gúlaállás rekordját. Semmi. Valószínű, ki sem nyitnák az ajtót. Így csak reménykedem benne, hogy a gazdasági válság egyetlen pozitívumaként a karácsony ismét a szeretet ünnepe lesz, hiszen egy mosoly, vagy egy baráti kézfogás nem kerül semmibe és egyesek szerint minden kincsnél értékesebb.

Szeretetben gazdag karácsonyt kívánok mindenkinek!

A természet tréfája

Megdöbbenek, amikor sokadszorra is azt tapasztalnom, hogy minden erőfeszítésünk ellenére apró porszemek vagyunk csak a természet hatalmához képest. Lehet az életünk modern, éljünk nagyvárosban a nyári zivatar eláztat minket, ha nincsen nálunk esernyő. Ne ijedj meg kedves olvasó, nem állok elő sokadikként én is egy, a devecseri-kolontári katasztrófáról szóló írással, bár az eset óta feltett szándékom, hogy ha lehet, inkább választom az üveges sört a dobozos helyett. A tepsit hússütésnél azonban addig muszáj alufóliával letakarni még jobb megoldást nem találok.

Egyszerre vonz és taszít a nagyvárosi lét, melyet a jobb megélhetés reményében választottunk annak minden előnyével és hátrányával együtt. Nem tagadom, szeretek Budapesten élni, imádom a belvárosi, ódon épületek hangulatát, a rakpartról nézni a Dunát és a nagybetűs pesti Nőt. Viszont ha jobban megtörlöm a szemem meglátom azt a mérhetetlen mocskot is, ami szintén ott hömpölyög az utcán. Nem, nem a hajléktalanokra gondolok elsősorban, akiknek a halovány szemében ott lappang egy-egy tragikus történet. Sokkal inkább arra a kreatív elmére, aki a bokor alatt takarójukba burkolózó nincstelenek mellett pózolva fotóztatja magát, hogy aztán a képet feltöltse a közösségi oldalra. Megjelenik előttem a pocsolyába dobott megkezdetlen szalámis zsemle, az új buszmegállót összetagelő hülyegyerek, vagy az iskola előtt a zebrán gondolkodás nélkül áthajtó BMW, melynek természetesen sötétített szélvédői vannak, hogy az „anyázás” lepattogjon róla. Rég nem hat meg az önmagát mínusz fokban is bugyiba áruló nő, sem a hajlott, öreg néni, aki Burger Kinges, üdítős pohárba koldul, sem a Nyugati téri aluljáró nyomorultjai. Immunissá váltam. Ahová nézek szemét, mindenhol szemét, egy túlzsúfolt, pazarló, megélhetési metropolisz védjegyei.

Olyan jó lenne olykor Rousseaura hallgatva visszatérni a természetbe és terebélyes fák közül szemlélni a szmogban fulladozó várost. A vágyak néha megvalósulnak, így a hét végén felmentünk a kedvesemmel a budai hegyekbe. Csodálatos, tiszta idő volt és szemet gyönyörködtető látvány tárult elénk, amikor a nap megvilágította az őszi faleveleket. A levegőt szinte harapni lehetett, annyira friss volt. Magunkévá akartuk tenni minden fa látványát, hisz tudjuk, nincs ennél jobb orvosság a zord, téli napok és a szürke, városi hangulat ellen. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy rengetegen választották az 56-os forradalomra való emlékezésnek ezt a formáját, így kisebbfajta bravúr kellett ahhoz, hogy olyan fotót készítsünk, melyen nem lóg bele a képbe egy kocogó, vagy egy kutyát sétáltató család.

Urbánus gondolkodásunk menetrendekhez és buszszámozáshoz van szokva, így vajmi kevés fogalmunk van a turistajelzések értelmezéséről. Annyit tudunk, jó ha mindig ugyanazt a jelet követjük, ekképpen kevesebb esélyünk van az eltévedésre. Rengeteget gyalogoltunk, ami öröm volt az őszi erdőben. Közben hosszasan figyeltünk egy izgága mókust amint élelemért kutat és egy mesebeli, nagykalapos gombát. Lelkesedésünk töretlen volt egészen addig, amíg mind az emberek, mind a turistajelzések el nem fogytak. Kettesben bandukoltunk tovább az alkonyban és azon tanakodtunk, vajon hányszor járhattuk volna körül az Aréna Plázát. Ki nem mondva azonban megfordult mindkettőnkben, hogy mi lesz, ha teljesen besötétedik. A telefon fénye nem sokat ér és tudtuk, vaddisznók is élnek itt. Tavaly tavasszal le is trappolt egy a városba és riogatta a cekkeres nyugdíjasokat. A dráma azonban nem tartott sokáig, ugyanis egyre több padot láttam összetagelve. A szemetesek tömve voltak kólás dobozzal és szalvétával, a földre hullott falevelek festői látványát pedig egy-egy Milkás papír törte meg. Majd földön túli nyugalom ereszkedett ránk, amikor megláttuk az autókkal teli parkolót és a 90-es busz megállóját. Hazafelé még ettünk egy müzliszeletet és az Örsön vettünk paprikát.

Láthatod kedves olvasó, alapvetően zöld gondolkodásúak vagyunk, bár a párommal a világért sem sikerül megértetni, hogy nem fontos minden villanynak égni a lakásban, amikor zuhanyozik. Ezenkívül a tévének is folyamatosan bekapcsolva kell lennie, bár bevallja, általában nem érdekli a műsor. A villanyszámla fizetésekor mond egy kétségbeesett és meglepő „úristent”, de a takarékoskodás ezzel annyiban is marad. Van jó hír is: egy ideje már nem veszünk műanyag szatyrokat bevásárláskor, hanem beszereztünk helyettük vászontáskákat és azokban hozzuk haza a portékát.

A meghatározhatatlan mennyiségű vegyszerről még nem is szóltam, amit magunkra kenünk, belélegzünk és legfőképpen megeszünk. Talán nem is akarom tudni, mit viszünk a szervezetünkbe aloé verás biojoghurt néven. Bár, az is igaz, hogy a pasztőrözetlen, frissen fejt tejet valószínűleg kevesen innák meg. Azt sem gondolja senki sem komolyan, hogy a reklámban teljes megelégedésben, a baromfiudvarban kukoricát csipegető csirke kerül vasárnap a pörköltbe. Ezek a jószágok mozgó, lélegző tárgyak csupán, akiket a modern géntechnológia révén ott tunningolnak, ahol a leginkább szükség van rá. Comb és szárnyrészen. Levegő nélkül, összezsúfolva, jól prognosztizálható életpályával. Ha kiraknánk valamelyik példányt egy virágos rétre becsavarodna a látványtól és soha többé nem tojna egyetlen tojást sem.

A héten jött egy idősödő úriember, hogy otthon kemencét akar építeni, mert már rá sem tud nézni a boltokban kapható, morzsálódó, penészedő izére, amit kenyérnek hívnak. Emlékezett rá, hogy a nagyanyjának volt az udvarán egy öreg búbos, amiben élesztő nélkül olyan finom kenyerek sültek, hogy ma már csak a legédesebb álmában tudja felidézni az ízét. Gyermekkorában megkente a friss kenyeret disznózsírral és meghintette sóval. Azóta is ezt az élményt keresi. Le kellett lomboznom. Azt gondolom, ezeket az otthon sült kenyereket nagyrészt a nosztalgia édes íze dobja fel és ha most akar kísérletezni a reprodukciójával, akkor csak génkezelt gabonából őrölt lisztet tud használni. Élesztő, térfogatnövelő és lisztjavító adalékok nélkül pedig egészen biztos, hogy olyan végeredményt kap, melyet nem szívesen kóstolna meg.

És a disznózsír? Az orvos megtiltotta, mert magas a koleszterinem. - mondta, és egy szomorú legyintéssel foszlott szét egy gyermekkori idill.

Kenyérkeresők

„Csók’ Jolika néni!”- lépett be a pékség ajtaján kettő előtt egy kb. 50 éves, megfáradt férfi. Szemei beesettek, az arca borostás, haja csapzott. Azzal az erőtlen vánszorgással, ahogy belépett, elsétált az öltöző irányába.

A pékség azt a jellegzetes, tipikusnak mondható borsod megyei atmoszférát sugallja, amely ott ül az egész régión. A falak megsárgultak, néhány helyen penészesek, a gépek pedig a létező szocializmus máig itt kísértő szellemét idézik. Mindent átjár a kovász összetéveszthetetlen illata.

 Közben a többi dolgozó is szállingózik befelé. Egy hasonlóan tagbaszakadt negyvenes férfi, egy kb. húszéves, pályája kezdetén lévő fiú, akinek az arcán és a mozdulatain már most látszik a folyamatos éjszakázás és a kemény fizikai munka amortizáló hatása. Majd két szakmunkástanuló érkezik, akiket szintén elnyel az öltöző gyomra. Leveszik ruháikat, és velük együtt a kinti gondjaikat, problémáikat is. Ez alapszabály: az üzembe lépve csak a munka van. Elvileg. Gyakorlatilag azonban nagyon nehéz, sőt lehetetlen nem gondolni a munkanélküli, rokkantnyugdíjas feleségre, vagy a csekkekre, melyeket valamiből ki kellene egyenlíteni.

Elindul a munka. A tanulók liszteszsákokat cipelnek ki a raktárból. A dagasztógépbe beleöntik a hozzávalókat, ami komótosan keverni kezdi az alapanyagokat. Nagy robajjal tér magához a kemence is nem túl hosszú pihenéséből az előző műszak óta. Az est akusztikai hátterét ez a zaj fogja meghatározni, melynek a hangját egy meghibásodott háztartási géphez lehetne hasonlítani, csak ez hangosabb. Sokkal hangosabb…

A tészta elkészülte után a szokásos kávé és cigaretta szeánsz következik. Pihenésre most először és utoljára van lehetőség. Az étkezést is „menet közben” kell megoldani, hisz a tészta nem vár. Ha elkel, már csak kovászként lehet felhasználni.

„Huszonhat éve dolgozom itt. Huszonhat éve… Minden nap ugyanolyan. Alszok, eszek, dolgozok.”- mondja szűkszavúan a műszakvezető, a megfáradt, ötvenes férfi. Elképesztő belegondolni, mekkora lelkierő kell ahhoz, hogy valaki több mint negyedszázadot ugyanazon a munkahelyen töltsön, különösen ilyen sanyarú körülmények között. Döntését a kényszer hozta. Ne feledjük, Borsod megyében vagyunk, ahol a munkanélküliség a legmagasabb az országban. Mint megtudtam, a mindennapok monotóniáját alkohollal próbálja szebbé varázsolni. „Nem tagadom, megiszom a magamét, de a pékségbe mindig józanul jövök.”- árulja el kissé akadozó nyelvvel, miközben megbotlik egy sütőlemezben…

A táblánál kenyerek formálódnak és kerülnek szakajtókba. Mindenki rutinos, becsontosodott mozdulatokkal végzi a dolgát. „Hajnalban még bekapcsoltam a tévét és megnéztem a híradót.”, „Tudod mennyiért vettem egy kiló krumplit a piacon?”, „Megint sokan voltak az orvosnál.”- ilyen banálisnak ható témák vetődnek fel, melyek szintén az ingerszegénység reprezentánsai. Ezek az emberek heti hat nap, napi 13-14 órán keresztül együtt vannak. Valószínű kevés olyan dolog van, amit nem tudnak egymásról, hisz több időt töltenek itt, mint a családjukkal.

„A franc se fog itt dolgozni ennyi pénzért! A telet még kihúzom, utána felmegyek Pestre utat építeni.”- foglalja össze jövőbeli terveit a 2-3 éve pályán lévő fiatalember. Erre a kollégája is vérszemet kap: „Nincs szabadság! Mivel kevesen vagyunk, és ide senki sem akar jönni dolgozni, így hármunknak kell megcsinálnunk a termelést. A tanulókkal szerencsénk van, de ha valamelyikünk megbetegedne, leállna a munka. Már második éve lábon hordom ki az influenzát is.” Tanúja voltam, mikor a helyi munkaügyi központ ide akart kiközvetíteni két férfit, akik még a szociális támogatásról is hajlandóak lettek volna lemondani, csak hogy megszabaduljanak a sütőüzemben való gyurmázástól.

A kenyerek folyamatosan kerülnek be a kemencébe és megsültük után egy kocsin tolják ki hűlni a mindennapi betevőt. Összehangoltnak kell lenniük a mozdulatoknak, mert csak így tudják tartani a megfelelő tempót és ciklikusságot. Dagasztás, vetés, sütés. Már 6-7 órája így megy megállás nélkül. Nagyon meleg van. Habár, talán nem is a hőség a legelviselhetetlenebb, hanem a pára. Alig van levegő. Mindenki izzad. A folyamatos zajtól pedig fáj a fejem.

Kíváncsi vagyok, a tanulók vajon mit akarnak tenni, ha megkapják a hőn áhított szakmunkás-bizonyítványukat? Itt szeretnék továbbra is szívni a kovász illatát, vagy inkább elmennek a Dunántúlra, amit mézesmadzagként húzgálnak a fiatalok előtt, a jobb bérek ígéretével. „Én cukrász leszek.” –vágja rá kérdésemre az egyik. Kissé értetlenül nézek, míg meg nem tudom, hogy ők kétszakosak. Pék és cukrász végzettséget szereznek, ha felszabadulnak. „Jövőre végzek, utána le akarom tenni az érettségit. Majd meglátjuk. Lehet, elmegyek főiskolára.” Közben átjön a pékség melletti házukból az üzem vezetője, a Mester és a már említett Jolika néni, a pékmesterné. Ő veszi át a szót: „A mai fiatalok nem akarnak dolgozni. Itt vannak ezek is, (mutat a tanulók felé) lesik az órát. Alig várják, hogy hazamehessenek. Inkább elmennek tanulni, mint jönnének dolgozni a biztos munkahelyre.”

A kenyerek közben megsültek. Mindenhol kenyér van, ahová csak nézek. A polcokon, a sütőkocsikon. Most a zsemlét kezdik formázni és a kiflit. Sütőlemezre rakják sorban az ujjnyi tésztákat és betolják a kelesztőkamrába pihenni. „Nagyon nehéz a helyzete a hegyaljai pékségeknek.”- kezdi magyarázni a Mester. „A nagy bevásárlóközpontok saját pékségei szinte hónapról-hónapra terjeszkednek és kényszerítik bezárásra a kis sütőüzemeket. Ők megtehetik, hogy 6 forintért adják a zsemlét, hisz az olcsóbb liszten és más termékeken behozzák a kiesést. Én viszont nem tehetem meg, hogy ennyiért adjam. Ebből élek. Ebből fizetem a pékeket, a villanyt, a gázt, az üzemanyagot, és folyamatosan emelnek mindent. Mi még nem is panaszkodhatunk annyira. Van két miskolci boltunk, amik jó megrendelők, és a kisebb üzletek is kérnek valamennyit.”

Ahogy nézem a pékek munkáját feltűnt, hogy a legnehezebb feladatot a kemencés végzi. Mindkét kemence tele van péksüteménnyel, így szaladgál a kettő között, vigyázva, hogy ne égjen meg semmi. Néha odamegy a táblához is segíteni a termékek formázásában. Embertelen munka. „Ha megég valami, le kell gyártanunk még egyszer, hisz meg van rendelve. Azon kívül a kárt levonják a fizetésünkből.”- hadarja el két sütés zsemle között.

Körülbelül éjfél lehetett, mikor végeztek a termékek gyártásával. Kész van minden. Megörültem, hogy végre mehetünk haza, ugyanis már nagyon álmos voltam. Ám örömöm nem tartott sokáig, mikor megtudtam, hogy a szeletelés még hátra van. Ez az a pontja a műszaknak, mellyel feltesszük az i-re a pontot, ám ez a legkegyetlenebb, legembertpróbálóbb munka. A játéktermek félkarú rablójához hasonló gépet kell elképzelni, melynek az egyik oldalán berakjuk a kenyeret, a másikon pedig kijön szeletekre vágva. Ja, és ennek talán még borzalmasabb hangja van, mint a kemencének. Fizikailag nem megerőltető, pszichésen annál inkább. Monoton mozdulatok ismétlése az emberi tűrőképesség határáig. Éjszaka. Háromnegyed háromkor az utolsó kenyér is keresztülmegy a gépen és a pékek sorban zuhanyozni mennek. Jolika néni vezetésével közben megérkeznek a sofőrök és raktárosok, hogy az éjszaka munkáját eltüntessék. Rekeszekbe rakják és elszállítják a boltokba, ahonnan előbb-utóbb a vevő asztalára kerül. A pékek elköszönnek egymástól, és elgyötörve, fáradtan vonszolják magukat haza az éledező utcákon, hogy pár óra múlva újrakezdjék, amit az előbb abbahagytak.

Féltem a szakmát. A mai pékek kiöregednek, kihullnak a kemencék mellől. Utánpótlás nincs. A tradicionális, kis üzemeket felzabálják a multik. Igaz, ma már szűcsök, bodnárok sincsenek. Lehet, 20 év múlva pékek sem lesznek. Hagyjuk?

Rádió B

Mélyen hiszek a zene lélekszépítő, regeneráló és kapcsolatteremtő hatalmában. Már kisgyermekként elvarázsoltak a rádióból kiszűrődő hangok és meggyőződésem, hogy a legtöbb ember őriz az emlékei között egy dalt, melyet ideális esetben az édesanyja dúdolt neki elalvás előtt. Ez a dal később idilli menedékké válik, amely a nyugalmat és a békét fogja jelenteni, ha eszébe jut és majdan a saját gyermekét is így fogja álomba ringatni. Ehhez képest az én első zenei élményem a megboldogult Petőfi rádió Kettőtől ötig című kívánságműsora volt, ugyanis az én anyám már nem énekelt, hanem a modern idők szavára hallgatva az Unitra típusú rádiósmagnónkat kapcsolta be nekem. Így élvezhettem kis országunk lakosságának kéréseit az operától kezdve a sanzonon át a magyar nótáig. Hálás vagyok neki, mert kiskamasz koromra mindennapjaim meghatározó része lett a rádió. A Kettőtől ötig továbbra is kötelező volt, mint ahogy vasárnap délutánonként a Poptarisznya is, ahol B. Tóth Laci bá bemutatta az újdonságokat. Ekkor kezdtem el gyűjteni a zenéket, kazettán, a legsilányabb minőségben, mégis örültem, hogy egy-egy műsor után fel tudtam idézni azt a bizonyos dalt, ami a nyugalmat jelenti. Legyen az Deep Purple, vagy akár Dr. Alban. Majd jöttek a kilencvenes évek és felfedeztem a helyi kereskedelmi adókat. Iskolába menet, tanulás után vagy tévénézés helyett a Non-stop rádiót, a Gagát és a T Rádiót választottam. Ekkor találtam rá az elektronikus zenére is, amikor elindultak késő esténként az első ilyen típusú műsorok. Ha pedig a légköri viszonyok jók voltak, be tudtam fogni a határon túlról a Rock FM-et és a Radio Nitra-t is. Boldog voltam.

1997 január elsején azonban valami megváltozott. A szilveszteri bódulatból ébredve nem találtam szeretett állomásaimat, mert rájuk telepedett egy Danubius nevű szörnyűség, majd februárban megadta a kegyelemdöfést a Sláger rádió. Mindkét adón a már akkorra is hülye unalomig játszott, jellegtelen popslágerek jelentették a műsor gerincét. Többé nem találtam a dalt, ami a régi idillt nyújtotta számomra. Szomorú voltam, bár nem sejtettem, hogy ez még csak a kezdet. Később mindenki ezekre az állomásokra hangolt és attól sem esett kétségbe senki, hogy Chertől a Believe című számot félóránként lejátsszák, vagy ha mondjuk a kívánságműsorban Led Zeppelint kértél és a TNT-től a Titkos üzenetet kaptad helyette. A csúcs a Sláger slágerek és a Best of Danubius-szerű válogatások voltak. A csatornák leggyakrabban játszott 10-12 zenéjét kivágták CD-re és nem rettentek meg attól sem, hogy kereskedelmi forgalomba hozzák azokat. A legsötétebb hallgatók szaladtak a boltba és aranylemezt csináltak mindkettőből. Értem én, hogy az emberek hajlamosak a nosztalgiázásra és szívesen idézik fel ifjúkoruk eseményeit e zenék által csak nem mindegy hogyan és mikor teszik ezt, ugyanis akárhová mennek mindenhol ezek a rádiók szólnak. Gonosz démonként lapulnak a fülükben és nem tudnak tőlük megszabadulni. Lehet, hogy a szupermarketben mosóport vásárolva jelenik meg lelki szemeiben régi szerelme vagy akkor  jut eszébe jampikora Fenyő Miki hangja révén amikor a főnöke ordít rá. A sors úgy hozta, hogy Michael Jacksontól a Thriller szólt, amikor egy régi párkapcsolatom azt mondta, legyünk inkább csak barátok. Vajon akarok én erre emlékezni naponta háromszor?

Bár az is lehet, hogy rajtam kívül fel sem tűnik senkinek, hogy a rádióműsor címen sugárzott igencsak behatárolt zenei paletta átitatja a látens hallgató minden lépését. Nem tud, vagy az előbb említett kellemetlen élmények miatt nem akar odafigyelni rá és szimplán atmoszférának tekinti, mintha egy italhűtő, vagy egy légkondicionáló alapzaja lenne. Így azonban elvész az üzenet, melyet a zenék sugallni akarnak, bármennyire sablonosak és hatásvadászok is, mert hiszem, hogy még a Varga Viktor-féle Zöld az ég és kék a fű kezdetű csodálatos zenemű is akar mondani valamit, bár engem ki lehet űzni a világból vele.

A két adó tizenkét évig rombolta az ország ízlését, amikor végleg lehúzták a potmétereket. A rajongók forradalommal és öngyilkossággal fenyegetőztek, de csak addig, amíg meg nem tudták, hogy új rádiók indulnak, vagyis maradnak a régiek csak más lesz a nevük. Én már évek óta nem kapcsolom be tudatosan egyik állomást sem, mégis kényszerítenek rá, hogy hallgassam őket. A munkatársaim, az élelmiszerbolt, a nyilvános WC. Akaratom ellenére tudom mind az ötven szám szövegét, ami a repertoárjukon szerepel és keserűen röhögök magamban, amikor a műsorvezető egy Republic, vagy egy Ákos számot ritkán hallott, különleges zenei csemegeként konferál fel. Arról nem is beszélve, hogy az említett állomások sikereinek hatására a kis kereskedelmi rádiók többsége átvette a példaképek zenei anyagát és csak ezt játsszák a mai napig. Vagyis akármilyen frekvenciát állítok be, mindenhol ugyanazt hallom.

            Régi, dédelgetett álmom egy saját rádió alapítása. Időközben a kép árnyalódott, viszont a tervemről még nem tettem le. Kiscsikó koromban természetesen underground elektronikát közvetítettem volna az éterbe, ma ezt már meghagyom a saját szórakoztatásomra. Az elképzelésem egy ennél sokkal barátságosabb állomás létrehozása. Az ötlet egyszerű és könnyen kivitelezhető, még akkor is, ha tudom, ma már PC-ről játsszák a zenéket. FORDÍTSUK MEG A LEMEZT! Minden maxinak van egy B oldala is, ahol szintén a hallgatók kedvencei énekelnek, csak mást. Senki nem akarja hallani, vajon mi lehet a KFT-Afrika másik oldalán, vagy Madonna-Like a virgin-jén? Csak én vágyom rá, hogy a Horváth Charlie-Jég dupla whiskyvel és a Tom Jones-Sex bomb  kislemezt fordítsuk meg végre, mert az A oldaltól már kiütésem van? Először biztos furcsa lenne, hogy a Queen és a Nox is mást énekel, mint amit megszoktak tőlük, de egy idő után megszeretnék ezt is. Én pedig ülnék a stúdióban, fülessel a fejemen és lemezről lemezre azt a dalt keresném, ami gyermekként maga a végtelen harmónia volt és elhinném, hogy egyszer megtalálom.

Cseh Tamást választom

Aki nincs megáldva kábeltévével, az el sem tudja képzelni, hogy micsoda szellemi nihil lengi körül esténként az étert. Mindkét nagy kereskedelmi csatornán ugyanabban az időben helyszínelnek. Ki Miamiban, ki Los Angelesben, vagy csak úgy nyomoznak valami széttrancsírozott holttest ügyében, akivel van szerencsénk közelről is megismerkedni. Az egyesen régebben el lehetett csípni egy-egy minőségi darabot, de ma már itt is bűnügyi sorozatokkal vetélkednek a nézők retinájáért. Ez nekem sok. Félreértés ne essék: nem azt akarom, hogy este kilenctől Tarkovszkijt játsszon az RTL klub és konkurenciaként Bunuelt a TV2, bár meggyőződésem, hogy ha mondjuk az Ivan gyermekkorából vagy az Öldöklő angyalból összeollóznának egy előzetesre valót és baromságokat búgna alá az izgalmas férfihang, akkor mindkét filmet el lehetne adni pszicho thrillerként. A nép imádná.

Régen, mikor még entellektüel voltam, úgy gondoltam, hogy a kereskedelmi tévék igénytelenek, manipulálnak és a nézőket ostoba zombikká változtatják, ami ellen csak úgy lehetne védekezni, ha főműsoridőben a lila ködöt sugároznák, vagy ha egyszerűen megszakítanánk minden kapcsolatot a kulturális kizsákmányolókkal. Öt évembe telt még rájöttem, hogy a kereskedelmi tévék kereskedelmi alapon működnek. Jobb későn, mint soha. ennek alapján az ideális eset az lenne, ha csak reklámot adnának 24 órában. Ennyi hirdető nincsen, versenytárs viszont van, így néha valamilyen műsorfélét is nyújtani kell, hogy az emberek ne kapcsoljanak át a másik csatornára. De tudjuk, hiába választják a másikat, ott is ugyanazt kapják, csak más szereplőkkel.

Ám a nézők valószínűleg szeretik nézni az agressziót és szép lassan családtagokká vállnak a fürdőkádba fojtott emberek és a feldarabolt prostituáltak. Pont úgy, mint Berényi Miki, vagy Barta Zsolt. Valaki a Mentalistát kedveli, valaki pedig a gótikus copfos csajt, a nem tudom melyik sorozatból. Aki pedig mindkettőt az gondban van. Én már nem lázadok, és nem akarom beszórni sóval az elhordott stúdió helyét sem. Legyen. Szívesen kapcsolom be munka után, egy nehéz nap végén. Mindössze választani szeretnék. Romantikus vígjátékot, egész estés rajzfilmet, néha egy kis akciót, de legalábbis egyszerre csak az egyik adón végtagjaitól megszabadított hullákat.

Régen olyat is gondoltam, hogy ha majd lesz netem, akkor kidobom az ablakon a tévét, hisz a szem rágógumija úgysem tud versenyezni az információs szupersztrádával. Nem így lett. Lusta vagyok kivárni amíg a Windows betölt, vagy amíg a film lecsurog a szerverről, arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos adatmennyiség után a szolgáltatóm úgy belassítja a rendszert, hogy azután már nincs értelme csatlakozni sem a hálózatra. A tévé pedig csak egy gombnyomás a távirányítón.

Néhány napja a királyi kettesre tévedtem channelsurf közben, ahol a Cseh Tamás emlékfilm ment. Ott ragadtam, bár a mester zenéje soha nem állt közel hozzám. Ami miatt mégis maradtam az egy emlékfoszlány, melyen kérges szívem meghatódott. Cseh Tamás az apa, kirándulni megy kamasz fiával Szlovákiába. Vonattal, csak úgy lazán egy hátizsákkal. Út közben söröznek, énekelnek és Cseh a régi barátnőiről sztorizgat az érdeklődő fiúnak. Majd miután megérkeznek, leülnek egy sörrel a térre és nézik a nőket. Látszott rajtuk, hogy élvezik a pillanatot, és egyszerűen jól érzik magukat. Ritka az ilyen apa-fiú kapcsolat napjainkban, legalábbis körülöttem szinte csak generációs ellentéteket tapasztalok.

Eközben a kedvesem békésen durmolt mellettem, így nem láthatta ezt a nagyszerű példáját a gyermeknevelésnek és hiába is meséltem volna el másnap, úgyis félreértett volna. Igaz, a filmből nem derült ki, hogy Cseh Tamás fia nézi-e a Gyilkos számokat, én azonban biztos nem engedném a gyerekemnek, hogy kövesse ezeket a sorozatokat. Ismerek fiatal szülőket, akik a tévé elé rakják a babát és nem törődnek vele, hogy a kicsi mit lát a képernyőn. Ezt borzalmasnak tartom és elhiszem, hogy a látott szörnyű képsorok igenis befolyásolják a későbbi világképét és az emberi kapcsolatait, még ha ez nincs is tudományosan alátámasztva. De nem is kell, egy két-három éves gyerek egyszerűen ne nézzen premier plán lefejezéseket, és kész! A párommal egyre gyakrabban beszélgetünk a gyermekvállalásról, és ahogy látom, két út van előttem: a Mentalista és Cseh Tamás. Nem kérdés, melyiket választom.

I love 90’s

Furcsa dolog a nosztalgia. Egy kép, egy illat vagy egy hang hatására elkap, szétmarcangolja a szívedet, megemészti és visszadobja a mába. Engem rendszerint az ősz első napjaiban szokott hatalmába keríteni, amikor egyébként is különös hangulatok úsznak a már kissé megkopott melegben. A lányok még lengén öltöznek, viszont a buszon reggelenként már mozdulni sem lehet a túlméretezett iskolatáskáktól. Ekkor lesz úrrá rajtam valami megmagyarázhatatlan érzés és felsőbb hatalmaktól vezérelve a mintegy másfél gigányi „Best of 90’s” mappa tartalmát helyezem a lejátszóba. Lefekszem a földre és becsukom a szemem. Gondolatban megint 14 éves vagyok és 1993-at írunk. A hasonló korúak a Guns n’ Rosest és a Take Thatet tartják a zene netovábbjának, fehér alapon fekete pöttyökkel összefröcskölt, feliratos pólót és idétlen mintájú bermuda rövidnadrágot hordanak. Popkulturális bibliájuk a Bravo, melyben a Szex, szerelem, gyengédség rovatot illett legelőször elolvasni.

Én szakmunkásképzőbe készülök Miskolcra és megveszem életem első márkás cipőjét, egy narancssárga-kislibazöld Killtec futócipőt. Persze, mondhatnám, mint ahogy sokan magyarázzák azokat az éveket napjainkban, hogy én nem hajlottam a csordaszellemre és igazi egyéniség voltam.  Már akkor is Detroit és London új hangzásaira figyeltem, old school melegítő felsőt viseltem kordbársony nadrággal és Filmvilágot olvasgattam szabadidőmben. Ez persze nem igaz, ugyanolyan voltam, mint más tizenéves és legyünk őszinték, kis hazánkban nagyon kevesen voltak mások. Örültünk a nyugati kultúra beszüremkedésének, a Coca Colának, a Mars csokinak és a dancefloornak. Mindannyian a Família kft-ből tanultuk, hogyan kellene élnie egy modern családnak és minden srác a Soho Party-Hiányzol című opuszára vitte táncba az áhított lányt. Történt mindez egy kis borsod megyei falu álmos légkörébe sújtva, melynél jobb helyet el sem tudtam képzelni a világon, maximum Szerencset, mert az város volt. Ja és természetesen szerelmes voltam. Mindig másba, állandóan és reménytelenül. Gyönyörű időszak volt még akkor is, ha tudjuk, a nosztalgia sokszor megszépíti a múltat.

Apropó dancefloor. Ekkor kezdett dübörögni a diszkókban az új stílus. Nekem tetszett az első pillanattól. Végre nem a keserves rock balladáké volt a tér, hanem valami gyorsabb, energikusabb veszi át a helyüket. Először sokan nem értették a rap-ének kombót diszkóritmusban, mint ahogy a szüleim is fejcsóválva jöttek be a szobámba, mikor vasárnaponként elcsíptem egy-egy újdonságot a Poptarisznyából és kicsit feltekertem a hangerőt a kétkazettás magnón. Rekord gomb benyomva, a felvevőfej karcolja a krómozott szalagot. Nagy kedvencem a 2 Unlimited nevű formáció volt. Bátran mondhatom, hogy amikor először hallottam a No limit című számot, egy új korszak kezdődött. Hasonló történhetett, mint amit az úgynevezett nagy generáció élhetett át, amikor első alkalommal szólalt meg a Beatlestől a Love me do. Éreztem, hogy ez a hangzás évekre meg fogja határozni a könnyűzenét, annak ellenére is, hogy a melódiák sokszor kísértetiesen hasonlítottak egymáshoz, a szövegek elég butuskák voltak és a vokalisták hangját sokszor stúdiózenészek kölcsönözték az amúgy dekoratív énekesnőknek. „Ha lopásért most is levágnák a tolvaj kezét, mint a középkorban, akkor csak félkarú dancefloor sztárok lennének.”-határozta meg a korabeli állapotokat a Fun Factory énekese. Az első fecskék sikere után gombamód kezdtek szaporodni a „szép lány-laza fiú” csapatok és komoly marketinggépezet indult be a stílus népszerűsítésére, ami szinte ki is irtott mindent, ami kicsit is akusztikus volt, vagy legalábbis a föld alá küldte őket. Nem is emlékszem ezekből az évekből csak a Soul Asylum-Runway trainjére és a 4 Non Blondes-What’s upjára, melyek máig fennmaradtak. „Life will never be the same, life is changing.”-énekelte Haddaway. Valóban, az élet változik, így egy idő után unalmassá vált a dancefloor és új utakat kerestem. A következő logikus lépés a hip-hop volt, majd a house és így tovább. Azonban az elektronikus zene vonatára ekkor váltottam jegyet és azóta le sem szálltam róla. Szinte mániákusan keresem a legújabb hangzásokat, a néhány ezer embert érdeklő vadhajtásokat és egyszerűen örülök, hogy hallhatom őket. Ez a hobbim.

A legszebb ifjú éveimet viszont a dancefloor határozta meg, és ha a szorongató nosztalgia hatására a késő nyári napokon berakom a lejátszóba a 2 Unlimitedtől a Real Thing-et, vagy a Fun Factorytől a Take your chance-t jóleső vibrálás járja át a szívem. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak megállt volna az idő és maradtam volna örökké 14 éves. Lehet, hogy öregszem?

Internet vagy örök élet?

Te melyiket választanád? Nem, nem, csak egyet lehet. Vagy élsz úgy,mint eddig, összenőve a foteleddel a hálózat csapdájában,vagy szó szerint halhatatlanná válsz. Gondolj bele: bármit megtehetsz, hisz nincs következménye. Pont úgy, mint krisztoferlambert. Te leszel az az egy, aki maradhat, míg világ a világ. Mondjuk az is igaz, hogy az ő korában még nem volt net. Ki tudja, ő melyiket választotta volna. Maximum a Deltában mondta be Kudlik Juli néni búgó hangon, hogy valami Tim Berners-Lee összekapcsolt amerikai egyetemeket egy csudálatos hálózat által. Ki gondolta volna, hogy 30 év múlva ezen fogom befizetni a villanyszámlámat.

Az igazi kérdés azonban nem az, hogyan használnád ki az idődet ha örökké élnél, hanem az, hogy mikorra fog lecsurogni az Avatar a torrenten. Mert fájlmegosztókkal nem fogok görcsölni, az biztos. Kész időpocsékolás. Addig inkább meghallgatom a soundcloudon, hogy milyen szettet játszott tegnap Palotai. Bár, mozgatja a fantáziámat az a kör e-mail is, melyben két részeg punk kocsmai verekedését és verbális csörtéjét nézhetem végig a youtubeon. Akarsz örökké élni?

Eszembe jutott Marshall McLuhan, aki egy tanulmányában azt írta, hogy minden infokommunikációs eszköz egy-egy érzékszervünk meghosszabbítása. Nos, úgy gondolom, a net a vágyaink meghosszabbítása. Hisz ki ne szeretne repülőgépet vezetni?  Telepítsd a szimulátort és repülj el a foteledből Kínába. Vagy nem akarod virtuálisan bekenni a brazil lány testét napolajjal a tengerparton? Nem kell más, csak kapcsold be a webkamerád és menj fel az oldalra. Bármit megtehetsz úgy, hogy közben ki sem teszed a lábad otthonról. Oké, ha örökké élhetnél nem lenne szükséged a vágyaidat megnyújtó gépre, átélhetnéd mindezt a valóságban is. Kiléphetnél a 15 colos világodból, és ha kedved tartja, uzsonnázhatsz a Mount Everest tetején. Amit akarsz. Egyedül az életfogytig tartó börtöntől óvakodj, mert úgy mit sem ér az egész és még net sincs. Amúgy meg ki az a McLuhan? Fent van a Facebookon? Van Myspace oldala? Ja, hogy már halott! Na látod! Ezt akarod Te is?

Te mikor érezted először, hogy nem kapcsolhatod ki a gépet? Én a webkettő hajnalán, amikor regiztem az iwiwre. Lőttem magamról a digit fotógéppel egy olyan igazi, darkos, felfelé nézős képet, amit a fotósopban még súlytóbbra montíroztam. Feltöltés után bejelölt egy volt áltsulis osztálytársam, akinek csak annyit üzentem, hogy LOL, mert emotikonokat csak az ovisok használnak.  Ma már linkeket szúrok be a Twitteren és tegnap például megírtam azoknak akik lájkolnak, hogy a barátnőm odaégette a rántott húst. Viszont ha halhatatlan lennél személyesen kereshetnéd fel minden ismerősödet, akikkel megerősíthetnéd a kapcsolatod. Biztos, hogy jó lenne?

Én egyébként azért fizettem elő a netre, mert alapvetően kíváncsi természet vagyok, ugyanúgy, mint a többi embertársam is. Szó sem volt zeneletöltésről, vagy ingyen pornóról, ugye elhiszed? Darvintól szerettem volna elolvasni a Fajok eredete című alapvetést eredetiben, azután pedig az afrikai törzsek rituáléi érdekeltek. Viszont egy szép napon kaptam egy spamet, telepítettem a kliensprogit és azóta hálózatban World of Warcraftozok egy urdu kisfiúval. Ellenben ha örökké élhetnél, a számítógépes játékba nem tudnád letölteni magad, még akkor sem, ha tudnád a nicknevemet és a passworldömet. Ehhez akkor sem lenne hatalmad, ha örökkévaló lennél. Magyarázhatsz nekem 3D-ről meg grafikai programokról, tök mindegy, hisz a kompjútert nem használhatod. Emlékszel…

Azt akarod nekem bemagyarázni, hogy a blogodba fellőtt hat évvel ezelőtti Tankcsapda koncert kommentje halhatatlanná tett? Vagy az, hogy Te írtad a Wikipédián a kultúrceleb szóhoz a meghatározást? Tényleg azt hiszed? Igen, talán valóban így van, attól válunk örökké, hogy modern barlangrajzként otthagyjuk a nyomunkat a virtualitásban és talán még az ükunokánk is látni fogja a videómegosztón ahogy ifjú titánként drum&bassre zúzunk a félhomályban.

Akarsz esetleg mérhetetlen gazdagságot a netezésért cserébe?

 Mit ér az ember, ha kommos

Csodálatosan szép júniusi nap volt. Az ózonsipkás napocska még csak cirógatta a több gigabájtnyi felesleges információval töltött fejemet, mely a sok tanulással töltött éjszaka után kissé összeasszott állapotba került. Ott álltam a főiskola rozsdabarna, szocreál aulájában és meglazítottam a nyakkendőmet. A kígyószerű ruhadarab most talán még jobban szorított a végső ítélet kimondása után: „Önök sikeres záróvizsgát tettek és ezzel befejezték főiskolai tanulmányikat, de higgyék el nekem, a neheze még csak most kezdődik.” –bocsájtott el minket Isten hírével a vizsgabizottság elnöke. A neheze? Hát nem ez volt az? Hisz ha valaki mondjuk felrázott volna az éjszaka közepén, hogy mondjam el neki Morris szemiotikai kategóriáit, én gond nélkül teljesíteni tudtam volna perverz kívánságát, ami azért nem kis teljesítmény, azt tudva, hogy az első olvasásakor kis híján ordítottam kínomban. Sebaj, a fő, hogy itt a vége. Igaz, csak fél sikert könyvelhettem el, lévén, hogy a diploma ünnepélyes átvételéről és a rektorral való kézfogásról még kiscsikó koromban le kellett mondanom. Igen, kitaláltad, kedves olvasó, a nyelvvizsga miatt. Itt szintén fél sikert arattam, mert csak a szóbeli lett meg (másodjára), míg az írásbeli sajnos nem sikerült (harmadjára sem). Erről az egész nyelvvizsga ügyről egyébként sokáig meggyőződésem volt, hogy az egész csak azért van, hogy a hiéna nyelvvizsgaközpontok minél több bevételre tegyenek szert (vö.: a jogosítvány megszerzése. Ha van elég pénzed, kis túlzással amputált végtagokkal is megszerezheted a hőn áhított vezetői engedélyt. Igaz, mivel vidéki vagyok, nekem annak idején még elég volt egy oldal szalonna ahhoz, hogy másodjára végre sikerüljön a vizsgám ép végtagokkal is.). Mára azonban rá kellett jönnöm, hogy nagyon hasznos az, ha mondjuk egy londoni étteremben az újdonsült magyar jogász verbálisan is képes előadni, hogy a kettes asztalhoz három borjúsültet kértek, vagy a bécsi építkezésen az ifjú filozófus meg tudja kérdezni, hogy hány lapát sódert rakjon a betonkeverőbe. Második lecke: beszéljünk minél több nyelven, hisz Európai Uniós tagok vagyunk.

Az államvizsga-bizottság elnökének utolsó szavait akkor értettem meg, amikor Kurrikulum Vitézként az első bevetésre indultam. Ma már belátom, hogy azokban a júniusi napokban valamiféle romantikus naivitás lett rajtam úrrá. Két hétig maradhattunk még az éppen aktuális albérletünkben, és én természetesnek vettem, hogy ezen időintervallumon belül el fogok helyezkedni. Valamiért biztos voltam benne, hogy valahol egy szerkesztőségben alkalmazni fognak újságíróként. Végre azt fogom csinálni, amire mindig vágytam: adni valamit az embereknek. Adni valami olyat, amit szavakkal nehéz megfogalmazni és azt sem tudom, hogy kik és hányan olvassák azokat a keresetlen karaktereket, amiket bepötyögök a gépbe, de ha sikerül valamit megmozdítanom bennük, akkor azt mondom megérte. Elég egy mosoly, vagy egy merengő, réveteg tekintet is olvasás közben, mert az minden befektetett munkaórámért elismerés. Pályakezdő értelmiségiként meg 110 ezernél úgyse’ kaphatok kevesebbet. Semmi okom nem volt arra, hogy kételkedjem e meggyőződésemben, hisz négy éven át a főiskolán szinte folyamatosan ezt sulykolták belénk. Még az én 28 éves idióta fejemmel is el tudták hitetni, hogy meg tudom váltani a világot. A szakmai tanáraimban bíztam, felnéztem rájuk. Nekik elhittem, ha egy-egy írásomat megdicsérték. „Ha majd a szerkesztőségben…”, „Majd ha újságírók lesznek…” kezdték gyakran magyarázataikat. Úgy, hogy „Nehéz lesz elhelyezkedni…” csak ritkán érveltek. Félreértés ne essék: nem hibáztatom őket, zsurnalisztákat neveltek, a többi meg ránk bízták.

A másik szakommal szintén hasonló a helyzet. Bár annyira azért nem voltam naiv, hogy be ne lássam: a mai illegális letöltős, torrentes időkben a mozgóképes iparágban számomra nem terem babér. Annyi haszna volt az egésznek, hogy ma már nem ész nélkül választok filmet, ha beülök a moziba. De az újságírói munkában valami belső megérzés alapján azért bíztam.

Azt már az idejekorán megtanították velünk, hogy olyan álláshirdetés, hogy újságíró nincs. Ezt könnyen beláttam, ennek ellenére én mégis vettem egy hirdetési újságot. Ennek gyorsan a végére értem, ugyanis az ott található ajánlatok (mind a tizenöt) három, jól elkülöníthető kategóriába voltak besorolhatóak. Az egyik csoport ribancokat toborzott Mexikóba, a másik CNC hegesztőket bárhová, míg a harmadik osztály a különféle házalóké volt (bocsánat: területi menedzsereké).

Második lépésben magam elé vettem a vörldvájdvebet, és laptopommal felhajtottam az információs szupersztrádára. Itt ugyan volt millió álláskeresési oldal, azonban hamar rájöttem, hogy a problémámon a világháló sem tud segíteni. Lehetetlen állásokra, lehetetlen feltételekkel keresnek nem létező embereket. Baromság az egész. Mint ahogy az is az, hogy az egyetlen munkánál, ami a médiához kapcsolódott a filippínó és a tahiti nyelv ismeretét jelölték meg feltételnek. Nevetséges.

Harmadik lehetőségként eldöntöttem, hogy Mohamedként megyek a hegyhez, vagyis személyesen keresem meg azokat a lapokat, tévéket és rádiókat, melyek szóba jöhetnek, mint potencionális munkaadók. Megnyitottam egy tematizált linkeket összegyűjtő oldalt, és amíg a gép le nem fagyott, küldtem serényen az önéletrajzomat és a referenciamunkákat. Ebből kifolyólag kevés médiavállalkozás van Magyarországon, aki elvileg ne találkozott volna a bemutatkozó anyagommal. Ezúton is köszönöm annak a három, vagy négy cégnek, akik vették a fáradságot, és visszaírtak, hogy jelenleg nincs szükségük kommunikációs szakemberre, de az életrajzomat bedobják a többi közé.

Az egyetlen komolynak tűnő ajánlatot egy ismerősömtől kaptam, aki becsületes foglalkozásra nézve pornóproducer. Nos, az ő kötelékében kellett volna a leforgatott anyagot filmekké vágni. Az erkölcsi béklyóimat hamar ledobtam magamról, mert az összeg, amit fizetett volna érte elég mesésnek tűnt. Így egy percig sem gondolkodtam azon, hogy elvállalom-e, hisz technikailag majdhogynem mindegy, hogy kiállítás-megnyitót vágok, mint azt az iskolában tettem, vagy orális aktust. Az egyetlen probléma az volt ezzel az egésszel, hogy ez a bizonyos ismerősöm csak beszélni szeret, cselekedni viszont nem annyira. Így miután már kezdtem beleélni magam ebbe az egész pornó-dologba, ő folyamatosan hátrált és ígérgetett. Végül az egészből nem lett semmi.

Ezek után, és egyéb apró momentumok hatására gondolkodni kezdtem a miérteken. Miért van az, hogy éveken át azt mondták, jó amit írok, és mégsem tudok elhelyezkedni? Vagy ha rossz, miért nem mondták meg, és akkor én egy másodpercig sem áltattam volna magam? Nincs sehol az országban egy cég, aminek újságíróra, képvágóra, operatőrre, filmes megmondóemberre, esetleg művelődésszervezőre lenne szüksége? E fajsúlyos kérdésekre a választ a jövő héten adom meg. Köszönöm a türelmet!

Kurrikulum Vitéz kalandjai

Látod, végül két diploma kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a gyermekkoromban bálványozott szuperhősök karrierje mennyire zseniálisan és „mi sem természetesebb” módon van felépítve! Persze, nekik könnyű! Itt van például a Pókember, akit azért neveznek így, mert a két kémcső közé szorult radioaktív pók megcsípte az ujját, miközben laborgyakorlaton volt. Ettől jól meghasonlott, ugyanis önmagától biztos eszébe nem jutott volna, hogy bankrablókat és embercsempészeket hajkurásszon, ha akkor nem nyúl rossz helyre. Simán elkolbászolt volna a sterilitásban az előnyugdíjig. Bár tény, hogy ettől a rosszhelyrenyúlástól a csajozási esélyei jelentősen javultak, hisz melyik lány ne szeretne magának egy piros-kék lasztexruhába bújt drímbojt. Az már más lapra tartozik, hogy ez az uniformis állandóan rajta van a civil gúnyája alatt. Sose tudhatja az ember, mikor jön a veszély. Én nem is értem, hogy az izzadásgátló dezodorokat gyártó cégek marketingeseinek ez a potenciális reklámötlet hogy’ nem szúrja ki a szemét... Vagy itt van Batman, vagy magyar nevén a Denevérember. Egy kis kultúrtörténet: emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején bemutatták a képregényből készült filmet, aminek a hihetetlen kreativitással megáldott forgalmazók a Batman, a denevérember címet adták. De ez csak zárójelbe. Tehát ebből az egyszerű amerikai milliomosból úgy lett szuperhős, hogy e nem túl bizalomgerjesztő szárnyasok iránti vonzalmában megpróbált minél jobban azonosulni velük. Sok ilyet láthattunk már a kereskedelmi televíziók, Hihetetlen történetek műsoraiban, A velünk élő skizofrénia rovatban. De említhetném Supermant is, aki egész egyszerűen allergiás egy másik bolygóról származó kislibazöld kőzetre, melyet ellenlábasai előszeretettel mutogatnak neki, mint afféle alternatív mutogatós bácsik, és amitől hősünk egy csapásra elveszíti minden szuperségét. Vagyis emberfelettisége majdhogynem olyan természetes, mint másnak a hajhullás. Maximum azért nézhetünk rá furcsán, mert tud repülni. A különböző hallucinogén szereket fogyasztó embertársaimtól érkező alacsonylabdát azért sem fogom lecsapni. „Ha lebeg, hát lebeg, nagy dolog, mi is jövünk.” Mint ahogy azt a kőkorszakban énekelte a Napóleon Boulvard nevű popformáció a Júlia nem akar a Földön járni című suprahitében.

Mai szemmel nézve azonban pont a Szuperember karrierje dühít a legjobban: idejött a Földre egy másik bolygóról, nem végzett kommunikáció szakot, mégis sikerült elhelyezkednie egy szerkesztőségben. Akár holmi csirkebélcsócsáló villalakónak. Mintha a szuperhősi állás nem volna elég, ő megmutatja, hogy nesze hülyegyerek, megmentem a világot, és még a mesés médiabeli állásomat is lazán meg tudom tartani. Sőt, felvettek újságírónak. Helyben vagyunk. Ez az egész karaktercséplés egyébként azért jött itten létre, hogy hüledezzek, úristenezzek, vagy őrjöngjek azokon a hétországraszóló kalandokon, melyek egy állást kereső frissdiplomás, fiatal, ambiciózus, dinamikus, csapatban kitűnően dolgozó, páratlan problémamegoldó képességgel rendelkező, átlagon felüli kommunikációs készséggel megáldott, szakmai tapasztalattal viszont alig, ezen a területen dolgozó ismerősökkel, rokonokkal viszont egyáltalán nem rendelkező egyénnel eshetnek meg. Már ha ez érdekel bárkit is. Hisz mondja nekem valaki, hogy a fenti tulajdonságokkal ő nem rendelkezik. Mindenki fiatal és ambiciózus. Az egykorvolt kommunikációelmélet tanáraim szerint, pedig nem lehet nem kommunikálni, így fogalmam sincs, hogy miért kell minden egyes álláshirdetésbe beleírni ezeket a hülye unalomig közhelyesített semmitmondásokat.

A szuperhősökre visszatérve látnunk kell, még ebből a héroszok végtelen sokaságából kiragadott példákból is, hogy nekik bejött. És nem azért, mert ambiciózusak, dinamikusak, meg satöbbik. Pedig még diplomája sincs egyiknek se’. Mitől különbek ők, mint más ember? Mert az amerikai jóléti társadalomban olyan aberrációja alakult ki, hogy ő a denevéreket szereti? Mert allergiás valamelyik kőzetre? Más a parlagfűre allergiás, mégsem érzi magát felsőbbrendűnek. Netán, mert az az egy céljuk van, hogy megmentsék a világot, és nem a versenyképes fizetés, vagy az előrelépési lehetőség? Ők még biztosan nem próbáltak állást keresni, így fogalmuk sem lehet róla, hogy mivel kellene megküzdeniük. Sőt, az sem biztos, hogy a világot meg kell menteni. Sokan úgy vélik, hogy az eleve menthetetlen, bűnben fortyogó sárgolyó (vö.: Biblia vonatkozó passzusa). Tehát nem értem, mit emberkednek ezek. Találjanak rokon nélkül normális munkát! Az igen!

A hosszúra nyúlt bevezető és a szuperhősök elvették az eszemet, így a nyájas olvasó még azt sem tudja, hogy ki pötyögte be neki ezt a sok mihaszna karaktert. A nevem Barancsi Sándor, frissdiplomás munkanélküli. Talán már kiderült, hogy kommunikáció-művelődésszervező szakon végeztem az egri Eszterházy Károly Főiskolán, nyomtatott sajtó és film szakirányokon. Ez volt a szabvány bemutatkozás, hétszázötvenharmadszor is. Azonban akkor, amikor elkészítettem az első, Európai Uniós szabványnak megfelelő, fényképes, motivációs levéllel ellátott önéletrajzomat, Kurrikulum Vitézzé váltam, aki rettenthetetlenül felveszi a harcot az ádáz munkáltatókkal és személyzeti igazgatókkal az elhelyezkedése reményében. Lehettem volna mondjuk Önéletrajzman is, azonban egyrészt ez nem hangzik olyan jól, másrészt, pedig én egy magyar szuperhős vagyok. Első lecke: minden részletre ügyelni kell. A célom nekem is a világ jobbá tétele, a munkámmal. Azonban a világ eddig ezt nem nagyon akarta, így a jövő héten is folytatom el nem helyezkedésem történetét. Köszönöm a türelmet!